A jelenlegi kormányzati struktúrában nincsen olyan központi (fő)szerv, amely a klasszikus szociális és segítési területekkel átfogóan foglalkozna, hisz szociális államtitkárságunk csak töredékét örökölte az egykori minisztérium feladatköreinek. Külön államtitkársága van például a társadalmi felzárkóztatásnak, de a foglalkoztatásügy sem fonódik össze a szociális területtel – érte a gazdasági tárca felel. Míg a társadalmi érzékenységet kívánó felelősségi területek szétaprózódtak (és így átfogó kezelésük kérdéses), azt látjuk, hogy Pintér Sándor és belügyminisztériuma saját eszközeivel próbálja megoldani a problémák egy – egyre bővülő – csoportját.
Pintér Sándor
Fotó: MTI / Koszticsák Szilárd
Elrettent és megreguláz
A kormány tehát egyre több olyan területen von be hatósági és/vagy rendészeti eszközöket, melyekért hagyományosan a szociális tárca szokott felelni. A rászorultsági alapon való segédkezés – ami nem jelent egyet a segélyezéssel – teljesen háttérbe szorult, miközben egyre több hatósági mechanizmus szabályozza a szegények életét. Az elrettentés és megregulázás megfelelő kombinációjával próbál a kormány törvénytisztelő, a mélyszegénységből kitörni képes polgárokat nevelni. Erre példa, hogy a belügyminisztérium irányítja a tartósan munkanélküli embereket a munka világába visszavezetni hivatott közmunkaprogramot. De ilyen a budapesti hajléktalanok esete is, ahol a városirányítás a problémát nem az utcán élők rászorultsága felől közelíti meg, hanem szigorúan hatósági szempontból, az egészből csak a szabálysértést regisztrálva.
Legújabban pedig a deviáns – jellemzően hátrányos helyzetű – fiataljaink jelentette problémát próbálja a kormányzat a belügy eszközrendszerével megoldani. Bizonyos bűntények esetén 12 évre szállították le a büntethetőség korhatárát; s épp a napokban fogadtak el olyan rendőrségi törvényt, mely a 14 év alatti iskolakerülő fiatalok megfegyelmezését szolgálná.
Az üggyel kapcsolatban egyet nem értését fejezte ki az ombudsman és az UNICEF, valamint hazai pedagógus és szülői szervezetek is. Kérdéses, hogy a rendőröktől és a büntetéstől való félelem képes-e törvénytisztelővé nevelni; és hogy ezek az eszközök mutathatnak-e utat a kilátástalan helyzetű, motiválatlan, kallódó fiataljainknak.
Kontroll és támogatás
„Csak erővel nem lehet” – mondta lapunk megkeresésére Gönczöl Katalin, kriminológus. Az állampolgári jogok egykori biztosa hozzátette: a kontroll és támogató funkciók megfelelő egyensúlyára lenne szükség a deviáns, az erkölcsi veszélyzónában lévő fiatalok kezeléséhez. Ehhez képest az elmúlt két évben azt látjuk, hogy a segítő szakmák háttérbe szorultak és a kormány messzemenőkig a kontroll eszközeit használja. A nemzetközi és hazai tapasztalat azonban azt mutatja, hogy a kriminalizáló és csupán szigorító intézkedések következtében nemhogy nem csökken, hanem egyenesen nő a bűnelkövetések száma.
Gönczöl szerint a legújabb intézkedések hatására különösen a fiatalkorúak körében szaporodnak az együttélési szabályokat sértő magatartási formák. Támogatásra viszont nem számíthatnak a fiatalkorúak, mert hiába lenne meg a szakértelem, a kormányzat nem veszi igénybe a szociális munkások és a szociálpolitikusok közreműködését.
Gönczöl Katalin szerint csak erővel nem lehet
Fotó: MTI / Beliczay László
Gyerekbarát közeg kell
Egyetért ezzel Szikra Dorottya, az ELTE Társadalomtudományi Kar Szociális Munka és Szociálpolitika tanszékének adjunktusa is, aki megkeresésünkre elmondta: az iskolai lemorzsolódásról szóló könyvtárnyi irodalom mind azt mondja, hogy a rossz helyzetű (a továbbtanulást nem gerjesztő környezetből érkező) gyerekek csak úgy integrálhatók, ha a közeg gyerekbarát. Amíg pedig ez nem teljesül, addig a kormány hiába lép közbe rendészeti eszközökkel, a gyerek nem fog bemenni az iskolába. Szikra Dorottya szerint amellett, hogy az iskolának tudnia kéne motiválni és kézzelfogható tudáshoz juttatni (amire most nem mindig képes); nagyon fontos lenne, hogy minden gyereknek legyen legalább egy olyan tanára az intézményben, akihez bizalommal fordulhat. Elmondása szerint sokszor a pedagógusok nem képesek kapcsolatot teremteni a rájuk bízott fiatalokkal, és ezért veszítik el őket.
A gondok okozója tehát nagy részben az, hogy az iskola (a pedagógus) nem tudja ellátni a rábízott feladatokat. A szegény és a roma gyerekek integrációja pedig legalább két félen múlik. Akkor vajon miért a leggyengébb felet, a gyerekeket büntetjük? – teszi fel a kérdést – hisz ennyi erővel akár az iskolát is büntethetnénk a lemorzsolódásért. Az ELTE adjunktusa szerint leginkább a pedagógusképzés átalakítására és általános szemléletváltásra volna szükség ahhoz, hogy az iskolában bent tartsunk minden gyereket – társadalmi származásra tekintet nélkül.
Megkötötték a kezüket
„Milyen az az iskola, ahonnan szökni kell?” – kérdez vissza kínjában nevetve Kósa Eszter, a (szintén a belügyminisztérium által kezdeményezett) iskolaőr program kapcsán. A szociálpolitikus elmondta: általánosan jellemző ebben a kormányzati ciklusban, hogy a segítségnyújtás helyét hatósági mechanizmusok veszik át, iskolai szociális munkások helyett például iskolaőrökben keresik a megoldást az iskolakerülés problémájára. Másik példának a családi pótlék esetét hozta fel: a családi pótlékot a nevelési ellátás és az iskoláztatási támogatás váltotta fel, amely megvonható, ha a gyerek eléri az 50 igazolatlan hiányzást. Az intézkedés mellé nem társul azonban támogatás, senkit sem érdekel, hogy miért mulaszt a gyerek. A mulasztóknak nincs segítségük, van helyette egyre szigorodó szabályozás.
Kósa Eszter szerint a szociális munkások keze meg van kötve, nem tudják kamatoztatni az egyetemen szerzett tudásukat, nincs valós lehetőségük segíteni a rászorulóknak. Többségük a közigazgatásban dolgozik, mint önkormányzati alkalmazott, és jellemzően hatósági, adminisztratív feladatokat látnak el. Ezek az intézkedések a szociálpolitikus szerint nem segítik a társadalmi beilleszkedést, és – ahelyett, hogy partneri viszonyt alakítanának ki a mélyszegénységben élőkkel, így támogatva a felemelkedésüket – egyértelműen a fennálló állapotokat konzerválják.
