Fogadjuk meg, hogy többé nem fogadkozunk. És ha labdarúgás kerül szóba, ne beszéljünk esélyekről világ- vagy Európa-bajnokság sorsolása előtt és után, de akkor sem, ha bármelyik válogatotthoz utazik csapatunk, netán bárkit vendégül látunk. És ne beszéljünk biztató jelekről, ne jöjjünk elő olyan statisztikákkal, amelyekből az olvasható ki, ej, bezzeg apáink idejében hej de jó is volt a magyar foci, meg hogy Puskás, és Hidegkúti, és Czibor, meg Kocsis, akinek
a fejéről mindig a hálóba pattant a labda.
Elég, ha az éppen aktuális szövetségi kapitány szerényen bejelenti: igyekeztünk a lehető legalaposabban felkészülni, a legjobb tudásunk szerint szeretnénk játszani, és meglátjuk, ez mire elég. Igen, ilyen rövid és szerény nyilatkozat nekünk, egyszerű szurkolóknak bővel elég lesz. Mert a tegnap befejezett világbajnoki selejtező sorozat végleg megtanított minket arra: ha már labdarúgásunk messze elmaradt a világ élvonalától, akkor szerénységünk legyen végre híres.
Mondjuk úgy: ez az alap. Aztán, ha már egyszer új életet kezd a focink (mert azt kezdünk, hiszen a felelősség elhárítása mellett az új élet kezdésében is világbajnokok vagyunk…), vegyük számba, mit is tehetnénk? Persze miután jól kiátkozódtuk magunkat, mert lássuk be, 0-3 és 1-8 után ez éppen úgy a játék része, mint a szögletzászló, vagy a sípját szopogató bíró.
Nos, mondjuk legyünk őszinték. Tegyünk végre nyilvánossá, milyen anyagi alapokon is áll a magyar foci, pontosan honnan származnak azok a pénzek, amiből tíz-húszezer eurókat tud egy klub kifizetni olyan játékosoknak, akik még ennek a rossz válogatottnak a közelébe sem férnek. Tegyünk nyilvánossá, mégis hányan dolgoznak és mekkora fizetésekért a magyar foci csúcsintézményében, amit MLSZ-nek hívnak, hány ott az igazgató, aligazgató, instruktor, ilyen-olyan jogcímen pénzeket (hatalmasat? kicsit? na, ennek kéne kiderülnie) felmarkoló “szakember”, és mi is pontosan a feladatuk. Mindezt megtehetnénk a kluboknál is, ahol azt kéne kideríteni, sok egyéb mellett, kinek és miért éri meg fenntartani egy olyan szakosztályt százmilliókért, amelynek játékára meccsenként jó ha ezer néző kíváncsi. És ha ezek után felmostak minket, vegyük számba azt, hány edzőnk látta úgy az elmúlt húsz évben, hogy külföldi labdarúgó akadémiákon, nem pedig honi gyorstalpalókon kellene palléroznia tudását azért, mert felfogta: másképp soha nem
indulhatunk a mellettünk elszáguldó focivilág nyomába.
Nagy titkok ezek, ugye, hogy ideje lenne megismerni mindet…? Eközben persze gondolkodjunk el azon, mennyire vonható felelősségre az a focista (mert azért felelősségre vonható, de még nem is kicsinykét…), akit olyan edzők neveltek, amilyenekkel nálunk tele a raktár, akik szakkommentátorként sporttelevíziókban Alex Fergusson és Jose Murinho taktikáját, a Barcelona, netán a Bayern München játékát kritizálják, saját csapatuk szélsője meg csak azért
nem harapja el a szögletzászlót, mert inkább A6-osra fáj a foga.
Felhívhatjuk persze Szalay Ádámot, aki elmondhatná részletesebben is, mit tanult Németországban, és mit előtte itthon, mint ahogy hazakönyöröghetnénk azokat a labdarúgóinkat, akik külföldi bajnokságokban értek el sikereket, ugyan, osszák már meg tapasztalataikat. És vegyék kezükbe a magyar foci sárba ragadt szekerének gyeplőjét, hátha még ló is akad, ami kiráncigálja a gödörből.
Folytassam még? Hiszen nem vagyok én okos megmondóember, csak egy tanácstalan szurkoló, aki Szeged Hunyadi terén nőtt fel, aki még látta a 3-1-es magyar brazilt, meg Albert Flórit, meg Détári Dömét, meg a kupadöntőt játszó Videotont. Egy szurkoló, aki most azt látja, hogy a Szeged 2011 gyulai csapat, Csongrád megyében nincs egyetlen NB-s gárda sem, ha csúcsrangadót akarok nézni, akkor a Tápé-Hódmezővásárhely meccsre kellene kimennem, nem a Fradi-SZEOL-ra, és ha NB I-es nézek, azt hiszem megyeegyet látok. Ha pedig válogatott mérkőzést közvetítenek, és megjelenik a gyepen a félelmetes Andorra, felmerülhet bennem: akár még most is kikapunk.
És magyar focit látva eszembe sem jut, hogy a labdarúgás a világ legszebb játéka. No, éppen azokat kellene végre elzavarni a pályák közeléből, akik miatt ez nem jut eszembe nekem, és még néhány millió magyar szurkolónak. De akkor ki marad ott? – kérdezhetik. Nos, akadnak még jó páran, akik neki gyürkőzhetnek a rendteremtésnek, ebben biztos vagyok.
Az elköszönőktől meg csak annyit kérek: halkan csukják be az ajtót, de előtte adják le az összes kulcsukat.
