Rozsavában az Asia Hotelben lakom. Húsz dollárba kerül egy éjszaka. Van meleg víz, internet és többnyire elektromos áram is. Itt van Khamesli legjobb biztonsági szolgálata. Egy vaskapun keresztül, szűk lépcsőn jutunk el a recepcióhoz, amit egy lengőajtó választ el a folyosótól, ahol a szobák nyílnak. Az ember nem a két centi vastag, fehérre mázolt vasajtó miatt pihen nyugodtan. A recepció melletti kanapékon alszik a hotel teljes személyzete a menedzsertől a takarítókig.
Észrevétlen senki sem jut át rajtuk. Mivel mindig napkelte előtt kelek, nem tudok kimenni úgy az utcára, hogy ne kelteném fel a fiúkat.
Khameshli hajnalban sötét és hideg. Nincs közvilágítás. A hotel aljában ugyan van egy barátságos kis kávézó, de hét előtt nem húzzák fel a rolót. Egy kioszk áll az út mellett, öt perc sétára. Ott szoktam kávézni. Egy ötvenéves olasz eszpresszógép áll az egyik polcon. Működik, de öregesen és lassan. Az ősz hajú kurd tulajdonos, amikor meglát az utcán, beindítja a gépet, hogy ne kelljen várni. Általában én vagyok az első vendég. Nem lakhatnék közelebb a város központjához. A hotel mellett kezdődik a piac.
Khamesliben tényleg mindent megvehet az ember. Ruhát. Lépesmézet. Kilencmilliméteres kézifegyverlőszert. Öcalanos telefontokot. A kézzel varrt bőr pisztolytáska harminc dollár. Ha kettőt veszel, huszonöt darabja. Hajnalban persze még minden kihalt. Az árusok csak akkor húzzák fel a redőnyt, ha felkelt a nap.
A szűk sikátorok között azonban már dolgoznak a pékek. A levegőben száll a friss kenyér illata. Egy mézárus boltjában szoktam reggelizni. Joghurtot, mézet, kenyeret és teát.
„Kidobom a szemét valakinek az üres töltényhüvellyel?”
Éppen végeztem a reggelivel, amikor megérkezett a kurd önvédelmi erők női tagozatának üzenete. Jóváhagyták a kérésemet, hogy meglátogassam az egyik harcoló alakulatukat, de előtte berendeltek tízre a főparancsnokságra pofavizitre. A Közel-Keleten így működnek a dolgok. A személyes kapcsolat mindent felülír. 2015-ben húsz perc teázás után csatlakozhattam egy harcoló pesmerga csoporthoz, mert az ügyintéző szimpatikusnak talált.
Olyan is volt, amikor két napot töltöttem a fogdán, mert nem tettem jó benyomást. Ez utóbbi az egyiptomi–izraeli határátkelőnél történt, még 2012-ben. Az egyiptomi nemzetbiztonsági tiszt nem vette valami jó néven, amikor visszakérdeztem:
Árulja már el, az üres töltényhüvelyeket hogyan lehetne fegyvernek használni, kidobom vele valakinek a szemét?
Vicceskedésemet azzal honorálta, hogy megvádolt fegyvercsempészettel. Két napig tartott, míg az ügyész ejtette a vádakat és elmehettem az El-Arís-i rendőrségről. Tanulság: azóta nem viszek a szerkesztőimnek háborús szuvenírt.
Izgatottan vártam a találkozást.
A YPJ az utóbbi években nem nagyon engedte a külföldi újságírókat a harcoló alakulatai közelébe. Részben az állandó háborús helyzet miatt: drónok, rajtaütések, frontvonalak, amelyek egyik napról a másikra elmozdulnak. Részben pedig azért, mert a nyugati sajtó túl gyakran csinált belőlük egzotikumot.
2015-ben a világ hirtelen beleszeretett a „hirtelenszép fegyveres nők” történetébe. A kobani ostrom idején készült fotók bejárták a világsajtót, a képekhez tartozó narratíva gyorsan elkészült: bátorság, szabadság, hollywoodi arcok, poszterkompatibilis hősiesség. A nyugati média csodálta a szépségüket és a vakmerőségüket, filmsztárokhoz hasonlította őket. Az viszont sokszor elsikkadt, hogy
