Állva köszönte meg a közönség, húsz perces, szűnni nem akaró, dübörgő tapssal Alföldi Róbert utolsó Nemzeti Színházbéli bemutatóját, a Mephistót. Az ünneplés persze nem csak a Klaus Mann-regény adaptációjának, és a színészeknek szólt, hanem valószínűleg a Nemzeti egész elmúlt öt évének is. (Joggal.)
Óriási várakozás előzte meg a „búcsúdarabot”. Talán ez az oka, hogy szerintünk – ünneprontás ide vagy oda – a csoda, a katarzis ezúttal elmaradt. Stohl András briliáns jutalomjátéka, és az ötletes rendezői fogások sem feledtették, vagy írták felül a „már láttam”-érzést. Szabó István nem véletlenül kapott Oscar-díjat 1982-ben ugyanennek a történetnek a megfilmesítésére. Egy zseniális film után kellett volna Alföldinek és társulatának valami egészen újat mutatni. Valószínűleg ez nehezebb feladat, mint mondjuk, egy Csehov-darabot újra és újraértelmezni. Ez nem is sikerült, noha erős, fontos darabot állított színpadra a társulat. Igaz, ha valaki nem, vagy régen látta a filmet, azt nyilván nem zavarja ez az önkéntelen összehasonlítás.
fotó: mti
Hendrik Höfgen karaktere „mindent vitt”, Stohl lubickolt a szerepében, hol táncolt, hol ünnepi beszédet mondott, hol esendő, hol kemény férfit alakított. Mephistoként láthattuk a klasszikus jelmezben és a Batman Jokerére hajazó gonoszként is. Sugározta, hogy ez az ember a karrierjéért mindenre hajlandó, és el is hiszi, hogy ez így jól van. Hiszen ő „csak egy színész”. Emlékezeteset alakított többek között László Zsolt, mint náci miniszterelnök, Nagy Zsolt, mint fiatal nemzetiszocialista színész, vagy Hevér Gábor, mint sikeres színházi rendező és mások is, de gyaníthatóan éppúgy Stohlra fogunk emlékezni a színházi bemutató kapcsán, mint ahogy Klaus-Maria Brandauer arca ugrik be a Szabó-filmről.
Szerencsére a darab láthatóan kerülte a direkt aktuálpolitikai áthallásokat. „Normál hozzáállással” nem lehetett ráhúzni a karaktereket senkire. Nyilván voltak sokan, akik felismerni véltek ezt vagy azt, de ez már csak egy ilyen ország.
Néhányszor mindenesetre bennfentes morgás, sustorgás, mosolygás szaladt végig a közönségen. Például, amikor vívódik Hendrik, hogy legyen-e a (porosz) nemzeti színház vezetője vagy sem, amikor önmagát nyugtatva-áltatva kijelenti, hogy „ez még nem diktatúra”, vagy amikor arról beszél valaki, hogy „minden színház politizál”. Talán a legerősebb áthallás az az öreg, elveit nem feladó, s ezért tragédiába futó színigazagtó, a Gáspár Sándor alakította Oskar H. Kroge egyik jelenete során volt, amikor felolvasta a pályázatának elutasításáról szóló hivatalos levelet. Na, mondjuk ezt tényleg másolhatták volna a mai magyar napilapokból is.
Szélesebb értelemben persze nagyon is húsbavágóan aktuális az Mephisto. Hiszen arról szól, hova vezet, ha a politika egyfolytában belemászik a művészek életébe, és egy csomó rossz döntésre kényszeríti őket. Ott dörömböl mindig a kérdés: érdemes? És ez ugyanúgy releváns a harmadik birodalomban, mint a kommunista diktatúrában vagy a mai, törzsi szemlélet uralta demokráciában.
„Most mi van, mit néztek? Én csak egy színész vagyok” – kérdezi Hendrik a darab végén, miután gyakorlatilag mindent és mindenkit elveszetett, ami igazán fontos volt az életében. Igaz, a szerepálmát, a Mephistót eljátszhatta.
Függöny le. Vastaps.
