Belföld

Bujka Antal: A szellemvilág államcsődöt jósol

Balla István

2009. 03. 14. 07:00

A spiritizmus elsősorban hitre nevel, ami most nagyon fontos – véli Bujka Antal, aki a jazzdobolást a kiskereskedelemmel, majd a szellemidézéssel váltotta. A magyarok és a cigányok együttélését már az óvodában oktatni kéne, és a cigányság számára csak a munka hozhat felemelkedést – mondta az FN-nek a spiritiszta, aki nem sok jót jósol Magyarországnak. (videó)

Korábban a témában:

Sok ember nem hisz semmiben (fotó:Balla István)

“Sok ember nem hisz semmiben” (fotó:BI)

Mit csinál a spiritiszta?

Az én munkám valahol a hitre nevelés. Sok ember nem hisz semmiben: se Istenben, se Jézusban, se egy felsőbb erőben. Ha én itt sikeresen kapcsolatot teremtek a szellemvilággal, azon belül a szeretett hozzátartozóval, akkor már hisz. Nem meggyőzni akarom az embereket. De ha már azt elfogadja és elhiszi, amit itt lát, akkor bizalommal, érdeklődéssel fordul a hit felé.

Két részből állunk, van egy testünk és van egy belső energiánk, amit léleknek is nevezhetünk. Utóbbi a halálunk pillanatában elhagyja a fizikai testet, és ezzel az energiával teremthetjük meg a kapcsolatot, mert itt van velünk. Ezt valahogy úgy kell elképzelnünk, hogy vagyunk mi és van ő, kettőnket pedig egy erős szál, a szeretet energiája köt össze. Ha eljön hozzám egy ügyfél, valószínű, hogy elkíséri őt szeretett halott hozzátartozója. Itt nem megidézzük, hanem felvesszük vele a kapcsolatot, aztán elköszönünk tőle. Ha az ügyfél elmegy, akkor vele együtt távozik, nem marad velem, hiszen nem hozzám köti őt az érzelem.

A titokzatos nő

Hogyan jött rá arra, hogy ilyen képességei vannak?

A tanult szakmám zenész, jazzdobos vagyok, de a mai világban erre nem nagyon van szükség. Megpróbálkoztam mindennel: elvégeztem egy hivatásos gépkocsivezetői tanfolyamot, csináltam is, de nem igazán ment. Aztán belevágtam a kereskedelembe, a közeli vásárcsarnokban volt egy kis műszaki üzletem. Kijártunk Bécsbe, mikor volt ez az őrület, és hordtunk be ezt-azt, nagyon jól ment.

Ekkoriban történt, 1993 decemberében. Ki volt pakolva az üzletem elé két asztal. Egyszer csak megjelent egy erdélyi nő, úgy hívták, hogy Imola. Szegényesen volt felöltözve, hideg tél volt, vékony kis kabát volt rajta, valószínű, hogy átázott a csizmája is, mert csuromvíz volt. Egy hatalmas nagy táska volt a vállán, és jött utána a férje. Kértek mindenkit, hogy adjanak nekik helyet az árusasztalokon, de elzavarták őket. Én odaengedtem őket, kipakolták a táskát, egy csomó mindent eladtak. Utána megköszönték, és jöttek egy héten keresztül.

 

Furcsa volt, hogy ha beszélgettünk, mindig végigmért tetőtől talpig, hogy már kínos volt – nem úgy nézett, mint egy férfira. Aztán egy hét után megfogta mindkét kezemet, mélyen a szemembe nézett, és azt mondta: tudom-e, hogy én rendkívüli képességű ember vagyok. Megkérdeztem, hogy miért lennék én rendkívüli. Azt válaszolta, hogy azért, mert bennem magas szintű spirituális energia uralkodik, és kapcsolatba tudok lépni a túlvilágiakkal. Mondtam neki, hogy én nem foglalkozom ilyenekkel, mire megszólalt a férje, hogy higgyem csak el.

És elhitte, rögtön?

Elhívtak a lakásukba, gondoltam magamban, lesz, ami lesz, elmegyek. Ahogy beléptünk, láttam, hogy tök üres a lakás, még egy szög sem volt a falban. Beléptünk a szobába, ahol egy dohányzóasztal volt és négy sárga fotel. Leültetett az asztalhoz, elővett egy papírlapot, meg egy háromlábú kisszéket a csomagjaiból. Mondta nekem, hogy fogjam meg, vegyem a kezembe. Nézegettem, székhez hasonlít, de nem igazán alkalmas arra, hogy ráüljünk. Aztán elővett egy ceruzát, beledugta a kisszék lábába, akkor már láttam, hogy mi is akar lenni ez az egész. A papír közepére állította, hogy felém legyen, és azt mondta: tegyem mindkét kezemet a kis szék ülőkéjére, és mondjak egy keresztnevet, akivel szeretnék kapcsolatba kerülni.

Akkor apámra gondoltam, csak annyit mondtam, hogy Antal, semmi mást. Ahogy rajta volt a kisszéken a kezem, vártam, vártam, az Imola egyre távolabb tolta tőlem a székét. És elkezdte mondani, hogy „Kedves Antal nevű lélek, kérlek, hogy ha itt vagy közöttünk, jelentkezz, hívunk téged”. A kezem rajta volt a széken, egy darabig nem volt semmi, aztán egyszer csak elkezdtem érezni egy székből jövő remegést, ami egyre erősödött, fokozódott. Aztán elkezdett felém jönni a szék, nem húztam, csak tartottam rajta a kezemet. Imola köszöntötte, hogy Antal te vagy, akit hívtunk, te vagy az a lélek? Ha te vagy rajzolj egy kört, ha nem egy háromszöget. Elindult a kezem alatt a szék, és kérdeztem, hogy apám te vagy? Mozgott a szék, és leírta, hogy igen. Akkor kérdeztem, hogy milyen Antal, írja le a vezetéknevét. Elindult a kezem alatt a szék, és ugyanazzal a remegős kézírással, ahogy ő írt, leírta, hogy Bujka Antal, és azt hogy édesapád. Na, most azért döbbentett meg engem ez a remegés, mert apám idős volt, beteg volt, reszketett a keze. Ha írnia kellett valamit, ugyanezzel a jellegzetes remegős írással írta le, mint ott nekem. Azután olyan dolgokat írt, amiket nem tudhatott más. Megdöbbentem. Akkor becsúszott a papír közepére a szék, és elköszönt úgy, hogy Isten áldása legyen rajtad. Így szokott mindig elköszönni.

Ha ott van a szék, nem álmodtam (fotó:BI)

“Ha ott a szék, nem álmodtam” (fotó:BI)

Imola felborította a széket, és megkérdezte, mit szólok. Nem tudtam mit mondani, kiszáradt a szám, melegem is volt, fáztam is, minden bajom volt. Összehajtotta a papírt, a kis széket belerakta egy nejlonszatyorba, lekísértek a kapuig, és úgy váltunk el, hogy másnap találkozunk a piacon. Azóta nem találkoztam velük. Aznap éjszaka nem tudtam aludni, azon gondolkodtam, hogy ezt most csak álmodtam, vagy tényleg megtörtént. Ha ott van a szék, akkor nem álmodtam, ha nincs, akkor igen. Nem mertem kimenni, csak kikukucskáltam, és ott volt a szék. Aztán fogtam gyorsan, eltettem a szekrény mélyére, ezen járt az agyam másnap is egész nap.

Eltelt úgy jó két hét, jött anyám születésnapja, összejöttünk nálunk, úgy hatan-heten. Ettünk-ittunk, aztán amikor jól voltunk, mondtam, hogy képzeljétek el, beszéltem apával. Kérdezték, hogyan, álmodtál? Mondtam nem, van egy székem, ami ír. Megmutattam a papírt, megismerték apa írását. Azután megpróbáltam, eljött megint és meghívtuk a dédnagymamát is. Az egész család teljesen kikészült.

A sógornőm akkor egy nagy irodaházban volt főkönyvelő, bement a munkahelyére, és a kollégáinak elkezdte mesélni, hogy mi történt. Akkor mint a futótűz, úgy terjedt a történet, mindenki velem akart beszélni. Átrendeztük a kisszobát, azután elhozott három kolleganőt. Mind a háromnak sorban sikerült kapcsolatot teremteni. Onnantól láncreakció alakult ki.

Mire kíváncsiak az emberek?

Elvesztett hozzátartozójukkal szeretnének kapcsolatba lépni. Aztán jönnek fiatalok, hogy szeret-e a Józsi, elvesz-e feleségül, lesz-e gyerekük. Most a munka az aktuális sajnos, marad-e a munkám, jobb lesz-e az anyagi helyzetem.

Most volt nálam egy család, ahol a férfi megölte a feleségét, ráadásul fel is darabolta, a darabokat pedig szétszórta az országban, hogy ne találják meg. Eljöttek ide hozzám, és meghívtuk az asszonyt, felvettük vele a kapcsolatot, és elmondta, hogy hol találjuk meg. A lábát egy horgász megtalálta egy tóba, aztán volt egy sóderdomb, ott megtalálták a másik lábát, meg az egyik karját. Aztán a fejét is megtalálták – megmondta, hogy hol van.

Leírta, hogy hol van, és a rendőrök megtalálták?

Igen, már csak a törzse hiányzik. Addig nem tudták elítélni a férfit, amíg nincs meg a holttest. Ha összeáll a kép, majd gyilkosságért el lehet ítélni. Rendőrök jártak már nálam máskor is, akkor egy holttestet kerestek, olyan térképet hoztak, ami légi felvétel volt. Én azon nem tudok eligazodni. Azzal takartuk le az asztalt. Három életvédelmis nyomozónő jött hozzám. Nagyon komolyak voltak, a stukker ott volt a dzsekijük alatt! A szék ment sokáig…

Ilyenkor ők teszik rá a kezüket?

Persze, én nem teszem rá. Aztán elkezdett egy pont felett körözni. Ránézett a nő, egy lápos, mocsaras terület volt, már akkor 7 hete volt a holttest a vízben – meg is találták. Autót is találtam már meg.

Rendőrök is jártak nálam (fotó: BI)

“Rendőrök is jártak nálam” (fotó: BI)

A felelősséget hogy viseli?

Nehéz, nagyon nehéz, óriási felelősség van rajtam. Nagyon oda kell figyelni, hogy mit mondok, hogy mondok. Volt olyan, hogy a nő megkérdezte, megcsalja-e a férje, mire jött a válasz, hogy igen. Erre mindjárt pattant, hogy akkor megy haza, beadja a válást, mire mondtam, hogy pillanat, kérdezzük meg, hogy fizikailag megtörtént-e, mert nem mindegy. Mire jött a válasz, hogy fizikai értelemben nem, de lelkileg igen. Vigyázni kell nagyon! A szellemvilág a születést a fogantatástól számolja, nem a világrajöveteltől. Megkérdezik, hogy lesz-e gyerekem, de azt is meg kell kérdezni, hogy világra jön-e.

Arról mesélne, hogy hol nőtt fel, milyen iskolákba járt?

Újpesten születtem, zenész családban. Nálunk kötelező volt a zenetanulás, ha akartuk, ha nem. Én is belekezdtem több hangszerbe, zongoráztam és klarinétoztam. Apám nagybőgős volt, karmester, bejárta a világot, megfordult mindenhol, bátyám úgyszintén. Volt egy barátom, aki dobos volt egy zenekarban, átjártam hozzá, a sarokban fel volt állítva egy gyönyörű dobfelszerelés, amin gyakorolt. Nagyon tetszett a ritmus, mondta hogy próbáljam meg, úgy aránylag ment is.

Hazamentem és mondtam apámnak, hogy dobos akarok lenni, akkor voltam 9 éves. Apám elcsodálkozott, anyámmal megbeszélték a dolgot, és azután elvitt egyik zenész barátjához, Bányai Lajoshoz, aki az egyik legjobb dobtanár volt akkor. De nem volt dobfelszerelésem, és az volt a vágyam, hogy nekem is legyen. Apám akkor ment Ausztráliába turnézni, 9 hónapig volt oda. Amikor hazajött, Genovába érkezett meg a hajó, ott vett nekem egy Premier márkájú, akkor nagyon menő, bordó gyöngyházas csodálatos szép dobfelszerelést. Ott apám feladta postára. Akkor érkezett meg, amikor én épp iskolában voltam. Ketten a bátyámmal felállították a hall sarkában. Megjöttem az iskolából, megvárták, hogy egyek, és utána megmutatták. Csodálatos érzés volt! Na, akkor jött meg igazán a kedvem a tanuláshoz! Egyre jobban ment a dobolás, elvégeztem az első öt jazzdobiskolát, aztán konzervatóriumba mentem, de fél úton abbahagytam.

Hosszú évekig zenélésből élt?

Igen. Először egy tánczenekarban játszottam, sok fellépésünk volt, nagyon jól mentek a dolgaim. Aztán elkezdtem a vendéglátózást, ott több pénzt lehetett keresni, az is jól ment. Utoljára a Harangvirág presszóban dolgoztam, ahol is egy zongorista nővel hozott össze a sors, akit aztán el is vettem. Elváltunk már azóta, aztán már a zenélés sem ment.

A kommunisták jobban csinálták

Az Ön idejében milyen volt cigánygyerekként iskolába járni?

Akkor is volt már gyűlölködés, megkülönböztetés. Nekem sokkal többször kellett bizonyítanom, mint egy átlagos gyereknek. Cigányoztak, elég sok bunyó volt ebből. Elég rossz tanuló voltam általános iskolában, nem volt kedvem iskolába menni emiatt. Panaszkodtam is anyámnak, hogy cigányoznak, aztán ő beszélt a tanárral, az igazgatóval, volt egy kis foganatja, de nem sok. Kezdődött minden elölről.

Helyeslem a munkáért segély-programot (fotó: BI)

“Helyeslem a munkáért segély-programot” (fotó: BI)

Ön szerint mi lenne a megoldás?

Ne járjanak különiskolába a gyerekek, az nem jó megoldás. Úgy lenne jó, ha vegyesek lennének az osztályok, és a tanárok kőkeményen odafigyelnének. Tanítani kellene, hogy a gyűlölködés mire vezet, osztályfőnöki órán kellene erről beszélni. Fel kellene hívni a gyerekek figyelmét, hogy vannak bűnözők és becsületes emberek is, meg arra is, hogy a cigányok között sok nagy tudású, okos, művelt ember van. Már az óvodában kellene a békés egymás mellett élést tanítani a gyerekeknek.

A munkahelyen a vezetőségnek kellene odafigyelnie, hogy ne legyen megkülönböztetés. A nővérem még a kommunista rendszer alatt a Chinoin Gyógyszergyárban dolgozott, és volt egy nő, aki különböző megjegyzéseket tett a származására. Magyarul lecigányozta az emberek előtt. A nővérem ezt nagyon a lelkére vette, sírt. Odament hozzá az üzemvezető, hogy mi a baj, mire elmondta, milyen nagyon megbántották. Akkora botrány lett belőle, de akkora, hajszálon múlt, hogy azt a nőt kirúgják. A kommunisták jobban kezelték ezt a dolgot, mint most.

Van most egy társadalmi vita, hogy a cigányok túl sok segélyt kapnak, és nem dolgoznak, ezért sokan úgy gondolják, csak közmunkáért járjon segély.

Én ezt helyeslem. Idejük van, dolgoznának, de már munka nincsen. Nem akarnak ők munka nélkül lenni, főleg vidéken, ahol olyan nyomorban élnek. Nagyon szívesen mennének dolgozni, csak éppen nem veszik fel őket. Rájuk néznek, és nem veszik fel őket.

Önt a mai napig érik megkülönböztetések?

Most már nem igazán, bár volt egy döbbenetes élményem. Két férfi jött hozzám, egyikük egy nagy aktatáskával. Ahogy kinyitottam az ajtót, meglátott, maga elé kapta a táskát, és elkezdett hátrálni. Kérdezem tőle, hogy mitől ijedt meg, szellemet látott? Mondta hogy nem, közben szorongatta a táskáját, toporgott. A másik férfi is kérdezte tőle, hogy mi a baja. Na, nagy nehezen bejött, de végig szorította a táskáját. Mondtam neki, hogy nyugodtan tegye le, mert mindkét kezére szükség lesz. Elkezdte hajtogatni, hogy meggondolta magát, felálltak és elmentek. Aztán persze volt olyan is, hogy annyira elégedett volt valaki, hogy megpuszilt.

A magyar-cigány kérdés jövőjét hogy látja?

Nehéz kérdés ez. Lesznek még itt merényletek a romák ellen. De aztán nagyon remélem, rendeződni fog a helyzet. Reméljük, hogy ha jövőre új kormány jön, jobban fogja tudni kezelni a helyzetet.

A munkahelyteremtés lenne a megoldás. Ha lenne mindenkinek munkája, biztos háttere, akkor nem foglalkoznának egymással. Ha üres az ember zsebe, nem tud a gyerekének enni adni, nem tudja a számlát kifizetni, akkor az feszültséget jelent. Amit azokon tölt ki az ember, akit amúgy sem igazán szeret. Nagy feszültség van most az emberekben a kilátástalanság miatt.

Egy új kormány mit tudna tenni ebben a gazdasági helyzetben? Nem könnyű munkát adni.

Nagyon nehéz helyzetben lesz. Vissza kellene fogni a tőkét, nem kellene engedni, hogy kimenjenek a nagy cégek. Nem úgy persze, mint az elmúlt rendszerben, amikor a veszteséges cégeket dotálták, hogy legyen munkahely.

Államcsőd látszik

Spiritisztaként társadalmi kérdésekkel is foglalkozik?

Sokan kérdezik, mi lesz itt, mi lesz ebben az országban? Nem túl sok jót gondolok az ország jövőjéről, sajnos úgy néz ki, hogy államcsőd felé közeledünk. Összeomlás lesz, jegyrendszer.

Ki mondta, hogy államcsőd lesz?

Jár hozzám egy férfi, Imre, nagyon érdekes ember, mindig a politikai helyzetet kérdezi. Volt egy barátnője, akit elveszített, tőle szokott kérdezni. Ő mondja, hogy a csőd szélén áll az ország, hogy gyárak szűnnek meg, az embereket ezrével küldik el, bedőlnek a hitelek. Sokan kérdeznek még ilyesmit egyébként.

Ez a válasz mindig?

Igen. Nem túl sok jó várható.

 

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Fotó: Marjai János / 24.hu
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.