Népítélet

Sajnálatra méltó áldozatokból hamar dicsőségvágyó és a hatóságot félrevezető provokátorok lettek a hazai sajtóban az elmúlt hónapok nagy port felvert ügyeinek főszereplői. Egyaránt igaz ez a rendőröket erőszakkal vádoló E. Zsanettre és a megvert újságíróra, Kármán Irénre. Fordított utat járt be ezzel szemben Malina Hedvig, az a nyitrai magyar egyetemista lány, aki ellen a szlovák nyomozószervek a hatóság félrevezetése miatt indítottak eljárást, mert kétségbe vonták állításait, miszerint a nyílt utcán megverték, csak mert magyarul beszélt a mobiltelefonjába. Mostanában viszont egyre több szlovák lap szólaltatja meg, s ha nem is foglal mellette állást, már nem vádolja azzal, hogy hazudott és „saját magát verte meg”. Mindhárom ügyre igaz: minél több bizonyíték kerül napvilágra, annál kuszábbak a szálak.

Az újságolvasó, televíziónéző pedig csak kapkodja a fejét, s már ott tart, hogy bárki nyilatkozik, legyen az a hatóság embere, az áldozat vagy bármely fél jogi képviselője, kétkedéssel fogadja a szavait. Nem bízik abban, hogy kiderülhet az igazság, és összeesküvés-elméleteket sző arról, hogy az esetek főszereplői melyik párt, érdekcsoport marionettbábui, kiknek állt érdekében, hogy kirobbanjon a botrány. Mindhárom ügyben óriási az érdeklődés a közvélemény részéről, amelyet a médiumok világnézetük, politikai pártállásuk és sajtóetikai mércéjük szerint elégítenek ki. Szociológusok szerint elemzésre vár, miként faragott a sajtó a kezdeti verziókból újakat még azelőtt, hogy a hivatalos vizsgálatok lezárultak volna.

Maléna Hedvig.

VERZIÓK. „Az, hogy a lapok először a hős-sztorit bontják ki, majd később az ellenkezőjét, nem túl gyakori” – mondta megkeresésünkre Zsolt Péter médiakutató, aki szerint általában az történik, hogy a történet már a kezdeteknél az egyik irányba billen el, és tartja magát mindaddig, míg a vizsgálat le nem zárul. „Ezekben az ügyekben azonban az igazság kiderítésével szemben a sztori-kerekítés kényszere olyan nagy, hogy akár mindkét változat megjelenhet.” Zsolt Péter úgy véli, a média túllépett minden sajtóetikai normán, nemcsak az ártatlanság vélelmén, hanem az áldozat védelmére vonatkozó elváráson is azzal, hogy látványosan Zsanett és Kármán Irén ellen fordult, holott az áldozat meghurcolása utólag már nehezen orvosolható. A szociológus szerint azzal, hogy a sajtó információk híján ítélkezik, s hektikusan vált egyik forgatókönyvről a másikra, saját magát járatja le, s számolja fel a tömegkommunikáció presztízsét. „Kellő távolságtartás esetén inkább óvatos kérdések jelennek meg, nem pedig állítások” – érzékeltette Zsolt Péter, szerinte mennyire alatta működik a magyar média a szakmai etikai elvárásoknak. Azt azonban nem tartja valószínűnek, hogy az igazságszolgáltatás végeredményét befolyásolná a média által gerjesztett közhangulat. „Mindössze annyi történik, hogy az igazságszolgáltatás szereplői is jobban odafigyelnek a témára, esetleg tovább tart a nyomozás, hosszabbra nyúlik a tárgyalás, mindenki alaposabban végzi a munkáját” – fogalmazott.

Nemhogy az igazságszolgáltatásra, de még a nézőkre, olvasókra sem igen tud hatni a sajtó, merthogy mindenki azzal az információval azonosul, amelyik megfelel a világnézetének – viszi tovább a gondolatot Bajomi-Lázár Péter médiakutató. Azt, hogy jó tíz évvel ezelőtt felosztódott a sajtópiac, s a nyomtatott és az elektronikus médiumok azonosíthatóan képviselnek valamely világnézetet, értékrendet, politikai pártot, mára tudomásul vették az emberek – ez alapján választanak maguknak lapot, csatornát. A médiumok pedig arra törekednek, hogy kiszolgálják saját fogyasztói táborukat. „Nincs igazán széles mozgástere a sajtónak arra, hogy befolyásolja, manipulálja a közvéleményt, mert az emberek nem informálódni akarnak, sokkal inkább megerősítéseket várnak” – fogalmazott Bajomi-Lázár, amiből következik, hogy ha valami nem illik bele a világképükbe, azon felháborodnak, elutasítják, de minimum kétkedéssel fogadják.

Az utóbbi években Fleck Zoltán jogszociológus szerint azért vonják kétségbe tömegesen a bírói ítéleteket, mert adott orgánum tábora azt a döntést tartja jónak, amelyet a kedvenc lapja előzetesen több hónapon át sugalmazott. Ha ellentétes határozat születik, akkor azt gondolják, „megint a politika nyúlt le felülről”. Éppen ezért Zsolt Péterrel ellentétben ő úgy véli, a társadalmi nyomás önmagában is veszélyt jelent. Az Egyesült Államokban végzett ez irányú vizsgálatok legfőbb tanulsága ugyanis az volt, hogy a téves ítéletekért elsődlegesen a közvélemény nyomása okolható. Az ottani téves halálos ítéletekkel végződött eljárásokra az volt a jellemző, hogy egy kisebb vagy nagyobb közösség a sajtóval megtámogatva valóságos kampányt indított az erőszakos cselekmények feltételezett elkövetőinek kézre kerítése érdekében, a hatóságok pedig ennek a várakozásnak kívántak megfelelni. „Elindultak egy vágányon, s akit a végén találtak, azt elkapták, nem ellenőrizték az alternatívákat” – magyarázta a jogszociológus, hogy a kapkodásban nem hagynak, de nem is marad nagyon idő a bizonyítékok alapos ellenőrzésére, vagy arra, hogy esetleg új nyomvonalon induljanak el.

Kármán Irén

VAKVÁGÁNYVESZÉLY. Ebből azonban Fleck mégsem azt a következtetést vonja le, hogy a sajtó hallgasson egészen addig, amíg nincs jogerős ítélet. Nyilvánvaló, hogy a nagy port felvert ügyekben az embereknek folyamatosan igényük van a tájékozódásra, s helyes, ha ezt az igényt a sajtó kiszolgálja, ugyanakkor az igazságszolgáltatás szerveinek is hozzá kell szokniuk a társadalmi nyomáshoz, tudniuk kell azt kezelni. Magyarországon, sajnálatosan, a téves ítéletek okainak feltárására irányuló vizsgálatra ez idáig nem került sor. „A túlzott médiavisszhang vakvágányra terelheti az ügyeket” – emeli ki Fleck. Friss példa erre a móri ügyben elítélt Kaiser Ede esete. Ahol ugyanis a közvélemény gyorsan akar eredményt, ott a sajtó is folyamatosan napirenden tartja a kérdést, emiatt a hivatalos szerveknél megnő a hibázás veszélye.

A sajtó kontrollszerepe bizonyos ügyekben viszont kifejezetten kívánatos, például a rendőrök által elkövetett bántalmazások vagy diszkrimináció miatt indult eljárásokban, mert tartani lehet attól, hogy a hatóság nem folytatja le objektíven a vizsgálatot. A sértettek gyakran számolnak be arról, hogy ha rendőrök az elkövetők, akkor a nyomozás során védik a mundér becsületét, s megpróbálják eltussolni az esetet. Ilyen ügyekben garanciális jelentőségű a média jelenléte, hogy a nyomozószervek tudják, a sajtó árgus szemekkel figyel, nem lehet a bizonyítékokat manipulálni, vagy olyan nyomozati anyagot produkálni, amely alapján a bíró csak felmentő ítéletet hozhat.

A bírák persze kikérik maguknak, hogy manipulálni tudná őket a média, s rajta keresztül a jogi képviselők, mert mint egy névtelenséget kérő bíró fogalmazott: „a közvéleményt meggyőzhetik, de bennünket nem”. A Figyelő megkérdezte Kármán Irén jogi képviselőjét, Pelle Andreát: bízik-e abban, hogy az oknyomozó riporternő ügyében nem fut vakvágányra az eljárás. Pelle eddigi tapasztalatai alapján bízik a bíróságok elfogulatlan működésében, nem érzékelte, hogy a média hatására félresiklottak volna ügyek. Pszichológus-szakértők ugyanakkor úgy látják, a hatóság, az ügyészség és a bíróság emberei sem vonhatják ki magukat teljesen a közhangulat, s sajtó hatása alól. E. Zsanett ügyében Péterfalvi Attila adatvédelmi biztos is óvatosságra szólított fel. Arra kérte a bírósági eljárások résztvevőit, hogy a médiában tett nyilatkozataikkal ne próbálják befolyásolni az eljárás kimenetelét. Péterfalvi szerint az ügyben a személyes adatokhoz fűződő jogok és az ártatlanság vélelme is sérült.