20 ember a színpadon őrületes tempóban, zabolátlan energiával, révült állapotban püföli a fémhordókat, közben ordibál, sikoltozik és hörög.
Hogy mi ebben a jó? Ugyanaz, mint egykor a törzsi szertartásokban és sámánrítusokban: a végtelen energia felszabadítása, az erő ritmusokká transzformálása, a földi és azon túli csatornák összehangolása. Fém és hús, ösztön és tudat egybeolvad, a brutálisan intenzív ütemkavalkád a csontig hatol és egyszerre csak vadul lüktető erővel a földhöz vág, majd a magasba repít. Valami ilyesmi. A Les Tambours du Bronx a ritmusok erejével próbálja helyretenni a kizökkent világot, aktivizálni és egy mederbe gyűjteni a szétszóródott energiákat, s előcsalogatni az elmerült képeket.
A banda a féktelensége ellenére hihetetlenül harmonikus, egységes hangfolyamot produkál – egyébként pedig rendkívül változatos képet mutat. Akad köztük idős rakodómunkás éppúgy, mint ifjú jogász, tetovált kopasz és ártatlan tekintetű vegetáriánus, metalhívő vagy éppen rasztaman. Az alapemberek majd 20 évvel ezelőtt Burgundia szívében, Nevers ipari negyedében találtak egymásra és közös nevezőre: az afrikai dobokkal keltett hangzás bűvölte el őket, amit aztán gyorsan a sajátos ipari kultúrájuknak megfelelő nyelvre fordítottak. A dobok helyett óriási olajoshordókon kezdték el iszonyatos hangerővel hirdetni a ritmus szabadságát és talán egy kicsit az ember lehetséges győzelmét a mechanizált gépvilág felett.
Tíz éve a szemfülesek már tanúi lehettek a hordókoptatók VHK-val közös koncertjének a Fekete Yukban, most ajánlom mindenkinek, aki egy kicsit szabadulni szeretne a szűkre szabott keretek közül.
