Fiatal designereink a nemzetközi trendeken felnőve és csiszolódva sorra megmérettetnek, javarészt szép eredménnyel, mégsem érik el az átütő sikert a világhírnévhez. Ennek okát kutatta a címlapsztorijában a Figyelő. Mára a reális felvásárlópiac igényeit kielégítve nem haute couture ruhadarabokat, hanem utcai viselésre alkalmas típusokat gyártanak le a magyar divatházak. Így az igazi áttörés nem a tehetségen és a profi termékeken múlik, hanem a menedzsmenten és a bőséges anyagi tőkén. Egyáltalán, ha van ilyen.
Ugyanis az derül ki, hogy a fiatal tervezőgeneráció tagjai inkább a szakmai hivatás miatt, semmint az anyagi megtérülés végett űzik az ipart. Ráadásul kialakult egy tendencia, miszerint – a nyugati országokkal ellentétben – itthon nem szívesen vásárolunk hazai divatárut. Így nem sikk kedvenc divattervezőnk nevét bedobni egy partin, ha a választottunk magyar designer, sokkal inkább külföldi divatházak tervezőit jelöljük meg a kérdésre. Ez is méltán példázza, hogy még nem vált a divatkultúra életünk szerves részévé.
“Ha Nyugat-Európában megkérdezik valakitől a kedvenc autómárkáját, focicsapatát, divattervezőjét, akkor biztosan a hazájában gyökerező nevet mond. Itthon szó sincs erről” – fejti ki Godena-Juhász Attila, a USE Unused tervezője. Mint hozzáteszi, ezért is van jó pár rejtőzködő magyar cég, amelyek inkább olasznak, franciának vagy angolnak adják ki magukat. Ha a vásárlók megtudnák, hogy valójában magyar márkákról van szó, jóval kevesebben választanák azokat.
Külföldön bevált trend, hogy a tervezőket profi menedzsment képviseli. Ezen ügynökségek szervezett pr-stratégiájának eredménye, hogy például a Vogue, az i-D Magazine vagy a Harper’s Bazaar oldalaira bekerül az adott designer terméke. Egy valamirevaló nemzetközi ügynökség akár többezer dollárt is elkérhet havonta egy-egy kreátor képviseletéért, a külföldi piacokra való bevezetésért, mindezt úgy, hogy semmilyen garanciát nem vállal a sikerre. De mégis, a divatmenedzserek nélkül nem jutnak egyről a kettőre a divattervezők. Egy ilyen szakembert több országban is muszáj fizetni a világsikerért, a legtöbb magyar tervezőnek viszont nem telik erre. Sajnos, sokuknak még arra sem nagyon, hogy itthon, Magyarországon fizessenek egy főállású menedzsert vagy értékesítési szakembert. Ha pedig anyagi lehetőségük esetleg már lenne is rá, akkor sem tudnak válogatni a rátermett jelentkezők közül, nagy probléma ugyanis a szakemberhiány. Ennek okán a hazai tervezők többnyire rá vannak kényszerítve arra, hogy ne csupán világszínvonalú kreációkat, hanem üzleti stratégiát is formáljanak. Általános probléma még, hogy a divatszalonokba nem mernek benyitni a vásárlók. Anno elterjedt az a hiedelem, hogy a ruhák megfizethetetlenek, a mindennapokban hordhatatlanok, és a lézengő nézelődőket sem szívlelik az eladók.
Zoob Kati szerint ez a vélemény a vásárlók felé történő rossz komunikáció miatt alakulhatott ki: “Tíz évig 4 ezer fős bemutatókat csináltunk, amelyek annyira extravagánsak és látványosak voltak, hogy utána az emberek nem is gondolták, hogy esetleg megengedhetnek maguknak egy Katti Zoób ruhát. Elképesztő árakat hallok, hogy nálunk mennyibe kerülnek a ruhák, ezeknek köze sincs a valósághoz” – osztotta meg Zoób Kati.
Kászonyi Dorka – aki többek között a USE Unused felfuttatásában is segédkezett – szerint a rendkívül tudatos és okos márkaépítés hiányzik Magyarországról:
“Egy divatmárkának tudnia kell, kiket szólít meg, kiknek akar eladni. Tisztában kell lenni azzal, mikorra kell elkészülnie egy kollekciónak, hogyan kell árlistát csinálni, mit, mikor, kinek, és milyen dobozban kell elküldeni. Ez is része a márkaépítésnek.“
Az idősebb generáció csak ritkán akar ezeknek a kritériumoknak megfelelni, viszont a fiatalabbaknak nincs elég anyagi fedezetük a projectekre. A tervező, vagy képviselőjének személyes jelenléte is nagyon fontos a külföldi paicokon. A USE Unused tervezői szerint szinte minden a kapcsolatépítésen múlik, csakhogy ennek is komoly költsége van. A designernek ott kell lennie, ahol el akar adni, vagy legyen egy olyan menedzsere, aki akár egy New York-i bárban is képes felismerni a legnépszerűbb divatlap szerkesztőjét, odamenni hozzá és kapcsolatot építeni. Ezt Kiss Tibi, a Je Suis Belle tervezője is megerősíti. A Je Suis Belle már Hongkongban is megvetette lábait, viszont a siker addig várat magára, amig nincsenek ott napi szinten a hongkongi közéletben. Ehhez viszont erős anyagi bázis kéne. Persze a kivétel erősíti a szabályt, így van nekünk egy sikertörténetünk is! Ezt a történetet Nanushkáról írta az élet. Esetében a szülői támasz és háttér hozta meg a biztos sikert. Jelenleg viszont ő is külső befektetőt keres, mert a cége már túl nagy ahhoz, hogy profi menedzsment nélkül vigye.
A designerek véleménye viszont az összes nehézség ellenére az, hogy a magyarok egyre jobban öltözködnek és annak is örülnek, hogy az elmúlt 4-5 évben különösen felpezsdült a hazai divatélet, ami köszönhető a beáramló trendeknek és a tervezők egyre stabilizálódó marketing tapasztalatának.
