Belföld

Gyomorszájas, de ne fájjon – megnyílt a THEALTER FESZT

24.hu
24.hu

2012. 07. 24. 03:27

Magyar, zsidó, szerb, cigány, előítéletek - Urbán András társulatának ősbemutatójával megnyílt Szegeden a nemzetközi THEALTER FESZT.

Több mint hatvan 60 eseményen, ebből 30 hazai illetve külföldi színházi előadáson vehet részt egy héten át az idei szegedi nemzetközi színházi találkozó közönsége. A fesztivált most a szegedi Magyarországi Alternatív Színházi Közösség (MASZK) a Független Előadóművészeti Szövetséggel (FESZ) együtt szervezte. A megnyitón a MASZK elnöke azt mondta: az együttműködésnek köszönhetően a huszonkettedik évébe lépő fesztivál, amelyen ezer ember dolgozott, a nehézségek után most egy jó évtized elé néz. Balog József egy hét boldogságot ígért a nagy számban összegyűlt közönségnek, ami azért néha nehéz is lesz. Így is történt.

Pacsika Lia textilkiállítása után a szabadkai Urbán András és társulata Pass-port Segedin/Szeged – avagy maga az ördög című előadásával alaposan  “gyomorszájon vágta” a nagyérdeműt, amely mégis ötször tapsolta vissza a színészeket.

A mostani előadás egyébként a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház és a szegedi MASZK együttműködésében született “trilógia” második darabja, amelyet a fesztiválon láthatott először a közönség. Már aki bejutott, mert a jegyek  elővételben elkeltek. A záró előadás most készül, és szeptemberben mutatják be Szabadkán.

Az előkészületek során a színészek számos szociológiai interjút készítetettek a határmentiség érzéséről, melynek tapasztalatait beépítették az előadásba. A most bemutatott darabról a Szeged24 az előadások rendezőjével, Urbán Andrásal beszélgetett.

Szándékosan ütött ekkorát?
Nem akartam bántani a közönséget, nagyon is tisztelem. Amikor az előadás után az egyik néző azt mondta nekem, hogy olyan volt, mintha gyomorszájon vágták volna, neki is elmondtam, hogy a színház igazságokat próbál megfogalmazni, ami néha fáj. A provokáció csak egy eszköz, amelyben érdekel a határok feszegetése, de nem szociológiai lenyomata, hanem művészi ambíciói vannak. A színházban nem lehet politikailag is megfelelő klisékkel, tabukkal operálni. Egyébként az a tapasztalatom, hogy sokszor épp a magyar közösség dobja fel az előadásban is megjelenő kliséket, amelyeket alibiként használ, hogy ilyenek vagyunk, de én ezt nem tudom elfogadni. Miért ne beszéljünk őszintén, miért ne mondhatnák el itteni és külhoni magyarok is a véleményüket egymásról?

Mi derült ki az interjúzásból?
Nagyon nehéz munka volt, mert emberi életekről, sorsokról szólt, de művészileg inspiráló halmazt jelentett. És nagyon nehéz volt szembesülni az identitásunkkal is. Általában illedelmesen beszélünk egymással, a vajdaságiak szókimondók voltak. Először életemben elszégyelltem magam.

Az előadás egyik erős jelenete, amikor az itteni magyarok, nem veszik fel csónakjukba a könyörgő vajdasági magyart, aki kínjában József Attilát szaval, hogy igazolja magyarságát, és közben a Himnusz szól.
Nem csupán nem veszik fel, végül vízbe is fojtják. Ez is arról az identitászavarról szól, melyre az előbb utaltam. Nekem nincs kedvem azon versenyezni, hogy ki a nagyobb magyar.

Szinte minden előítélet megjelenik a darabban a különböző kisebbségekről, melyeket aztán karikírozva, egy valóság-showban próbál a két műsorvezetőt játszó színész tisztára mosni úgy, hogy leginkább csak a jó jelzőket sorolják, de aztán ez is kudarcba fullad. Ennyire kilógna “az ördög lába”, amikor a másik közösséghez tartozóról beszélünk, gondolkodunk?
Arról van szó, hogy a közönséggel nem érdekes általánosságban beszélni. Tényleg nem akarom, hogy a nézőt gyomorszájon vágja az előadás, és fájjon neki, de azt igen, hogy személyesen meg legyen szólítva.

A délszláv háború is utalásszerűen jelenik meg, és úgy vélem, egy “háborús nyelv van lefordítva” személyes konfliktusokra. Jól gondolom?
Igen, jól. Itt is az előbbiről van szó, azaz, hogy megszólítsam a nézőt, ne általánosságban beszéljek.

Egyébként a valóságban a délszláv háború alatt tényleg olyan idétlenül viselkedtünk a vajdasági magyarokkal, mint ahogy az az előadásban megjelenik?
Arra a jelenetre gondol, amikor sajtot meg vajkémet adományoznak az itteniek a külhoniaknak?
Igen.
Az egyszerre utal a háborúra és arra is, hogy a határ mentén magyar és magyar közt a kapcsolat gyakran pusztán a bevásárlásról szól. A háború alatt egyébként nagyon furcsa helyzetek merültek fel, keveredett, hogy ki milyen oldalon áll. Mi például figyeltük, amikor magyar kamionok kalasnyikovokat szállítottak a horvátoknak, aztán lebuktak a jugoszláv hadsereg előtt, és megijedtünk, hogy ez is rajtunk csattan. A bombázások alatt volt a legrosszabb, amikor lekapcsolták a tévét, és nem lehetett hírekhez jutni, közben robbant a bomba a fejünk felett. Azt hiszem ez a biztonságos Pesten csak izgalmasnak hatott, de nem várhatom el senkitől, hogy ezt megértse.

Nekem az előadás két szimbolikus zárójelenete” vágott be” , amikor katonaruhás nacionalisták arról  vitatkoznak, hogy a magyar koronás zászlót hogyan változtassák meg: Szűz Máriát és mellé marhát vagy mangalicát tegyenek. Végül bejön Mária és egy romániai magyar énekkel kísérve símogatja a színpadra tolt kitömött mangalicát. Tízmillió marha vagy mangalica országa lennénk?
Nem, nem. Csak önmagunkkal is lehetünk kritikusak, hogy haladjunk valahova, az önigazolás szándéka nélkül. De távol áll tőlem, hogy negatív érzéseket támasszak Magyarországról.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.