Komoróczy azt mondja, amit annyian mások is, hogy a jogi és nyelvi szempontból egyformán szerencsétlen kérdőmondat lehetőséget nyújt arra, hogy „a kormányzat vagy az egyetemek mindazokat, akik “nem államilag támogatott felsőfokú tanulmányokat” folytatnak, az ügydöntő népszavazás esetleges pozitiv kimenetele esetén is fizetési kötelezettséggel terheljen. vagy “képzési hozzájárulás” helyett más elnevezéssel vezessen be tandíjat. A kérdés ugyanis így szól: „Egyetért-e Ön azzal, hogy az államilag támogatott felsőfokú tanulmányokat folytató hallgatóknak ne kelljen képzési hozzájárulást fizetniük?”
Ma ugyanis az a helyzet, hogy a felsőoktatásba járók mintegy 40 százaléka úgynevezett önköltséges– tehát fizető – hallgató, „a következő tanévben hatályba lépő törvény szerint pedig minden egyetemistának meghatározott összegű, bár egyetemenként és karonként némileg változó, nagyjából azonban mégis egységes “képzési hozzájárulás”-t kell fizetnie. Ez méltányos változtatás, ezt támogatni kell” – állítja a szerző.
És Bokrost idézi, aki szerint „a tandíjra a társadalmi igazságosság érvényesítése, a fölösleges túlképzés megakadályozása, az egyetemi oktatás minőségének emelése érdekében van szükség. Magam, – teszi hozzá –, aki a most folyó tanévben 46. éve tanítok egyetemen (az ELTE bölcsészkarán), és tanítottam huzamosabb ideig több külföldi egyetemen is, azt gondolom, mindenképpen szükség van tandíjra, nem a költségvetés, hanem éppen a felsőoktatás – a közjó – érdekében. Szükség van rá, de másféleképpen, mint ahogyan a törvény előírja”.
Íme csak első érve: „Általános nemzetközi tapasztalat, hogy a legjobb egyetemek írják elő a legmagasabb tandíjat. Mitől jó egy egyetem? Mert jó tanárai vannak , értsd: meg tudja fizetni az adott tudományterület legjobb szakembereit, a tanítás mellett…”
(A teljes cikk az ÉS-ben olvasható)
