Az egyenlők között is vannak egyenlőbbek – idézte a mondást lapunknak a közbeszerzési pályázatot kiíró ország cégeinek versenyelőnyére utalva egy, a témában jártas hazai szakértő. A nemzetközi szervezetek és az EU minden piacnyitást és harmonizációt előirányzó törekvése ellenére ebben a sajátos üzletágban a hazai pályán játszó cégek komoly előnyt élveznek külföldi vetélytársaikkal szemben. Az unióban például gyakran még a többi tagállam cégei sem nagyon rúghatnak labdába. A tavalyi évet összegző kimutatások szerint a 720 milliárd ecu-s uniós közbeszerzési piac csupán mintegy egytizedében sikerült „külső” cégeknek diadalmaskodniuk. S ez az arány már jelentős növekmény a nyolcvanas évek közepén tapasztaltakhoz képest: az akkori 600 milliárd ecu-s piacon ugyanis a tagállamok hatóságainak beszerzéseiből 2 százalék jutott más tagország vállalatainak.
A belső harmonizáción túl (lásd külön írásunkat) a csatlakozni kívánó államokkal kötött társulási szerződés erre vonatkozó passzusa is az alacsony külső beszerzési hányadot lett volna hivatott feltornászni. A Magyarországgal aláírt, 1994-től hatályos Európai Megállapodás például már hazánk számára is biztosítja a nemzeti elbánást az unió közbeszerzési piacain. Így a honi cégek – elvileg legalábbis – az uniósokkal azonos feltételekkel vehetnek részt a tagországok tenderein. E lehetőség azonban eddig lényegében kihasználatlanul maradt. Az EU hivatalos lapja, az Official Journal 1996 és 1997 folyamán mindössze fél tucat közép- és kelet-európai nyertesről adott számot: három cseh, két lengyel és egy magyar pályázat tudott csak győzni. Az egyetlen hazánkban bejegyzett vállalkozás egy lőszerek beszerzésére kiírt osztrák pályázaton nyert. (Értesüléseink szerint a szóban forgó, fegyverkereskedelemmel foglalkozó cég olasz érdekeltségű.)
Az uniós közbeszerzési tendereket figyelő, jórészt kamarai forrásokból gazdálkodó, egyszemélyes magánalapítvány képviselője, Kerekes Pál lapunknak arról számolt be, hogy tavaly 206 tenderdossziét közvetített hazai vállalkozások számára. Közülük végül 30 cég nyújtott be a pályázatot – egy kivétellel sikertelenül. Az érdeklődök között egyébként főleg orvosi berendezéseket gyártó, ruhaipari, fémmegmunkáló és nyomdaipari vállalatok voltak. A közvetítésre igényt tartó körbe egyébként a kis- és középvállalkozások tartoznak. Az uniós anyavállalatú multinacionális cégek kinti társaságaikon keresztül figyelik a tenderfelhívásokat, a magyar nagyvállalati kör pedig saját erőből igyekszik információhoz jutni – nem nagy sikerrel. A Tiszai Vegyi Kombinát (TVK) illetékese például nem tud arról, hogy a vállalat valaha is megpályázott volna efféle tendert, noha egy részlegük már egy éve behatóan tanulmányozza az uniós folyamatokat. Hasonló állapotokról számolt be Bánki Frigyes, a japán tulajdonosai okán az EU-ban szintén minden szempontból külső szereplőnek minősülő Magyar Suzuki Rt. elnöke is. Szerinte az általuk készített autókategóriában a külföldieknek gyakorlatilag nincs esélyük az uniós tendereken: általában a hazai gyártók győznek, ezek hiányában pedig a tradicionális kapcsolatokkal bíró cégek szállítanak. (Így Belgiumban, Görögországban és Portugáliában a francia, Hollandiában pedig a német autók jutnak főszerephez.) Éppen ezért a japán cég meg sem próbál betörni az uniós közbeszerzési piacra.
Egy, az úgynevezett kézi számítástechnikában tevékenykedő hazai kisvállalkozás viszont megpályázott egy németországi tendert. Az angliai anyacég kizárólagos forgalmazójaként működő, annak 15 százalékos, ezen felül pedig az ügyvezető tulajdonában lévő Psion Magyarország Kft. egy frankfurti tenderre ment, látott – és veszített. A cégvezető Dés Tamás szerint a pályázati kiírás már-már túlságosan testre szabott volt: nemcsak az elvégzendő feladatot, de a hozzá vezető technológiai utat is körülírták, amely különbözött az általuk követ-ni kívánt eljárástól. Ennek ellenére az igazgató nem bánja, hogy összeállították a mintegy félmillió forint költségű tendercsomagot. A nevük ugyanis ismertté vált, ami más – nem közbeszerzésekhez kötődő – megrendelésekhez vezetett.
Nem általánosítható, bár nem is egyedi tapasztalatról van szó: például a mezőberényi Modul nevű kisvállalkozás is hasonló közvetett eredménynek örülhetett. Ám az ilyen jellegű részsikerek nem változtatnak azon, hogy a magyar cégek egyelőre nem tudnak érdemben labdába rúgni a szóban forgó piacon. Ennek oka részben az ottani pályázati kiírásokban keresendő. Angliában például korlátozott számú ajánlattevőt hívnak meg egy-egy tenderre, ahová szinte lehetetlen bekerülnie külföldinek. Máshol annyira behatárolják a szállítandó termék jellemzőit, hogy legtöbbször csak az adott piacot jól ismerő vállalkozás győzhet.
Mindemellett a kudarctörténetben szerepet játszik a cégek felkészületlensége is. Ez – az Interneten való pályázati hozzáférés ellenére – információhiányt éppúgy jelent, mint pályázatírási gyakorlatlanságot, a nyelvtudás vagy éppen a hitelezési-finanszírozási háttér elégtelenségét. (Sokan a tenderekhez való hozzáférés hosszú átfutási idejére és a rövid határidőkre panaszkodnak, holott a meghirdetést követően szinte minden uniós tagországban mintegy 40 nap áll rendelkezésre a beadásra.) Több intézmény is megköveteli a szállítások bankgaranciáinak felmutatását, amely a hazai kisvállalkozások esetében gyakran hiányzik. Pedig legkésőbb 2004-ig a hazai piacon is megszűnik a formális különbségtétel az uniós és a magyar cégek között.
