Kiváló politológusunk, Török Gábor kondította meg igazán a (vész)harangokat – mi tagadás, nehéz vitatkozni vele: valóban zéró hozzáadott értéket képvisel az a maszlag, amit szakkommentálás címén kap a jó magyar néző a futball Európa-bajnokságon.
Mondhatni, a békásmegyeri lakótelep méreteit idézi az a panelmennyiség, ami a honpolgárokra ömlik a meccsek előtt-alatt-után – amit persze szapulni könnyű, továbblépni viszont meglehetősen nehéz. Minthogy 1972-ben jártunk utoljára Európa-bajnokságon, 1986-ban pedig vébén, nálunk mostanra nincs merítési lehetőség. Kiszáradt a kút, ezt be kell látni: nálunk sokszor az érkezik a stúdióba, aki ráér, mert nem nyaral, és/vagy barátja valamelyik szerkesztőnek, azaz kvázi szívességet tesz, hogy egyáltalán feláldozza az estéjét… Ebből sok jó nem keveredhet ki. Még Buzsáky Ákos járt legközelebb a másutt megszokott nívóhoz, elvégre ő a Premier League-ben futballozik, azaz hihető élménymennyisége van azokról, akiket a képernyőn láttunk; ám ennyi. Bár akad néhány játékos, aki relatíve ismert csapatokban játszik (vagy leginkább kispados), összességében sem a jelen legjobbjai (már magyar viszonylatban), sem a közelmúlt nagyjai nem tudnak olyan szinten szakkommentálni, ahogy egy angol, olasz, német vagy francia adóban szoktak. Egyszerűen azért, mert nincs közvetlen tapasztalatuk. És miért nincs? Mert nem voltak azon a szinten, hogy lehessen. Sem együttesen, hogy válogatottként eljussanak odáig, sem egyénként, hogy akár egyke fecskeként egy Milan, egy Real, vagy „csak” egy Arsenal, netán Dortmund színeiben játsszanak csúcsmérkőzéseket. Vagy edzőként megforduljanak egy spanyol, olasz, angol együttes kispadján. Középcsapatnál, kiesősjelöltnél, bármi. Csak töltöttek volna el mondjuk másfél szezont ezekben az országokban, öltözőkben, stadionokban, edzőpályákon, mert jók a tanulmányutak, meg továbbképzések, ám az igazi tapasztalatokra a mindennapok során lehet szert tenni, mégpedig huzamosabb időn át.
Az elmúlt héten amúgy volt szerencsém a BBC-n követni a futball Európa-bajnokság, illetve a wimbledoni teniszbajnokság közvetítéseit. Mondjuk úgy, fájó a különbség. Ott kezdődik, hogy a stúdió ugyebár ott a helyszínen van, és a műsorvezetőt Gary Linekernek hívják. A szakértők pedig: Lee Dixon, Alan Shearer, aztán ha a németek játszanak, akkor Jürgen Klinsmann, ha az olaszok, akkor Ginaluca Vialli. Más a merítési lehetőség, ugyebár. Egytől egyig olyan játékosok, akik nem csupán álmodoztak egy Európa-bajnokságról, hanem szinte magától értetődő volt, hogy ott vannak – a kérdés inkább az volt, eljutnak-e a végső győzelemig. Ám mondjuk egy negyeddöntő-elődöntő magától értetődő, no és az is, hogy pontosan látják, mi miért történik a pályán.
Ugyanez Wimbledonban: Tim Henman és John McEnroe (többek között, mert a női meccseken Tracy Austin és Martina Navratilova jön váltásban…). Ráadásul nem csupán arról beszélnek, hogy az a tenyeres miért rossz, meg mi volt a baja Nadalnak, pontosan ismerik a játékosok erősségeit, gyengéit, mi az, ami működik éppen, mi az, ami nem – és emellett még szórakoztatóak is. Amikor szombat este a brit Murray játszott a ciprusi Bagdatisszal, ugyebár elég speciális helyzet adódott: 1-1-nél behúzták a tetőt, azaz villanyfénynél folytatódott a parti, viszont ki volt kötve, este 11-kor mindenképp be kell fejezni, mert a helyi hatóságok nem engedélyezik tovább a játékot, mondván, a sok ezer embernek haza is kell jutni valahogy a főváros dél-nyugati sarkából. McEnroe-nak amerikaiként persze semmi sem volt drága, közölte Henmannal, hogy ez a 11 órás befejezés rémálom, valamit tenni kell: „Tim, apád ott ül az All England Club vezérei között, szóljál neki, hogy intézkedjen.” „John, az a baj, hogy ez nem az ő döntésük, hanem a helyi hatóságoké. Egészség és biztonság, ez az alap.” „És ha Murray vezetésénél a vezetőbíró bejelenti, hogy vége, akkor mi lesz az ő egészségével és biztonságával?”
És így tovább.
Londonban jobb. A BBC más. És a közönsége is. Az igényszint magasabb. Jóval. Magyarországon meglehetősen mélyen van minden. A néző nem hörög, amikor azt kapja szakkommentálásként, amit. Neki ez is megfelel.
Nem véletlenül mondta anno egyik színészóriásunk: „A közönséget nem lehet eléggé alábecsülni.”
