Tizennégy évet raboskodott, bosszúra szomjazik és két évszázada szórakoztat

A Monte Cristo grófja szégyentelen szappanopera, évtizedeken átívelő szerelmi történet és vérgőzös bosszúdráma. Vagyis pompás szórakozás. Annak találta a népszerű irodalom francia közönsége 1844-ben, amikor folytatásokban megjelent, majd a tizenkilencedik század folyamán mindenki a nyugati világban, aki tudott olvasni. Alexandre Dumas regénye az egyik legelső, modern értelemben vett bestseller. Később kismilliószor vitték filmre. Több mint száz éve másznak elő If sötét várbörtönéből a filmes Monte Cristók, és még mindig nem unjuk őket.

A legutóbbi években a francia filmgyártás komoly összegeket fordít rá, hogy a hazai nézők ne csak a hollywoodi szuperhősfilmekre váltsanak mozijegyet, ha szélesvásznú látványosságra vágynak, hanem találjanak vissza a klasszikus francia hőstörténetekhez is. Dumas-t bármikor elő lehet húzni a kalapból. A három testőrből rögtön kétrészes moziváltozat készült Eva Greennel, Vincent Cassell-lel és más sztárokkal. Az új Monte Cristo grófja producerei beérték egyetlen filmmel, az viszont háromórás lett és a legdrágább idei francia produkció. Otthon júniusban mutatták be, már vissza is hozta az árát.

Mit tud a legfrissebb Monte Cristo grófja nálunk kevésbé ismert, tehetséges rendezőpárosa, amivel sikerül érvényesen újramesélniük a klasszikust?

Alexandre de La Patellière és Matthieu Delaporte nemcsak a rendezői, hanem a forgatókönyvírói feladatokat is vállalták. Itt inkább az utóbbi lehetett a kulcs, az adaptáció megszerkesztése. Dumas rettenetesen hosszú és összetett cselekményt bonyolít, a napóleoni háborúk utózöngéitől az 1830-as évek végéig. Marseille, Párizs, Róma, az adriai szigetvilág, az emlékekben megelevenedő Oszmán Birodalom mind a helyszínek között szerepel. Sőt, a karakterek is megtöbbszöröződnek: nemcsak öregszenek és társadalmi osztályt váltanak, de folyton alakoskodnak, álöltözeteket és maszkokat húznak. Minden elképzelhető eszközzel igyekeznek becsapni egymást és önmagukat.

Ami azt illeti, a regény középső része, a hosszú hónapokat átfogó színjáték meglehetősen unalmas. Edmond Dantès, a várbörtönből szabadulván, magához édesgeti hajdani árulóit. Már az övé Faria abbé mesés kincse, amiből nemesi rangot vásárol magának, és Monte Cristo rejtélyes grófjaként bűvöli el a royalista arisztokráciát. Fogadásokat ad, operába jár, bosszút forral. Nem ez a tizenkétéves olvasók kedvenc szakasza, de a Monte Cristo grófja elsősorban nem is nekik való. A múlt századelő sznob pedellusai minősítették át ifjúsági irodalommá a populáris irodalmat, a hiszékeny szülők pedig csodálkoznak, amikor a gyerek megkérdezi, miért ássa el élve Villefort királyi főügyész a szeretőjétől született csecsemőt.

A gyerekkorú olvasók az operai fejezeteket unják, a jellegzetesen későromantikus, túlzó erőszakoskodástól hátrahőkölnek, és nem értik a regény egyik, a Napóleon utáni Franciország közérzületére rímelő alapmotívumát: hogy a Dantès nemzedéke által elkövetett bűnök a következő generációt is bemocskolják, a bosszú köre pedig kínkeservesen szakítható csak meg, ha megszakítható egyáltalán.

La Patellière és Delaporte híven visszaadják filmjükben, mennyire pusztító a bosszúvágy. Jelentős szerepet szánnak a fiatalok társaságának, sőt a film aktuálisan leginkább felkapott sztárját is az ő körükben találjuk: Anamaria Vartolomei, aki a velencei fődíjas Eseményben és a Maria Schneider szomorú életéről szóló, idei Mariában is főszerepet játszott, a Monte Cristo grófjában Haydée-t, a főhős nevelt lányát alakítja. Dantès szerepében Pierre Niney, akit az Yves Saint Laurent-ról szóló, néhány évvel ezelőtti életrajzi filmben láthattunk. A népes szereplőgárda máskülönben a francia másodvonalból áll össze, de a másodvonalbeli francia színészek is ragyogóan helytállnak egy kardozós kalandfilmben.

Író-rendezői olyan világosan és élvezetesen mesélik el az új Monte Cristo grófját, hogy szinte fel sem tűnik, mennyi felesleges kanyart, túlspilázott fordulatot tartalmaz Dumas regénye. Ezek többnyire az irodalmi tömegtermelés működésmódjából adódnak. Köztudomású, hogy Dumas eleve csak társszerzője és menedzsere volt legtöbb művének. A Monte Cristo grófja alapkoncepcióját egyik írósegédjével, Auguste Maquet-val közösen találta ki – a tisztességesebb, új kiadások Maquet nevét is feltüntetik a címoldalon –, a hétről hétre készülő fejezeteket pedig hetvennél is több írót alkalmazó műhelyében állították elő.

Ehhez képest valóságos irodalmi csoda, hogy a Monte Cristo grófja karakterformálása ennyire következetes, témavilága egységes, a társadalmi és a történelmi háttér ábrázolása pontos és érzékletes. Az új film igazságot szolgáltat a regény látványos jeleneteinek is. If várának magánzárkái, amelyek lakóitól a körbejáró börtönőrök minden nap csak annyit kérdeznek, élnek-e még – a filmváltozat leleménye –, borzalmasak és kilátástalanok. Az életveszélyes szökési kísérlet után az elhagyatott szigeten megtalált, templomos kincs fenséges. A regényeredeti és az új filmváltozat is alapérzelmeket igyekszik felkorbácsolni, a zsigeri hatáskeltésben érdekelt.

Ám a történet idejéből, a múlthoz horgonyzott figurák történelmi egzotikumából adódóan a dumas-i hatásvadászat mára romantikus patinát nyert, amely egyrészt megszelídíti a horrorisztikus részleteket, másrészt – a rengeteg adaptáció, az újra- és újramesélés hordaléka miatt – nosztalgikus élményt nyújt a mai közönségnek.

Az új Monte Cristo grófja alkotói értik ezt a hatásmechanizmust, és sikerrel egyensúlyoznak a történet régimódi, illetve mindig aktuális motívumai között. Ha a szerencsétlen Edmond Dantès kálváriája a huszonegyedik században már képtelen megszólítani a nézőket, legyenek azok fiatalok vagy idősebbek, az nem Alexandre de La Patellière-en és Matthieu Delaporte-on múlik majd.

Monte Cristo grófja (Le comte de Monte-Cristo), 2024, 178 perc. 24.hu: 7/10.