A székelység büszke különállása az erdélyi hegyek jelentette zártság mellett történelmi okokkal magyarázható. A keleti határra telepített néptörzs még Árpád-házi királyainktól kapott széles körű belső autonómiát és adómentességet. Székelyföldön sokáig ismeretlen volt a jobbágyság, a földesúr, a székelyek egyedül a királynak és kinevezett helytartójának tartoztak engedelmességgel.
Cserébe katonáskodtak, nemesek módján vérrel adóztak. Ellenséges támadás esetén minden fegyverforgató férfi felkelt a hon védelmében, míg a határokon túl vezetett támadó hadjáratokra szigorúan megszabott arányban vettek részt. Ám az időt nem lehetett megállítani, a feudalizmus lassan beszivárgott Erdély keleti területeire is, a hagyományosan szabad, egyenlő székely társadalom a középkor vége felé már erős bomlásban volt.
A török hódoltság viszont egyenesen kétségbeejtő helyzetbe sodorta a régi szabadságához körömszakadtáig ragaszkodó közösséget. Az önállóvá váló Erdélyi Fejedelemségnek egyszerre volt szüksége a székely anyagi hozzájárulására és katonai szolgálatára, miközben az egykori szabadok tömegesen süllyedtek szolgasorba. A köznép lassan elvesztette kiváltságait, amibe képtelen volt belenyugodni: lázadások, vérontás, belviszály kísérte a székelyek meg-megújuló szabadságharcát.
Erőszakos sorozás
Változást a török kiűzése sem hozott, a székelyek kemény fejüket a Habsburg uralom előtt sem hajtották meg. És ez vezetett tragédiához 1764. január 7-én. Az Oszmán Birodalom még mindig komoly fenyegetést jelentett az országra, ezért Mária Terézia a Délvidék mintájára keleten is elrendelte állandó határőrség felállítását. A jobbágysorban élő románoknak ez felemelkedés volt, örömmel jelentkeztek, a székelyek viszont – megmaradt privilégiumaikat lobogtatva – mereven ellenálltak.
A mészárlás emlékműve Madéfalván (Wikipedia)
Megkezdődött hát a kényszersorozás. Miután félő volt, hogy Adolf Buccow tábornok, katonai főparancsnok brutális módszerei felkelést robbantanak ki, 1763 tavaszán a királynő a látszólag körültekintőbb Siskovics Józsefre bízta a főparancsnokságot. Mária Terézia határozott kérése ellenére ugyanakkor a székelyeket továbbra is a megtörés eszközével igyekeztek besorozni – írja a Rubicon.hu.
Siculicidium
Ahol a császáriak megjelentek, a székely férfiak – sokszor családjukkal együtt – az erdőkbe menekültek. A sorozás erőszakmentesen folyt, a gyülekező székelyek petíciókkal, küldöttségek útján igyekeztek lebeszélni a császári tiszteket az összeírásokról. Talán nem lett volna másképp Madéfalván sem, ám az ide érkező Carato alezredes mégis arra kapott utasítást, hogy erőszakkal verje le a háromszékiek és kászonszékiek által is támogatott helyi ellenállást. Ennek szellemében a katonaság 1764. január 7-én hajnalban körbezárta a falut, majd ágyútűz kíséretében rohamot indított a zömében még alvó férfiak, nők, gyerekek ellen.
Órákon át üldözték és gyilkolták a védtelen falusiakat, a házak java részét kifosztották, majd felgyújtották, a menekülők közül pedig sokakat a mezőkön vagdostak le. Összesen körülbelül 200 embert öltek meg, és vagy kétszer ennyi foglyot ejtettek. Utóbbiakat Talócára, vagy a csíkszeredai várba hurcolták, ahol embertelen körülmények között őrizték őket. A brutális fellépésnek meg is lett az eredménye: a székely székek lakossága letette a hűségesküt az ágyúkkal felvonuló császári katonaság előtt, 1764 során pedig felállították a királynő által kért ezredeket.
A véres eseményt madéfalvi veszedelemnek vagy egy kronogrammával SICVLICIDIVM-ként ismerhetjük. A latin szó “székelyöldöklést”, “székelygyilkosságot” jelent, míg az egyes betűket római számként értelmezve megkapjuk a dátumot: 1764. A siculicidum további szomorú következménye volt, hogy a következő hetekben, hónapokban több ezren keltek útra a Székelyföldről a Kárpátok túloldalán fekvő Moldvába. Ahogy a székelyek mondják, „elcsángáltak” Erdélyből…
A magyar kormány támogatásával újulhat meg a székelyföldi Madéfalván a Siculicidium néven ismertté vált vérengzés emlékműve. Ezt a tragikus esemény 251. évfordulóján tartott megemlékezésen közölte Potápi Árpád János, a Miniszterelnökség nemzetpolitikai államtitkára. Az emlékműnél azt mondta, az általa vezetett Nemzetpolitikai Államtitkárság kész biztosítani az emlékmű felújításához szükséges mintegy 17 millió forintot. Potápi Árpád János kijelentette, 251 éve is az önrendelkezés, az autonómia volt a székelyek legfőbb politikai célja. Hozzátette, „a megmaradás kerete és garanciája” ma is a székelyek önrendelkezése kell hogy legyen. „Ezért támogatja Magyarország kormánya a székelyek elidegeníthetetlen jogát az autonómiához” – fogalmazott az államtitkár.
