Egy mondat a hóról

Szilárd halmazállapotú, kristályos szerkezetű csapadék – írja a hóról a lexikon. De mit tudhatott erről a végtelen fehérségről a kopaszodó, borostás állát vakargató tudós, amikor ott, a meleg könyvtárszobában begépelte ezt a pár szót a hóról, ami dehogy csapadék, dehogy kristály, dehogy szilárd (vagy nem csak az…), hanem varázsló, aki mosolyt rajzol az arcokra, pöttöm kölykök képére, akiknek nevetve cibálja elő a lomkamrámból a szánkót az apja, és mosolyt szerelmesek kipirult pofijára, mert hol máshol is forrna (fagyna?) össze szájuk egy csókra, mint haloványan pislákoló utcai lámpa alatt, miközben a Teremtő szitálja kapucnis dzsekijükre a havat, és közben eszükbe sem jut, hogy a hó nem csupán mosoly, bizony nem, hiszen kristályai robbantják a haragot is, autósok szájából buggyan a káromkodás, gyalogos szidja csúszós cipőjét, a feje fölött tornyosuló, égbe csimpaszkodó felhőt, panellakó a hólapátot, amit kesztyűben is vörösödve markol az ujja, miközben észre sem veszi, miként párolog el ez a hó kavarta düh, mert eszébe jut gyermekkora, amikor még ő ült a szánkón, és régen az égi vadászmezőkre költözött apja cibálta saroktól sarokig, ő pedig úgy hitte, a hó varázsszőnyeg, amin elrepülhet akár a magas hegyekig is, de hát abból a repülésből nem lett semmi, mint ahogy reményei is olvadtak évek múltával, mint olvadni szokott a hó, hogy megmaradjon a morgás, no meg a kérdés, ami az elmúlt napokban száz emberből kilencvenkilenc száján kiröppent: mégis mire való a közútkezelő, ami nyáron a kátyúkat nem tömi be, az utat nem javítja, télen a havat nem takarítja, csak van, és folyamatosan felkészül, mintha nem is lenne más funkciója, mint egy végtelen nagy felkészülés az ítélet napjára, amikor már hó nem esik, csak kénköves szikrákat szór a világ, de nekünk, hóval áldott (vagy vert?) embereknek addig is élnünk kell, mozogni, közlekedni, elszörnyülködni, és örömmel nyugtázni: a hó közösséget is teremtett belőlünk, nagy és lapátolós közösséget, ahol elvész jobboldal, baloldal, konzervativizmus és liberalizmus, csak a nagy, fehér, lapátolni való hótömeg marad, és a remény, hogy ez a hó elmos minden koszt az utcáinkról, kimos minden bánatot a fejünkből, csak reményt hagy, miszerint olyan szép lesz a tavaszunk, mint még soha, mert megérdemeljük, ezért aztán mi mást is mondhatnék: szeressük hóbundába öltözött városainkat, falvainkat, vigyázzunk a hóban csúszkáló idős nénikre, becsüljük a buszok és villamosok vezető üléseiben kucorgó sofőröket, a hivatásos hólapátolókat, ja és ami a legfontosabb: reménykedjünk, hogy az a szerelem örökké tart, ami az embert ehhez a nagy misztikumhoz, a hóhoz köti, ami nem csapadék, nem kristály, és nem szilárd halmazállapot, hanem egy csók a földre, hidegségével is melengető, örömhozó, ami olyan talány, amit reményeim szerint soha senki nem fog megfejteni.