A közhiedelemmel ellentétben a magyar nyugdíjrendszer viszonylag rövid múltra tekinthet vissza. A munkaképtelenné vált emberek sokáig nem számíthattak támogatásra se a munkáltatójuktól, se az államtól, csak az úgynevezett önsegélyező egyesületekre, megtakarításaikra, családjuk segítségére támaszkodhattak. Nyugdíjban először az állami bürokráciában dolgozók részesültek, az ő kiváltságos helyzetüket iktatta törvénybe a képviselőházban 1885 áprilisában megvitatott jogszabály, amely május 17-én jelent meg a Magyar Törvénytárban – emlékeztet az MTVA sajtóarchívuma.
Az 1885. évi XI. törvénycikk rendezte az állami tisztviselők, altisztek és szolgák nyugdíját. A 66 paragrafusból álló jogszabály először azt határozta meg, kik lehetnek jogosultak a nyugdíjra. Ide tartozott az uralkodó, a miniszterek, az állami hatóságok, hivatalok tisztviselői, altisztjei, szolgái, ha állandó fizetést kaptak. Velük egyenlőnek tekintették a kormány igazgatása alatt álló közalapítványoknál, az Országgyűlés két házánál, a kincstár által fenntartott tanintézeteknél, a fővárosi közmunkák tanácsánál, a fővárosi rendőrségnél, a csendőrségnél, az állami utaknál, folyammérnökségeknél és a postánál alkalmazottakat. (Akiket ideiglenesen alkalmaztak, nem voltak jogosultak az ellátásra.)
A törvény pontosan körülírta, hogy nyugdíjra jogosult az, aki testi vagy lelki fogyatkozása miatt tartósan képtelen ellátni hivatali feladatát, aki betöltötte a 65. életévét, illetve a köteles szolgálati idejét kitöltötte vagy ellene hozott fegyelmi tárgyalás miatt megfelelő állásba nem volt állítható. Az állásáról lemondott, büntetendő cselekményért hivatalvesztésre ítélt, büntetésből elbocsátott állami tisztviselő, altiszt és szolga nem tarthatott igényt ellátásra. A nyugdíjakat az állami költségvetés terhére fizették.
A nyugdíj kiszámításának alapjául egyrészt a szolgálati idő, másrészt az utolsó javadalmazás szolgált. A kötelező szolgálati idő tanárok és tanítók számára 30 év, más állami alkalmazottak esetében 40 év volt, a nyugdíjkorhatárt 65 évben szabták meg. A hadjáratban részt vett közalkalmazottak szolgálati idejéhez egy évet hozzászámítottak (az uralkodó határozta meg, mi számított hadjáratnak). Aki a feltételeknek megfelelt, nyugdíjként utolsó teljes fizetését kapta. Akinek nem volt meg a teljes szolgálati ideje, annak a hiányzó évekkel arányosan csökkent a nyugdíja. A törvény külön intézkedett a miniszterek nyugdíjáról. Ők csak akkor voltak jogosultak a javadalmazásra, ha egyhuzamban három évet szolgáltak. Ezután évi 4000 forintra tarthattak igényt, míg az államtitkárok 2000 forintot kaphattak.
Külön fejezetet szenteltek az özvegyek, árvák ellátásának. A törvény végrehajtásával a kormányt bízták meg, s bár a törvényalkotóknak világos lehetett, mely adminisztratív hatóságok jogosultak nyugdíj megállapítására, a jogszabályba nem foglaltak tételes felsorolást. Az bizonyos, hogy az állami tisztviselők, altisztek és szolgák nyugdíjazását az illetékes minisztérium indította el, mert akkoriban központi nyugdíjfolyósító intézet még nem is létezett hazánkban.
A közalkalmazotti jogállás amúgy is jelentős presztízsét a várható nyugdíj, vagyis az egzisztenciális biztonság tovább növelte. Az ekkor intézményesülő nyugdíjjogosultság hosszú évtizedekig társadalmi kiváltságként illette meg az állami alkalmazottakat, a tisztviselő középosztályt, valamint a kispolgárság soraiba tartozó altiszteket. A törvény 1912-ig volt érvényben, az 1913-tól helyébe lépő jogszabály már nemcsak a közalkalmazottak, hanem hozzátartozóik nyugdíjjogosultságát is átfogóan szabályozta, bevezette a nyugdíjjárulékot, amelyet a biztosítottak fizetésének 1-1,5 százalékában szabtak meg, és elkülönített alapként kezelték jóléti intézmények létrehozása és fejlesztése céljával. Az első egységes nyugdíjtörvény csak 1952-ben született meg Magyarországon.
