Belföld

Neked mi a nyolc, és mi a cigány?

Neked mi a nyolc? Szédelgő drogosok, szétdobált fecskendők és a rehabszervezetek? Az omladozó gettó, a Palotanegyed, vagy a rehabilitációs zóna? Nemzeti Múzeum, ELTE és Széchenyi Könyvtár? A Pál utcai fiúk vagy a Roncsfilm, a bűn vagy a bűnhődés?

Kevés ellentmondásosabb terület van Magyarországon a nyolcadik kerületnél. Hírét azok is ismerik, és ha már így van, terjesztik is, akik soha sem jártak még az egykor szebb napokat látott utcáiban. Sokak szerint a hiba, mint mindenütt, itt is a cigányokban, és újabban a bevándorlókban van. Rajtuk a bélyeg az erőszakért, a drogért, a prostitúcióért. Naná: a szembe tűnő másságot egyből felismerni, ezért könnyű rá mutogatni. Neked mi a cigány?

Az Uccu, egy budapesti alapítvány évek óta dolgozik azon, hogy ne az legyen, ami a legtöbbeknek. Apró, de határozott lépésekkel nyomulnak előre a sztereotípiák és a rasszizmus elleni harcban. Az utánpótlást igyekeznek meghódítani, vagyis a gyermekek és fiatalok szívét. Valódi cigányokat mutatnak be nekik, hogy lássák, nem is annyira mások, mint gondolták, meg a nyolcadik kerületet, annak rejtett szépségeivel, a jelenénél sokkal fényesebb múltjával, vadregényességével és bájával.


A Népszínház utca száz évvel ezelőtt és most. Az archív képek forrása: Fortepan

„Önkéntes cigány faitalok tartanak közép- és most már általános iskolás osztályoknak, sőt egyetemista csoportoknak is érzékenyítő foglalkozást a cigányságról, hogy megmutassák, a nagyjából egymilliós népcsoport korántsem egyféle” – foglalja össze az Uccu alapítvány munkáját László Flóra ügyvezető. „Sokszor olyan közösségekben, ahol a legtöbben nem ismernek egyetlen romát sem, a legközelebbi élményük a cigánysággal kapcsolatban pedig az, hogy valakinek az ismerősének, a valakijét kirabolták a villamoson.”

A játékos feladatok, a közvetlenség, és kreativitás ellenére sem egyszerű munka, és nagyon megterhelő. Viszont nincs hitelesebb annál, ha egy cigánnyal lehet elbeszélgetni arról, hogy milyen cigánynak lenni. Pláne, ha megmutatja lakhelyének ezer arca közül a szebbeket is, a hírhedt Nyócker néhány emberi csodáját.


Ötvenes évek

Az Uccu másfél éve foglalkozik túravezetéssel. Önkénteseik másfél-két órában olyanoknak mutatják meg a Józsefváros múltját és jelenét, akik közül sokan be sem mernék tenni a lábukat a kerületnek a Nagykörúton túl elterülő részébe.

A Blahán, a Körút és Népszínház utca sarkán vesszük a nyakunkba a Nyóckert, Varga Attila, a fiatal túravezető egy zálogház előtt áll meg először. Elég sok van a környéken – mondja – mert van rá igény.

 „Itt például el szoktam mondani egy sztorit: képzeljük el, amint a piros lámpánál megáll mellettünk egy BMW, amiben egy nagydarab cigány férfi ül hatalmas aranylánccal a nyakában. Mire gondolunk, ki lehet ő? Először óvatosan, majd egyre bátrabban érkeznek az egyre vadabb válaszok: biztosan strici vagy drogdíler, és ilyenkor elmesélem, hogy ez a férfi az unokabátyám. Van egy bejelentett állása a szemeteseknél, meg egy kis boltja a hetedik kerületben. Mikor végez a munkahelyén, megy az üzletbe, és leváltja a feleségét, hogy az tudjon menni a gyerekekért az iskolába. Egyszer megkérdeztem tőle minek neki a hatalmas lánc és ő elmagyarázta, hogy ebben tartja a megtakarítását, és ez a befektetése is. Ha valamiért akadozik az üzlet, ezt adja be a zálogházba, így nem kell gyorshitelt felvennie. Másrészt, akkor vette, amikor mélyponton volt az arany ára, ma már a dupláját éri. Harmadrészt meg nagyon vagánynak tartja.”

Megyünk tovább a Népszínházon. A nevét egyébként nem véletlenül kapta: 1875-ben itt avatták fel a Népszínházat, amiből később Nemzeti lett és egészen addig szolgálta a magyar kultúrát, amíg 1963-ban, városrendezési szempontok miatt fel nem robbantották. Maga az utca ütőér volt, egy pályaudvart kötött össze a belvárossal. Egész hosszát kereskedők, és kézművesek uralták, akiknek a falvakból szállították az alapanyagokat vagy a kész portékát, többek között a cigányok. Ezt a környéket ismerték, és ezt tudták nagyjából megfizetni, amikor különböző korszakokban bár, de nagyjából ugyanazért érkeztek véglegesen: egyre szűkösebb megélhetést kínáltak a falvak, és egyre többet ígért a fejlődő nagyváros.

A Népszínház utcából a II. János Pál téren át a Szilágyi utcába fordulunk. Középtájon, ha nem tudnánk, hogy mit keresünk, lassítás nélkül mennénk el a Reményi Ede Cigányzenész Szövetség központjának kékrácsos ajtaja mellett. A szervezetet odabent Farkas István hegedűművész és hangszerkészítő mester reprezentálja. Az apró helyiség egyszerre iroda, műhely és lakás: a földszintet félkész hegedűk és nagybőgők uralják, a szuterénből ellenállhatatlanul árad fölfelé a készülő pörkölt illata. Pista bácsi hosszú ideje a nyóckertúra fénypontja: fantasztikus történetei vannak azokból az időkből, amikor még a magyar cigány muzsikusok diplomaták mellett teljesítettek kultúrmissziót világszerte, vagy amikor a nyugati vendég nem mondhatta el, hogy megízlelte Magyarországot, amíg nem vacsorázott élőzenés étteremben.

Pista bácsi nyolcvan évének majd felét töltötte aktív zenéléssel, de az elmúlt huszonöt év megkeserítette. Divat lett utálni a cigány muzsikust, amiért a dzsentri világ után megtalálta a helyét a gulyáskommunizmusban is. Ma jó, ha egy-két ezer forintot adnának éjszakánként, ha játszana, és volt, hogy nem adtak neki egy pohár vizet, mondván: nem szívesen mosogatnának utána.

Szabadkozik kicsit: nem mindig ennyire keserű ő, csak épp egy melankolikusabb napján kopogtattunk be az ajtaján. Hiszünk neki: aligha tanítana fiatalokat zenélésre és hangszerkészítésre, ahogy a túrák résztvevőit sem fogadná, ha nem hinne benne, hogy el lehet menteni a cigánymuzsikusok kultúráját egy olyan generáció számára, amelyik kicsit jobban értékeli majd a maiaknál.


Mátyás tér

A Napházat és a Kesztyűgyárat és csak kívülről nézzük meg, a Roma Parlamentbe meg hiába próbálunk bejutni. Előbbivel kapcsolatban Attila megjegyzi, hogy fiatalon rengeteget járt oda bulizni. Máshová egyszerűen nem engedték be a városban. Pedig sok helyen, sokszor próbálkozott, de az ajtónálló mindig kiintette a sorból.

Hideg van, ráadásul esőre áll, így a haverjaival általában a Teleki téren nyüzsgő, és az Uccu nyócker-túrázóinak alkalmanként beatbox- és énekbemutatót tartó tízéves Gyuszikát is hiába keressük, így elindulunk a végállomás felé.

A Mátyás téri Gallery8 Európa egyetlen roma művészettel foglalkozó nonprofit kortárs művészeti galériája. Az ERCF alapítvány hozta létre és, működteti, aminek Junghaus Tímea, roma származású magyar művészettörténész az ügyvezetője. Berlinben működik még egy kizárólag roma művészekkel foglalkozó kortárs képzőművészeti galéria, a Kai Dikhas azonban kereskedelmi alapon működik, vagyis vevőközpontú, így ott a merészebb kísérletek háttérbe szorulnak – tudjuk meg Bak Árpádtól, aki kurátorként dolgozik a Gallery8-ban.

A kiállítóhelyen most is épp egy interaktív médiaművészeti installáció látható. Egy plafontól padlóig érő, jellegzetesen műanyagszagú, fekete ponyva mögötti zugban a befogadó egy rövid időre egy embercsempész-kamion platóján meghúzódó menekült bőrébe bújhat, virtuálisan. A következő „Az idealitás megteremtői” című, december 12-én nyíló tárlat egy eleven, vérbeli nyolcadik kerületi élménnyel kecsegtet: „célja, hogy egy szociokulturális pillanatképet készítsünk, amely a kerületben tevékenykedő civil társadalom szemszögéből mutatja be a városnegyedet” – áll a program leírásában.

A nyakunkat jobbra-balra tekergetve nézzük a romos külső ellenére is impozáns házak homlokzatát, míg visszaérünk a Nagykörútra. Közben váltunk néhány szót arról, hogy milyen lehetett a környéken élni a ma már legendásnak számító korszakokban, és vajon milyen lehet ma. Meg arról, hogy vajon meddig juthat az Uccu Alapítvány ezzel a kis világmegváltással.

 

Az Uccu Roma Informális és Oktatási Alapítvány fejleszteni szeretne: kicsit modernebbé, a huszonegyedik század gyermekei számára még élvezhetőbbé varázsolnák a nyolcadik kerületi túrát, és több sétavezetőt is képeznének. Mindehhez az Adjuk össze oldalán gyűjtenek adományokat. Kattintson IDE, ha támogatná őket. 

Ajánlott videó

Olvasói sztorik