A hét filmjei: igényesség kérdése

A heti felhozatal a legszélesebb igényeket elégíti ki. A „magyar ízű” borongás, illetve hahotázás hívein túl azok is a mozikba csábulhatnak, akik szeretik az amerikai tinédzser-vígjátékokat, az akció-thrillereket, pláne, hogy ezek a filmek (Superbad – avagy miért ciki a szex?, illetőleg A másik én) a fajsúlyosabb, tartalmasabb alkotások közül valók. Akad sokkoló európai háborús dráma (Flandria), amit kizárólag az erősebb idegzetű és erkölcsében szilárd nézőknek merünk ajánlani, de komolyan. Aki azonban igazi különlegességre vágyik, az a Frank és Wendy című, rajzolt észt akciókomédiára vált jegyet.

Megy a gőzös

Bár erőteljes férfihormon-emelkedést éreztünk Egres Katinka szemrevaló domborulatainak láttán, nem egészen értjük, miért volt szükség arra, hogy Koltai Róbert társ-forgatókönyvíró, rendező (és főszereplő) az egyébként imponáló kebleket megmutassa (kétszer is). A hetedik nagyjátékfilmes direktor ugyanis Grecsó Krisztián (Hasutasok) scriptje nyomán a vásári vagy népi komédiák egyszerű képletű világába visz, ahol mézeskalács szívekkel üzennek egymásnak a szerelmesek, keljfeljancsik pofozkodnak, nagyhangú borisszák mulatoznak, és a zsandárokat mindenki hülyének nézi, merthogy hülyék, és alkalomadtán még rájuk is vizel.

Az átlagfalu – itt Ivaros, de lehetne a múltszázad-fordulós élclapok Mucsája, a Portugál Irgácsa satöbbi – életét ama váratlan esemény borítja fel, hogy erre téved egy országos ereklyét (a „Barczikai Ősanyát”) szállító szerelvény. Ennek birtoklásáért küzd az állomásfőnök, Bajusz és neje (Koltai Róbert, Pogány Judit) a kísérő csendőrduó (Szabó Győző és Pindroch Csaba), a cigányvajda és csapata (Csuja Imre, Badár Sándor) – és a furfangos, Ludas Matyi- és Till Eulenspiegel-vonásokat mutató béres (Szabó Kimmel Tamás). Aki szerelmes lesz a vajda lányába (Egres Katinka). Ugye.

A filmileg érintetlen közönség (aki nem látta a Mihályfy Sándor mérföldkőnek számító Indul a bakterház című filmjét), vagy ritkán (szinte sosem) jár moziba, gurgulázni fog, mert a burleszk-elemeken, a tortahumoron nem lehet nem röhögni. A többi ember fanyalgását, miszerint a filmben hemzseg az olcsó hatásvadászat, az innen-onnan átemelt komédiai motívum vagy poén (Emir Kusturica balkáni burleszkjei kifogyhatatlan kincsesbányául szolgálnak), elnyeli ez a moraj.

Superbad – avagy miért ciki a szex?

Összefogott a Kiruccanók című ironikus városi vidámság rendezője, Greg Mottola és az Ali G Show (a tévésorozat), a 40 éves szűz és a Felkoppintva tengelye felől érkező Seth Rogen és Evan Goldberg (utóbbiak írták most a filmkönyvet), és megalkotta a „Modern Lúzerek Alapfilmjét”.




Hollywood új szórakoztató fenegyerekei, akikkel korábban senki sem törődött, nyakra-főre bevételi rekordokat döntögetnek, mert a nézőknek tetszik, hogy a vicces filmjeikben nemcsak a főszereplők béna mivoltán röhögünk (persze, azon is), hanem saját merevségeinken, és az emberszerű figurák életszerűbbé, árnyaltabbá teszik e filmeket. Meglehet, hogy az Amerikai pite, vagy a Cool-túra „köpönyegéből bújtak elő”, de többek, jobbak, tartalmasabbak. Torta- és alpári (testnedv-) humor a Superbad – avagy miért ciki a szex? című tini-huncutságban is akad bőven, és a helyzetkomikum visszatérő motívuma a minél nagyobb nézőtábor előtt elszenvedett égés, de a vihogás más, a két középiskolai srác „szüzetlenítése” jó érzékkel sugallja, miszerint héló, a lélekszakadás jobban bír fájni, mint más hártyák repedése.

A Nap utcai fiúk

Szomjas György új filmjében, A Nap utcai fiúkban szinte minden felnőtt színésze szerepet kapott, aki az univerzumában számít: Andorai Péter, Bán János, Djoko Rosic, Gáspár Sándor, Szőke András, Mucsi Zoltán, Scherer Péter satöbbi. Akiket a nyilvánvaló hitelesség kedvéért hamar dokumentumfilmes, híradó-felvételes technika elé lök. Ám ami zseniálisan működött a Roncsfilm esetében, ímmel-ámmal a Vagabondban, itt teljesen csődöt mond, és a rendezőn kívül Heller Gábor és Kertész Ákos jegyezte sztori totális unalomba fullad, megnyomorodik.

A Nap utcai fiúk

A pesterzsébeti fiatalok – Juli (Gáspár Kata), Totya (Czecző Sándor), Gábor (Bárnai Péter) – „szimbolikus” harca a mozijukért halovány filmélményt kínál, a gyerekszereplők jelenléte pedig olyan esetleges, mintha Szomjas nem törődött volna vele, éppen mit művelnek. Filmje tanórai aláfestésnek megteszi, de nem csodálkoznánk, ha egy kivezényelt mozizás közben a diákok forradalmat csinálnának.

—-A háborús dráma, a thriller és az animációs akciófilm—-

Flandria

A Cannes-i libling rendező-forgatókönyvíró, Bruno Dumont – a Jézus élete című 1997-es első filmje Arany Kamera-díjat nyert, a két évvel későbbi Emberiség című alkotása a zsűri nagydíját kapta, a mostani filmje úgyszintén (miközben a fő elismerésre, Arany Pálmára is jelölték) – Flandriája minden idők egyik legprovokatívabb háborús drámája. És szokatlan is. Mivel legalább annyira játszódik a „békés” unióban, mint a harcok dúlta közel-keleten. (De mielőtt gyorsan kategorizálná az olvasó a filmet, le kell szögeznünk, nincs kötődése a bizonyos vonatkozásban rokonítható Szarvasvadászhoz.)

Flandria

Az észak-franciaországi lumpenek és a távoli háborúk között a kapocs a brutalitás, a véglény-szerű üzemmód, az érzelmek totális hiánya. Aki dúvad és erőszakoskodó otthon, az ilyen idegenben is. Dumont azonban annyit csavar a történetén, hogy a flandriai „baromállat” (Samuel Boidon) a távoli haláltorokban ízleli meg, hogy vannak érzelmei. Honvágya, és talán még szerelme is. Új időknek új szavai: fegyverek között születik a szépség.

A didaktikus Dumont ravasz, nem a tagadhatatlan mentalitásbeli összefüggésekre hívja fel a figyelmet. Hanem a haláltáncba hülyülő úgymond „európai kultúremberekre”. És, végül a szájba rágja (jól teszi): nem a burnuszos, arckendős sivataglakók fognak először a képzeletbeli halálgödörbe szédülni. Hanem a belülről kopárak. Az üres tekintetű európaiak.

A másik én

Garancia a minőségi mozizásra, ha egy akció-thriller kapcsán Jodie Foster nevével találkozunk a stáblistán. A David Fincher Pánikszoba című és Spike Lee A belső ember című filmje közé beékelődött Légcsavar (rendező: Robert Schwentke) ugyan némi szinkópát képezett a többszörös aranyszobros színésznő pályáján, a középszerű thrillert nézhetővé avatta az ő jelenléte-játéka.

A másik én

Az új Neil Jordan– (Síró játék – The Crying Game, Interjú a vámpírral, Reggeli a Plútón) Foster erőszakfilm, A másik én átlagon felül jól sikerült műfajfilm. Tartalmassága mindkettejüknek köszönhető. A Ghostra rímelő sztori szerint a főhősnő, a munkában-magánéletben sikeres és irigyelt New York-i rádiós, Erica (Foster) vőlegényét megölik, amikor hazafelé tartanak édes kettesben. A nő nem képes megbirkózni azzal a traumával, hogy hirtelen megízleli „az elveszett Paradicsom” ízét, éjjelenként a nagyváros utcáit rója (ha tetszik, pandanjaként a Taxisofőrnek), „portyázik”, s mint Daredevill keresi a bajt és a bűnt – hogy igazságot szolgáltatasson.

Az önbíráskodás – még ha a szándéka elvileg nemes is – törvénybe ütköző (mert akkor bárki a másik torkának eshetne, ugyebár), de tetszik a rendre olyannyira áhítozó lakosságnak. Mercer nyomozónak (Terrence Howard) nem. S miközben a detektív egyre közelebb ér a „terminatriszhez”, Erica azon dilemmázik, folytassa-e a bűnözés elleni egyszemélyi hadjáratát, vagy bízza-e ezt a szakmai szervezetekre, és vállalja a felelősséget a korábbi tetteiért.

A másik én az a fajta akciófilm, amiben a formai elemek, a látvány (sok vér, erőszak) „hátán oson be” a gondolatiság, a szuper-mozik közönsége úgy töpreng el azon, hogy mi is a bűn lélektana, hogy tulajdonképpen észre sem veszi. Ettől jó.

Frank és Wendy

Valljuk be, az észt filmről semmit sem tudunk. Gyanítjuk, hogy ott sem dől a lé (az észt korona, vagyis a kroon), a messze földi kollégák is azzal „főznek”, amijük van. Ötlettel és az egyediséggel. A jelen helyzetet – a szó szoros értelmében – tovább színesíti, hogy most egy észt animációs akciókomédia jutott el a magyar mozikba. A Priit Pärn forgatókönyve alapján készült filmben az amerikai titkos-szolgák két legjobbika, Frank és Wendy repül a bűn tűzfészkébe – Észtországba. Hiába sikeresek, semmi sem alakul úgy, ahogyan elvárnák, mindig közbeszól valami vagy valaki (például: Putyin), de leginkább a „helyi színezet” (hasonlóan a Roncsfilmes miliőhöz).

Frank és Wendy

A 2005-ös győri Mediawave Fesztiválon bemutatott film akkor és ott megtalálta a közönségét. Kérdés, hogy most a „nagyvásznon” a kissé nehezen követhető történet és a nem mindig találó poénok mennyire fognak hatni. Az egyediségükben a magyar Nyócker!-rel rokonítható, szándékoltan gyerekrajzosra készített animációk nagy türelmet és nyitottságot igényelnek. A kifejezetten felnőtteknek szánt szórakoztatás idiotizmusa a Monty Python-csoport szellemiségét idézi. De alkalmasint a manírjaiban, nem a rekeszizmokra kifejtett hatásában erős.