A magyar külgazdaság az 1990-92 kö- zötti időszakban a viszonylag legjobb teljesítményeket érte el a történelmi sorstársországok csoportjában. Az export, a rendszerváltás megpróbáltatásai ellenére, 1992-ben 10 százalékkal múlta felül az 1989. évi értéket; a fizetési mérleg folyó tételei szerény többletet mutattak; a volt KGST-országcsoportban befektetett külföldi tőke 50 százaléka Magyarországra áramlott, ráadásul 70 százalékos mértékben új munkahelyeket teremtő, exportárualapokat növelő, technológiai korszerűsödéssel és nemzetközi vállalati szintű integrálódással járó zöldmezős befektetések formájában.
Nem “csak” nemzetgazdasági
Az elkerülhetetlen külső sokkhatások: az Öböl-háború erőforrás- és figyelemelszívó hatása, a szovjet birodalom és utódállamai fizetőképességének összeroppanása, a jugoszláv polgárháború, majd a megelőző fél évszázad legsúlyosabb nyugati recessziója eleve rendkívül kedvezőtlen külső feltételeket teremtettek a rendszerváltás és a külgazdasági expanzió számára. Mindezt tetézte a belső, gazdaságpolitikai sokkhatások sokasága: az egyidejű fiskális és monetáris restrikciók melletti rendszerváltás, a térségben legszigorúbb csődtörvény 1992. évi bevezetése, a kormányzat külgazdasági eszköztárának beszűkítése, az exportfinanszírozás megszüntetése, a felértékelő árfolyam-politika, a kamatszínvonal mesterséges leszorítására irányuló törekvés, a termelés- és fejlesztéspolitikai háttér stratégiai jelentőségének félreismerése. A jól előrelátható és előre jelzett következmény 1993-ban jelentkezett a kereskedelmi és fizetési mérleg romlásának, az export visszaesésének formájában.
Az 1993 szeptemberében elfogadott exportösztönzési csomag eredményeként aztán a kivitel zsugorodása már 1993 végére megállt, majd 1994-ben és 1995-ben a magyar export nemzetközi összehasonlításban is figyelemre méltó mértékben, évi 20 százalékos ütemben bővült; a kivitel bővülésének üteme mindkét évben meghaladta a behozatalét. Mindkét évben egyértelműen érvényesült a dinamika és egyensúlyjavítás együttes követelménye. A versenyképesség javulását jelzi, hogy 1989 és 1994 között a volt KGST-országok közül Magyarország javította a legnagyobb mértékben az exportegységárak színvonalát, a dollárkivitel termékszerkezetét, az iparon belüli munkamegosztás, valamint a szakképzettség-igényes termékek arányát. E mutatók jelentősége nemcsak nemzetgazdasági; az Európai Unió kibővülésének első hullámába bekerülő országok kiválasztása nem csupán a Koppenhágában megfogalmazott laza politikai és rendszerműködtetési ismérvek, illetve a maastrichti pénzügyi konvergenciakritériumok alapján, hanem feltehetően a reálgazdasági és strukturális mutatók figyelembevételével történik.
Korai öröm
A magyar külkereskedelem 1996. évi teljesítményeinek vizsgálata nem csupán egy adott évről, hanem a jövő megalapozásáról is számot adhat. A folyamatok számszerű bemutatásánál, illetve az elmúlt évekkel való összehasonlításuknál azonban óvatosságra int a számbavételi-adatközlési módszerek változása. A belföldi gazdaságpolitikai környezet “vonzerejétől” nyilvánvalóan nem teljesen függetlenül nagyszámú vállalat vámszabad területre helyezte át tevékenységét, s az ezzel összefüggő külkereskedelmi forgalom statisztikai megfigyelése csak 1996-ban kezdődött el. A vámstatisztikai termékforgalom alapján a magyar kivitel 1996-ban 2,2, a behozatal pedig 4,9 százalékkal bővült. Az ipari vámszabad területek forgalmával kiegészített kivitel növekedési üteme 11,6, a behozatalé viszont 12,2 százalék volt.
A növekedési dinamika csökkenése különösen elgondolkodtató, ha figyelembe vesszük, hogy a gazdaság stagnálásának, a belső felvevőpiac szűkülésének idején mindig erőteljesebb az exportkényszer, s javuló irányzatú a külkereskedelmi egyensúly alakulása. Ennél is nagyobb súllyal esik latba a külső feltételek számottevő javulása. A nyugat-európai recesszió 1994-ben véget ért; a szovjet utódállamok gazdasági mélyrepülése nem folytatódott; a Közép-Európai Szabadkereskedelmi Társulás országaiban beindult a gazdasági növekedés; a délszláv normalizálódás, illetve a Jugoszlávia elleni embargó feloldása nyomán beinduló magyar kivitel önmagában is 2 százalékkal bővítette az értékesítést. A külső feltételek javulása nélkül a vámstatisztikában szereplő exportérték bizony visszaesést mutatott volna.
A teljes külkereskedelmi forgalom egyhatodára jutó vámszabad-területi forgalom alakulása gazdaságkörnyezeti különbségekre, viszonylati sajátosságokra, illetve vállalatmagatartási formákra utal. Érdemes megjegyezni, hogy a vámszabad-területi kivitel 51 százaléka Németországra, 11 százaléka Ausztriára, 8 százaléka Angliára, 6 százaléka Spanyolországra jutott, s javította mind a viszonylati dinamika, mind az egyensúly mutatóit. Az együttes forgalom deficitje ennek ellenére 2,3 milliárdról 2,66 milliárd dollárra nőtt; a vámstatisztikában szereplő forgalomban a deficit nagyobb mértékben: 2,6 milliárdról 3,06 milliárd dollárra, azaz 466 millió dollárral emelkedett. Az üzenet korántsem kedvező: Magyarország 1995-ben és 1996-ban óriási társadalmi és reálgazdasági áldozatokkal, veszteségekkel vásárolta meg a belső pénzügyi egyensúlyhiány, a fizetési mérleg és az eladósodási helyzet javítását. Így a külső adósságból származó nettó kamatterhek 1990-ben még a nettó áru- és szolgáltatásexport 17 százalékát, 1994-ben 12 százalékát, 1996-ban pedig már alig 7 százalékát tették ki. A külkereskedelmi folyamatokban azonban 1996 második felében már jelentkeznek a tendenciamódosulás, a kifulladás és a mérlegromlás jelei.
Két javuló év után 1996-ban ismét gyorsabb ütemben bővül a magyar behozatal, mint a kivitel; az exportképesség ismét alacsonyabb, mint az importigényesség. Ismét távolodik az eladósodásból való hosszú távú kinövés lehetősége.
Nem becsülhető alá az efféle üzenetek szociálpszichikai hatása sem. A lakosság s az üzleti világ könnyebben viseli az áldozatokat, ha látható a javulás folyamatossága. A töréspontok ezért meglehetősen kockázatosak. Ha a jövedelem- és állami tulajdonvesztés után még az áhított egyensúlyjavítás sem folyamatos, sőt az egyensúlyhiány ismét romlásnak indul, az adott gazdaságpolitikával szembeni ellenállás, az üzleti világ bizalomvesztése felerősödhet.
Tények és tévhitek
Az egyensúlyromlás, különösen az importnövekedés közismerten a gazdasági növekedés, fellendülés útitársa. Magyarországon 1996-ban nem volt érdemi gazdasági növekedés: a leginkább importigényes ipari termelés 2,3 százalékkal haladta meg az előző évit, ami bizony lényeges elmaradás az 1994. évi 3 százalékos GDP- és 9 százalékos ipari növekedés mögött. Konjunkturális-növekedési folyamatokkal, érvekkel tehát aligha magyarázható az export és import növekedési arányának 1996-os megfordulása. Elvileg elképzelhető, hogy a gazdaság már készült az 1997. évi növekedési nagy ugrásra, a beígért fellendülésre, s ez tükröződött az exportot felülmúló ütemű behozatalbővülésben. Ám nem tükrözhet ugrásra kész állapotot, előzetes készletezést a nyersanyagimport 4,5 százalékos visszaesése. A gépimport átlagosnál alacsonyabb, 3,9 százalékos növekedéséből sem lehet a beruházási boom előjeleire következtetni. A gépipari import nem egészen 200 millió dolláros növekményének zömét a gazdasági növekedéssel szorosabb összefüggésben nem álló közúti járművek, híradástechnikai készülékek tették ki.
Exportvezérelt növekedés nem a nemzetgazdaságban, hanem az iparban fedezhető fel. Az iparban az exportcélú értékesítés 1993 után rendszeresen felülmúlta a belföldi értékesítését, 1995-ben és 1996-ban azonban a belföldi értékesítés összehasonlító áron 1,5, illetve 1,2 százalékkal visszaesett az előző évhez viszonyítva, az exportértékesítés viszont 1994-ben 21, 1995-ben 18, 1996-ban pedig 13,5 százalékkal bővült. A megelőző évektől eltérően a gépexport növekedési üteme az átlag alatt maradt. A kivitel 21 százalékát adó élelmiszer-gazdasági termékek exportja az előző évinél 5,3 százalékkal volt alacsonyabb, az összimport 5,8 százalékát kitevő élelmiszer-gazdasági termékek behozatala viszont 4 százalékkal csökkent. Érdemes megemlíteni, hogy a magyar élelmiszer-gazdasági kivitel 58 százalékát az OECD tagországai, 20 százalékát pedig a szovjet utódállamok vették fel.
A külkereskedelem földrajzi-viszonylati összetételének módosulása sem szolgálhat trendváltás indokául. A vámstatisztikai forgalom a fő viszonylatokban nem jelez érdemi elmozdulást. A magyar kivitelnek változatlanul 63 százaléka irányult az Európai Unió tagországaiba, további 11 százaléka az unió gazdasági környezetéhez igazodó társult országokba. A vámszabad területekkel kiegészített külkereskedelmi forgalom adatai szerint viszont a teljes magyar kivitelnek már 68 százaléka irányult az Európai Unió tagországaiba; Németország aránya az összforgalomban több mint 33 százalék, Ausztriáé pedig 11 százalék. Az e két fő partnerországgal folytatott külkereskedelem dinamikája és egyensúlyi állapota viszont az átlagosnál kedvezőbb: Németországgal a forgalom kiegyensúlyozott, Ausztria esetében pedig az importfedezeti hányad 92 százalék a 81 százalékos országos átlaggal szemben.
A deficit növekedését tehát a viszonylati szerkezet változása nem indokolhatja. A tévhitek oszlatására érdemes megjegyezni, hogy a magyar kereskedelmi deficitnek kevesebb mint a fele jut az Európai Unió országaira; a velük folytatott forgalomban az importfedezeti hányad szintén kedvezőbb az átlagnál, s 85 százalékos értéket mutat. Az 1996. évi deficitnövekedés csaknem egésze a szovjet utódállamokkal fenntartott kapcsolatokban alakult ki – ennek vajmi kevés köze van akár az európai integrációhoz, akár a stabilizációs programhoz. Szintén tévhiteket oszlathat az a tény, hogy a szovjet utódállamokba menő magyar kivitel aránya a vámstatisztikai forgalom szerint 1994-ben még 13 százalék, 1995-ben 11 százalék, az elmúlt évben pedig csak 9,4 százalék volt. A vámszabad-területi forgalom figyelembevétele esetén ez az arány 7,7 százalékra csökken, az Orosz Föderációé pedig nem egészen 5 százalék.
Gazdaságpolitikai kisjégkorszak
A közelmúlt üzenete tehát nem kedvező a jövő megalapozását tekintve. Mind gyakrabban merül fel a kérdés: a volt KGST-országcsoportban befektetett külföldi tőkének még mindig csaknem 40 százalékát befogadó Magyarország általános és külgazdasági teljesítményében miért nem tükröződik a külföldi tőkebefektetések másutt tapasztalható növekedésgyorsító, korszerűsítő hatása? A mind gyakrabban érzékelhető külfölditőke-ellenesség gyakran hivatkozik erre a rejtélyre.
Nem hagyható persze figyelmen kívül, hogy – az 1990-94-es időszak irányzataitól eltérően – az 1994. június 30. és 1996. december 31. között Magyarországon befektetett külföldi tőke kétharmada már nem zöldmezős beruházás volt, hanem állami tulajdon felvásárlása. Ez a magyarázat azonban korántsem elégséges, hiszen a külföldi tőkebefektetések külgazdasági hozama nagyon is jól mérhető. 1994-ben még a magyar ipari árukivitel 39 százaléka, 1996-ban viszont már IKIM-nyilatkozatok szerint is több mint 70 százaléka jutott kizárólag külföldi tulajdonban lévő vagy vegyes vállalatokra. A külföldi szektor által exportált érték két év alatt 3 milliárdról 10 milliárd dollárra nőtt, ami igen figyelemreméltó teljesítmény, s jelzi a korábbi tőkebefektetések beérését, beinduló exportorientációját.
A magyar külgazdaság problémáit tehát semmi esetre sem korrekt a külföldi tőkebefektetések rovására írni. A választ másutt kell keresni. A hazai vállalatok által exportált ipari termékek értéke 1994-ben még kereken 5 milliárd dollárt, 1996-ban viszont már alig több mint 4 milliárd dollárt tett ki. A magyar gazdaság hazai szektora nem fejlődött, sőt az utóbbi két évben gyors ütemben sorvadt el.
A gyengélkedés a külgazdaságban is az egyoldalú, túladagolt gazdaságpolitikai korlátozások túlhűtő, jegelő hatására vezethető vissza. A gazdaságpolitikai “kisjégkorszak” a jövedelemelvonással kihúzta a belső piacot a hazai vállalatok alól; a pénzdrágítással elmélyítette a tőkeszegénységből, a finanszírozási rendszer gyengeségéből fakadó vállalati gondokat; az elmúlt két év enyhén felértékelő politikája is csökkentette az export jövedelmezőségét; a gazdaságpolitika kacskaringói, improvizációs, adminisztratív terheket növelő kalandozásai pedig a jövőt bizonytalanították el. Mindezen megpróbáltatásokon a külföldi anyavállalati háttérrel rendelkező vállalatok könnyebben tették túl magukat, a hazai gyökerű vállalkozói világ erősödő légszomja viszont a versenyképesség csorbulásához, az exportból és a belföldi piacról való kiszoruláshoz, tevékenységek eltűnéséhez vezetett.
1997: a sokkok éve
Az elmúlt évi külkereskedelmi folyamatok tehát rendkívül komoly hangú figyelmeztetést küldenek az 1994-95. évi irányzatok megfordulásáról, a külgazdasági feszültségek visszatérésének veszélyéről. Az eddigi elmozdulások mértékét még nem kell dramatizálni – az főleg a középtávú stratégiai összefüggések szempontjából aggályos -, a súlyosbodó külgazdasági kihívásokra adott eddigi kormányzati válaszok azonban riasztóak. Az 1994-ben elrontott országkép javítása természetesen közös nemzeti érdek, a harsogó győzelmi jelentések viszont elterelik a figyelmet a hazai vállalkozói világ exportképességének, nemzetközi versenyképességének elsorvadásáról, országrészek külgazdasági potenciáljának beszűküléséről, a magyar gazdaság, sőt átvitt értelemben az egész társadalom integrációs felkészítésének növekvő deficitjéről. A korábbi növekedésellenes beidegződések és pénzügyközpontú gazdaságpolitikai megközelítések uralma változatlan, legfeljebb a hivatalos retorikában enyhült. A tényleges gazdaságpolitikai lépések 1997-ben nagyon súlyos kihívások elé állítják a magyar külgazdaság szereplőit, sőt a fizetésimérleg-egyensúly hivatásos védelmezőit is.
Az idén sorozatos gazdaságpolitikai sokkhatások érik a külgazdaságot. Megkezdődött, s kormányzati ígéret szerint június végéig befejeződik az import fékezése és a költségvetési bevételek növelése érdekében 1995-ben bevezetett 8 százalékos importpótlék csökkentése. A statisztikai és a vámkezelési illeték megszüntetése az év elején további 1-1 százalékos közvetett védőeszközt számol fel. Az Európai Unióval és a Közép-Európai Szabadkereskedelmi Társulással kötött megállapodásokban előírt vámcsökkentés 1997-ben 1-1,5 százalékkal mérsékli a vámszínvonalat. A vám- és kereskedelempolitika oldaláról tehát 1997-ben az előző évhez képest közel 10 százalékos versenyhátrányt kell ledolgozni. Nincsenek megbízható támpontjaink annak kijelentésére, hogy milyen fejlemények növelhetnék meg ilyen mértékben a hazai termelők versenyképességét.
A vám- és mellékköltségek csökkentése persze követelmény a világgazdasági nyitás, integrálódás szempontjából, mindezek időbeni koncentrálása viszont megfelelő ösztönzők hiányában sokkhatást vált ki. Ezt a monetáris politika is tetézi. Az előre bejelentett leértékelés mértékének egytized százalékponttal, azaz 8 százalékkal való csökkentése szintén rontja az export ösztönzöttségét, a külgazdasági egyensúlyi viszonyokat; olcsóbbá teszi ugyan az importot, de ezzel növeli a külső szállítók versenyelőnyét a hazai termelővel szemben. Hasonló hatású a betéti kamatszínvonal leszorítása is. Ma már az elsődleges megtakarítók, sőt a középtávú állampapír-vásárlók is az inflációnál alacsonyabb reálkamatot kapnak. Ilyen helyzetben meglehetősen bizarr dolog Magyarország közép-európai pénzügyi alközpont szerepéről álmodozni, a megtakarítások növekedésében reménykedni. A megtakarítási hajlandóság csökkenése viszont az eddigi tapasztalatok szerint az import iránti keresletet ösztönzi. Kísérteties hasonlósággal visszatérnek a pénzügyi szféra 1991 és 1993 első félévi forgatókönyvei s vágyai a felértékeléssel, kamatleszorítással, liberalizálással elérhető pénzügyi egyensúlyjavításra, inflációeltörlésre. A következmények jól ismertek!
Ki állja a számlát?
A jelek szerint a külgazdasági szféránál politikailag minden korábbinál túlsúlyosabb pénzügyi körök a szakmai mundérbecsület és érdekvédelem keretében minden áldozatra hajlandók az általuk beígért, s a “nem udvari” közgazdászok által az eddigi feltételek mellett irreálisnak tartott idei 17-18 százalékos inflációs célkitűzés, illetve az 1998-as választási évre meghirdetett egyszámjegyű inflációs ráta érdekében. A kormányzat alighanem felismerte, hogy a korábban bejelentett hangzatos inflációletörési célok megalapozatlanok; a várható tényleges infláció és a meghirdetett 18-19 százalékos nominálbér- és nyugdíjemelések közötti 1-2 százalékos különbség meghazudtolná az elszegényedés megállítására, a reáljövedelem-emelkedésre tett fogadkozásokat. Választási évben pedig meglehetősen kockázatosak az efféle lelepleződések – valószínűleg ez táplálja az importverseny ösztönzésétől várható inflációcsökkentés kormányzati programját.
Az infláció okairól és orvoslásáról régi nézetkülönbségek feszülnek a “monetarista” és a “realista” közgazdászok között. A jelenlegi kormány nem ismeri a válságkezelés pszichológiai módszereit, a bizalmi tőke felhalmozásának technikáját, s nem vesz tudomást az infláció strukturális okairól, a rendszerváltási árkorrekciók, a gyorsított korszerűsítés, a kínálatgyengeség, a gazdaságszerkezeti merevség leküzdésének árfelhajtó tényezőiről. A gazdaságpolitikában járatos vezetés persze sokféle technikát tud bevetni az áremelkedések ideiglenes megfékezésére, de sohasem következmények nélkül. Az 1995. és 1996. évi stabilizációs program fő kárvallottja a lakosság és a reálgazdaság volt. Az 1997-98. évi számlát a jelenlegi kormányzati szándékok ismeretében feltehetően a kereskedelmi mérlegnek kell majd állnia.
A kereskedelmi mérleg romlását a kormány mindaddig nem tarthatja veszélyesnek, amíg nem rontja le a fizetési mérleget és az ország fizetőképességét. Ha a kormány beváltja szándékát, s a még rendelkezésre álló állami vagyont a jelenlegi politikai ciklus végéig privatizálja, mégpedig az eddigiekhez hasonlóan külföldi vállalatoknak, akkor a privatizációs devizabevételek rövid távon bőségesen ellensúlyozhatják a kereskedelmi mérleg romlását, s fenntarthatják, sőt javíthatják az ország fizetőképességét, a forint stabilitását. A rövid táv azonban mindig múlandó. E megközelítés elősegítheti ugyan a kockázatmentesebb szembesülést a választási évvel, ezután viszont az országnak kell szembenéznie az 1998. évi valósággal és integrációs jövővel. A még privatizálásra váró állami vagyon értéke mintegy 5 milliárd dollár; ez még két évig puha párnát jelenthet a kereskedelmimérleg-romlás következményeinek elviseléséhez. Ám azután eljön az igazság pillanata. Ha talán nem is a jelenlegi kormány, de mindenképpen az ország számára.
Az archimedesi pont
A magyar gazdaságnak és gazdasági vezetésnek szembe kell néznie azzal, hogy az ország átmenetileg javult külső egyensúlyi állapota rendkívül törékeny, és ellenható erők hiányában romló irányzatú. Ha az 1996-ban lényegében stagnáló magyar gazdaság működtetéséhez 18,6 milliárd dolláros importra volt szükség, akkor 4-5 százalékos gazdasági növekedés önmagában is legalább 1 milliárd dolláros importbővüléssel jár – az egyéb feltételek változatlansága esetén. A feltételek azonban változnak: vám- és kereskedelempolitikai oldalról az importfékek, korlátok már eddig is csökkentek, 2000 végéig pedig az Európai Unióval kötött társulási szerződés alapján eltűnnek majd az EU-ból származó ipari termékekre kivethető vámok, a fogyasztásicikk-globálkvóták, az egyedi importengedélyezések, s a teljes jogú tagság esetén a kívülálló országokkal szembeni vámpolitika is brüsszeli illetékességű lesz. A felkészülés az EU-tagságra önmagában is óriási mondernizációs, beruházási erőfeszítéseket követelne meg, ennek importvonzataival együtt. Nem űzhetők délibábos álmok a külföldi tőkebevonás kereskedelmimérleg-deficitet tompító hatásának jövőbeni erősödéséhez. A külföldi tőkebefektetési sűrűség már ma is jelentékeny, a gyorsabban növekvő közép-európai országok tőkeelszívó ereje erősödik, s azzal is számolni kell, hogy a magyarországi külföldi befektetések profitjának eddiginél jóval nagyobb arányú és összegű hazautalása rövidesen elkezdődik. A tőkeforgalom fizetésimérleg-javító hatására tehát távlatilag nem lehet majd nagyobb terheket róni.
Kitörni csak előremeneküléssel lehet: átfogó gazdaságfejlesztéssel, exportösztönzéssel. A növekedés, a foglalkoztatás, a stabilitás, az integrálódás, a szuverenitásvédelem integrált programja, archimedesi fix pontja az exportbővítés, a kereskedelmi mérleg javítása. Ha az 1997. év is a veszteségrovatba kerül, akkor 1999-ben kezdhetjük elölről! Csak éppen állami vagyon, külső és belső bizalmi tőke, s kedvező jövőépítési, integrálódási esélyek nélkül. Cui prodest? – Kinek az érdeke ez?
(A szerző az Országgyűlés Költségvetési és Pénzügyi Bizottságának elnöke)
