Nem véletlenül beszélnek bizalmi tőkéről. A bizailom kísértetiesen hasonlít a pénzre: megszerezni keserves, elveszíteni annál könnyebb. E kettősség a magánéleten éppúgy végigvonul, mint a politikán. Kulcsszerepet játszik ezúttal Orbán Viktor kormányfő és Surányi György jegybankelnök kapcsolatában is.
Immár sokadik fejezetét szemlélhetjük annak a szomorú történetnek, amely a magyar politikai és gazdasági élet két vezető személyisége között játszódik a Fidesz választási győzelme óta. A valaha volt két jó barát viszonyának drámai alakulása időről időre témát szolgáltat a sajtónak és a közvéleménynek. Sokáig nehéz volt eligazodni az események sűrűjében, április elején és az elmúlt héten azonban olyan pengeváltás zajlott a kormányfő (illetve lojális pénzügyminisztere) és a Magyar Nemzeti Bank vezetője között, amely hátralévő közös jövőjükről is sokat elárul. Nemcsak arról győzték meg az események külső szemlélőit ezek az ütközetek, hogy Surányi a helyén maradhat elnöki ciklusának végéig, de afelől sem hagytak kétséget, hogy a megbízatás lejártáig láthatunk még néhány asszót. A történések hátteréről azonban különféle magyarázatok láttak napvilágot.
HATALMI JÁTÉK? Egyesek szerint a hatalom kedvenc játékának vagyunk szemtanúi, ahol is a politikus abban leli örömét, hogy madzagon rángatja a közélet egy erős és megbecsült szereplőjét. E nézet képviselői úgy vélik, a miniszterelnök képtelen megbocsátani egykori barátjának és tanácsadójának, mert Surányi hátat fordított neki és a Fidesznek azzal, hogy az előző, a szocialisták uralta kormányzati ciklus idején elvállalta a jegybanki elnökséget. Tüskét hagyott benne az is, hogy egykori szellemi társa a legutóbbi választási kampány idején – a szocialisták felkérésére – szakmai bírálatot készített a fiatal demokraták gazdasági programjáról. Az ország erős embere – állítják a fentebb említett körök – e régi sérelmei miatt támadja a jegybank elnökét, legyen szó az MNB ügyeiről vagy a CW Bank viselt dolgairól. E kicsinyes játék részének tekintik az elemzők, hogy áprilisban a kormányfő lemondása benyújtására kényszerítette Surányit, pusztán azért, hogy azután azt nagy nyilvánosság előtt egy nagylelkű gesztussal visszautasíthassa, s néhány hét elteltével pedig minden kezdődhessen elölről.
Vélhetően közelebb áll az igazsághoz a megfigyelők egy másik csoportjának véleménye. Az ő olvasatuk szerint az Orbán-Surányi sztori nem a korábbi sérelmeket követő törlesztésről szól, hanem a bizalomvesztésről. E helyzetelemzésben is kulcsszerepe van a miniszterelnök abbéli meggyőződésének, hogy Surányi, elpártolván tőlük, a szocialisták szekerét tolta. A “mérsékeltebb” véleményalkotók szerint azonban ez nem kegyvesztettséghez és bosszúhoz, hanem “csupán” totális bizalomvesztéshez vezetett. Hiába, hogy a nemzetközi pénzvilág prominensei szerint a gazdaság kiegyensúlyozott működése, a fizetési mérleg kedvező alakulása, az adósságállomány ügyes finanszírozása a kormány és a jegybank közös erőfeszítéseinek gyümölcse. Orbán Viktor hajthatatlan. Jövő márciustól más lesz a monetáris ügyek karmestere, egy olyan pénzember, aki élvezi a kormányfő bizalmát – holott közvetlen környezetük is úgy látja, hogy az Orbán-Surányi-duó hosszabb távon is igazi sikerpáros lehetne.
A bizalomvesztés mindkét felet csapdahelyzetbe sodorta. A miniszterelnököt annak kényszere tartja fogva, hogy jövő márciusig ország-világ számára nyilvánvalóvá kell tennie: Surányi György nem méltó e közmegbecsülésre számot tartó poszt ismételt elnyerésére. “Nem hagyhat kétséget” efelől, hiszen a nemzetközi pénzvilág és az Európai Unió előtt is hitelesnek kell majd lennie a vezetőcserének. Orbánnak nyilván nem lesz könnyű dolga, hiszen az MNB elnökének kitűnő szakmai kvalitásai ismertek, eredményei alapján méltán sorolják a világ legjobb jegybankelnökei közé. Előrevetül hát annak az árnyéka, hogy (például) a CW Bank vizsgálata kapcsán a harc jövő márciusig rendre kiújul majd a két férfi között.
A Surányit fogva tartó csapdahelyzetből sem látszik a kiút. A jegybankelnök a politika területére tévedt, amikor pártprogramról alkotott véleményt, s most főhet a feje. A magyar közéletet terhelő feszült viszony felszámolásának legkézenfekvőbb módja az volna, ha a nemzeti bank elnöke fogná a kalapját, és ezúttal valóban távozna is. Ezt nyilván maga is tudja, mégsem teheti. Amíg nem zárul le a CW Bank vizsgálata, lemondása a külvilág számára annak beismerését jelentené, hogy maga is ludas a pénzintézet tisztességtelen gazdálkodásában. Önkéntes távozásával így egész szakmai élete félresiklana. A jegybankelnök emberi és szakmai tisztességének – illetve a tisztesség látszatának – megőrzéséhez nyilván a végsőkig ragaszkodni fog.
ÚRIEMBERKÉNT. Ha a bizalmat helyreállítani már nem is lehet a két ember között, mégsem kellene lemondani a kulturált megoldás lehetőségéről. Külön-külön lehetetlen, közösen azonban képesek lennének kisétálni a csapdából: ha Orbán Viktor felhagyna az MNB elleni támadásokkal, Surányi viszont garantálná, hogy a következő ciklusra nem vállalja a jegybankelnöki jelöltséget. Így úriemberként tehetnének pontot rosszul működő kapcsolatuk végére. –
A szerző lapunk rovatvezetője.
