„Szerintem ez attól függ, hogy hová öltözöl fel. Az Aldiba én is kiugrok cicifix nélkül, de dolgozni nem jönnék be így, ahogyan haspólóban meg valagnadrágban sem. Vannak helyzetek, amikből jobb, ha kimarad a mellbimbó – akármennyire is szomorú ez a mellek barátainak. Formális helyzetben nem túl szép dolog a másodlagos nemi jellegek lengetése.
A ’ki mit gondol, ha nem hordok’ kérdéshez: ha most a kolléganőim hirtelen eldobnák kebelfékeiket, nem ítélkeznék, nem sütnék rájuk semmilyen stigmát, egyszerűen én érezném magam kellemetlenül amiatt, hogy többet látok, mint ami rám tartozik. Nem ciki a gombos póló, de bizonyos helyzetekben – szerintem – túl sok, túl intim. Ezért nálam pl. a “nem érdekel, ki mit gondol” érvelés nem áll meg, én onnan közelítem meg, hogy érdekel, hogy ne hozzam a másikat kényelmetlen helyzetbe.”
Ezek a mondatok visszhangzottak a fejemben néhány napja a csopaki strandon, miközben egy remekül szabott tankini takarásából néztem a többi embert és próbáltam a testükből kiolvasni, hogy milyen életet élhetnek: mitől ez a görcsösen felhúzott váll, ez a merev nyak, a roppanásig feszített gerincoszlopok és megmerevedett térdek. Hogy ez túl intim-e? A ringó csípők és rengő hájak. Mit szólna most a kolléganőm, vajon kényelmetlenül érezné magát a strandon is, a kilógó punciszőrök, a harminccentis műtéti hegek, a repedt sarkak és a striák kereszttüzében, vagy csak az álló mellbimbó zavarja?
Arra számítottam, többen lesznek azok, akik a „frícicik!” szlogen mögött sorakoznak fel. Én magam utálom a melltartót, kánikulában pedig elviselhetetlennek tartom. Ráadásul izzadós is vagyok, egészen pontosan az izzadékonysági skálán Zizou-val együtt kapnék megosztott első helyet, letaszítva ezzel egy lovat a képzeletbeli trónról. Melltartóban úgy érzem magam, mintha parázsló abroncsok közé szorítanának.
De mások hordanak, megkérdeztem és most sorolom, miért.
„Kénytelen vagyok a push uppal csalni, a Jóistenke ugyanis elfelejtett nekem cicit kimérni. De legalábbis elég szűkmarkú volt.”
„A feleségem üzeni, hogy C kosár és 25 év felett nincs választási lehetőség.”
„Irtó kényelmetlenül érezném magam melltartó miatt, a drága gyerekem 22 hónapig szopott és oda a feszesség, jobban mondva, lóg! Másrészt feszélyezne, ha mindenki azt nézné, hogyan világít a sötét bimbóm a fehér ruha alatt! Ha nincs melltartó rajtam, úgy érzem, jobban izzad. Persze, ha lenne rá pénzem és megműttetném, akkor talán büszkén viselném és pont leszarnám, hogy megnéznek. De otthon az első dolgom ledobni!”
„Röviden annyit mondhatok, hőségben nem kellemesebb, ha folyik rajtam a víz, mintha vannak ruhadarabok, amelyek felszívják. Hasonló megfontolásból, noha meztelenül alszom, ilyenkor is terítek magamra egy lepedőt, ilyenkor minden nap újat. A magam fajta kerekdedebb alkatoknak a lenge nyári ruha is csak szenvedés az összeérő combok miatt, ezért jobban szeretek ilyenkor nadrágot venni vagy ruha alá kis rövidnacit. Mellméretem miatt nem fenyeget az a veszély, hogy nagyon szétszaladnak a testrészek, de a korom miatt már nem tudják tartani a mértani közepet, ezért jobb szeretem melltartóba keretezni őket. Ez pedig nem csak magam miatt. Én sem kedvelem – másokon sem – a hónalj alá csúsztatott mellek látványát. Ja, és ilyen időben nincsenek szexi gombok, csak a felsőtesten szabálytalan formában elhelyezkedő dimbek-dombok. Persze van az a forma, méret és kor, ami nemcsak hogy engedi, de kívánja a felszabadítást a melltartó börtönéből. De az ilyen nagyon kevés.”
„Az én mellem ahhoz túl nagy, hogysem kényelmes legyen melltartó nélkül úgy bármikor az alváson kívül. Cserébe a kisebb vagyonokért vásárolt Triumphjaim olyan kényelmesek, mint egy álom, és észre sem veszem, hogy rajtam van. Hogy más hord vagy nem hord, az kevéssé érdekel, ha neki kényelmes, nosza, bár minden feminizmusom ellenére is nyomkodja a szépérzékemet, amikor egy nem túl fitos cickó körvonalai tökéletesen kivehetően, az utolsó piheszálig átrajzolódnak a tipikusan newyorkeres-undifélelasztikus-enyhénáttetsző-alapbólolyanminthakilennenyúlva top anyagán. Mi több, fitosnál is nyomkodja kicsit: vannak olyan felsők, amiben cicifix nélkül sem néz ki meztelennek az ember, vegyük már a fáradságot. Ugyanitt szeretném kifejteni, hogy a békávén egy szál bermudában mászkáló pasik is takarodjanak el felöltözni, akár kocka-, akár sörhas, a félmeztelenséget tartogassuk a strandra/hálószobába/kertbe.”
„Ha kicsit is gravitál, bepállik alatta.”
Összefoglalva tehát: akinek kicsi azért, akinek nagy, azért, akinek lóg azért, aki izzad azért. Végül – és számomra ez a legérdekesebb – azért, hogy mások ne bámuljanak meg. A melltartó tehát egy civilizációs minimum.
Én meg azon gondolkodom, hogy a női mellbimbó mikor vált a kora középkori értelmezés szerinti ördögien feminin, a Sátántól eredő bűnös és buja testiséget, szilaj és kéjhajhász, már-már beteges fantáziálást kiváltó testrésszé. Mikor vált kívánatossá a takargatása? Mikortól jövünk zavarba egy álló mellbimbó látványától? Valóban Janet Jackson hírhedt „cicivillantása” volt a vízválasztó, vagy egyszerűen ennyire álszentek lettünk? Arra nem emlékszem, hogy a cicivillantások után menetrendszerűen bekövetkező „bugyi nélkül szállt ki az autóból a sztár”, illetve ahogy felénk mondják: „terpesztett egyet a közönséges trampli” villantások nagyobb visszhangot váltottak volna ki. De még Britney félőrületben, borotvával lenyírt kopasz fején se ütközött meg a jónép. A Facebookon terjedő vírusokra, pontosabban a terjedésüket biztosító posztra úgy kattintanak rá az iwiw-ről áthurcolkodott nagymamák, hogy szemük se rebben, pedig a dupla anál felismerhető azért olvasószemüveggel is, bezzeg a sárga pamutpólón átvillanó mellbimbó gusztustalan és kikéri magának.
Ki a hibás? A színésznők és a celebek, akik a nőiségüket használják szereplésre ahelyett, hogy dolgoznának? A bulvármagazinok és úgy ánblokk a sajtó, ami mindezt hírül adja, ráadásul breakingként? A pornófilmek, amik divatba hozták a négyszáz köbcentis csöcsöket? A bulvármagazinok és úgy ánblokk a sajtó, ami szemforgatva hüledezik, ha ugyanaz a celeb, aki múlt héten cicit villantott a vörös szőnyegen, most egyszerűen a boltba szaladt le melltartó nélkül és az most közönséges?
És mi a melltartó igazi funkciója és szerepe a nők életében? Kényelmes viselet a zabolátlan, hullámzó, rengő, szertelenül ugrabugráló vagy spánielfülként himbálózó mellek féken tartására vagy csábító démonokká válni valami kurva kényelmetlen borvörös csipkecsodában, hogy lefeküdjünk a Kiszemelt Félistennel, oppardon elcsábítsuk az igazit? (És lehetőleg férjhez is menjünk hozzá, nyilván.) Mert ha innen nézem, akkor a melltartó tökjó dolog (de akkor miért tizenhétezer per darab, ja pont azért, mert a második bőrünk) ha onnan, és a borvörös csipkecsoda a pasik örömére készül, mint vizuális effekt, akkor miért nem ezt mondják (és miért tizenhétezer per darab, ja mert pasit kell fogni és azért a világ kincse se sok).
És akkor hogy van ez, tényleg, mert érteni nem értem, csak kérdéseim vannak erről a melltartó nélküli életről.
Ha nincs rajtam melltartó, akkor igénytelen vagyok, szemérmetlen és nem vagyok tekintettel másokra. Esetleg egy szakadt luvnya, aki a kora ellenére nem szégyell melltartó nélkül mutatkozni és a megereszkedett csöcseit a négyeshatoson a másik orra alá dörgölni. Simán csak egy ribanc vagyok, aki mutogatja magát. Huszonhárom éves kor alatt ugyanez a mondat jár, a „kis” melléknévvel megtoldva. El vagyok tévedve magamat illetően, ezeket a melleket mutogatom, bezzeg ő, aki három gyerek után se kell, hogy négykézláb álljon, hogy „így” álljon neki, felveszi a melltartót, pedig ő aztán igazán megtehetné, de neki volt gyerekszobája, szánalmas. Én szégyentelen vagyok a Lidlben a tejfölök előtt a gombos pólómban, a Pénelopékrúz és a Mónikabeluccsi viszont hihetetlen tünemény, illetve utánozhatatlan díva a kiváló dramaturgiai érzékkel az iskola melletti épület tűzfalán elhelyezett multireklámon. És mit szól a főnökünk, neki kellemetlen, hogy ezt nem tudja hogyan szóba hozni. Van, aki egészen egyszerűen nem engedné. Tilcsákbe. Misén pláne.
Nem más ez, mint álságosság és képmutatás. Már megint. Attól, hogy nem hordok melltartót, nem vagyok sem jobb, sem rosszabb ember, mint mások. Jobb nő, rosszabb anya sem. Engem például nem zavar, ha valaki melltartót hord, akkor sem, ha a négy fal közt is. Ha meredeznek a mellbimbóim, nem feltétlenül dugni akarok a buszon szemben ülő tisztességes családapával, inkább fázom. Nem kényszerítek rá semmiféle intim dolgot a másik emberre azzal, hogy nem húzok melltartót, hiszen a mellem és a mellbimbóm semmivel nem intimebb testrészem, mint a fülem. Mi tettük azzá.
Köldökig érő dekoltázzsal fejezzük ki a nőiességünket, feszes cicikkel reklámozzuk és áruljuk a benzines fűnyírót. Mintha nem a nők nyírnák vele a füvet, ugye. Újságok pink csillagokkal takarják ki a mellbimbókat, a Facebook is tiltja, mintha valami szörnyűséget, valami hihetetlenül megbotránkoztatót látnánk, de a műtéti hibáknál és baleseteknél csonkolt testrészeket, a bántalmazott gyerekek fotóit, a megkínzott és vértócsában döglődő állatok fényképeit megnézhetjük, még erős idegek se kellenek hozzá.
Ingerküszöb csak a mellbimbókhoz kell. Az egyfajta mérvadó lett. A mindenáron tisztességesnek látszani akaró, képmutató társadalomé, aki Coelho-idézetekkel hirdeti a szeretetet és azt, hogy nem a ruha teszi az embert és hinni akar abban, hogy a világ jó, de közben reméli, hogy megdöglik a szomszéd tehene is. Ennek a képmutató társadalomnak minden tagja szent, aki nyitott a másikra és elfogadó. Csak a nők húzzanak melltartót és ne lássunk bimbókat. Mert a ruha teszi az embert, a nőt meg a cicifix.
