Az Örök Város nem frusztrálja magát a KRESZ szabályaival, rejtélyes, belső rend szerint fér meg egymás mellett jármű és gyalogos. Róma organikus lényében rögtön otthon érezzük magunkat. A sokat látott település kibírja, hogy Trastevere negyedének roskadozó, középkori házfalain graffitik sokasága „díszeleg”, az Igazság Szája pedig a százméteres turistasor előtt is tátva marad. Itt a görcsös nosztalgiázásnak nyoma sincs: a történelmi múlt egyszerűen jelen van, anélkül, hogy rezervátumba kerülne. Azzal a lazasággal épülnek egymásra különböző korok emlékei, ahogy a Campo de’ Fiori egyik szűk utcácskájában, a házfalból kilógó kétezer éves oszlopnak támasztja Vespáját az ott lakó fiatalember; és könnyen találunk olyan könyvesboltot, amely egyúttal kávézó és ásatások színhelye is. A júliusi hőségben a helyiek a félórás Lido Ostia felé vezető vonatozás helyett a gyorsabb megoldást választják: amíg a Trevi-kút előtt végtelen üzemmódban fotózó tömeg gondolatban újrajátssza az Édes élet kulcsjelenetét, addig a Villa Borghesében játékos kedvű fiatalok egy kevésbé ismert szökőkút habjai közé dobják a barátnőjüket.
Habár úgy tűnik, a klasszikus művészet ilyen bősége és intenzitása nem kedvez a mostani alkotók kibontakozásának, a város készen áll a kortárs produkciók befogadására. Sorra épülnek a modern múzeumok, jelzésértékűen a történelmi városfalon kívül: ilyen, a jelenleg legdrágább élő képzőművész, Damien Hirst nevét megvillantó Carlo Bilotti-gyűjtemény, az idén átadásra került MAXXI (Museo nazionale delle Arti del XXI secolo), vagy a Peroni-sörgyárból átépített MACRO (Museo d’Arte Contemporanea Roma).
Ha a patinás Café Goliotti óriási adag fagylaltja nem lenne elegendő, a MACRO-ban garantáltan lehűthetjük magunkat a világhírű brit szobrász, Marc Quinn szó szerint vérfagyasztó műveit bemutató tárlatán. A sokkoló anyaghasználat részeként vannak itt gyógyszerből készült élethű emberi öntvények, vagy Kate Moss szupermodell ’genetikus portréja’, amely egy valódi DNS-minta. Ha a tárlat nem is fogja a Da Vinci-kódhoz hasonlóan próbára tenni a Vatikán türelmét, az olasz népléleknek szemlátomást idegenül hat e steril és mélyhűtött gótika, inkább a barokk templomok Berninit ünneplő, gazdagon ornamentált bensőséges világához vonzódik. A szakrális terekben ugyancsak találhatunk borzonganivalót, különösen a Via Veneto kapucinus kriptájának csontkamráiban, de ha mennyeibb régiókba kívánkozunk, a Szent Péter-bazilikában egy gyors liftezéssel a kupola csúcsán találjuk magunkat, ahol eltölthetünk pár percet az időtlenségben, a mindennapok nyüzsgése fölé emelkedve.
A nap végén kár lenne kihagyni az éjszakai korzózást, hiszen Róma este 10-től mutatja meg igazi arcát, amikor a közterek és a kiülős bárok hihetetlen élettel telnek meg, főleg a Campo de’ Fiori és a Trastevere vonzáskörzetében, nem is beszélve a táncolni vágyók paradicsomáról, a Testaccio negyedről. Még a Tevere partjának falára vésett monumentális nőstényfarkas is mozgásba lendül – egy amerikai land-art művész jóvoltából; akinek a videó-vetítést, több ezer mécsest és nagy létszámú kórust felvonultató összművészeti gesztusa digitális dicsfénybe foglalja a városalapítók szellemét.
