Izrael gazdasága hosszú utat tett meg az állam 1948-as megalapítása óta. A tömeges bevándorlás által dinamizált zsidó állam a kezdeti évtizedek drámai fejlődését követően a hetvenes években az olajársokkok gerjesztette infláció és a szocialista államokat jellemző tehetetlenség áldozatául esett. A ma is ismert virágzó, liberális piacgazdaság létrehozása aligha sikerülhetett volna Simón Peresz nyolcvanas években megkezdett reformjai, a kilencvenes évek magasan képzett bevándorlóinak letelepedése vagy épp a Benjamin Netanjahuhoz köthető 2003-as stabilizáció nélkül. Izrael gazdaságának története egy szocialista állam hol felgyorsuló, hol lelassuló, de drámai átalakulásának története, mely számos tanulsággal szolgál a világ összes gazdasága számára.
Az ígéret földjének korai évtizedei
Dan Senor és Saul Singer 2009-ben megjelent gazdaságtörténeti műve a Startup Nemzet – Izrael gazdasági csodájának története címet viselte. Bár a szerzőpáros a világ egyik legfejlettebb high-tech szektorával és startup kultúrájával rendelkező Izrael utóbbi évtizedekben tapasztalt drámai fejlődéséről írt részletesebben, a startup hasonlat Izrael megalapítására és az első alijázó zsidók kezdeti erőfeszítéseire is jól alkalmazható. A zsidó állam létrehozása a történelmi Szentföld területén igen sok kihívást támasztott a többségében Európából bevándorló, pionír cionisták számára. Az egyszerre sivatagos és maláriától hemzsegő, mocsaras földterület megművelésének sikere nagyban támaszkodott a telepesek gondos vízgazdálkodására és az első létrehozott kibucok fegyelmezett munkatempójára.
A cionista mozgalmat a huszadik század első harmadában az A. D. Gordon, Ben Gurion és Chaim Weizmann által fémjelzett, baloldali, munkapárti cionizmus dominálta. A munkapárti cionisták két vezető eszméje az avoda ivrit (héber munka) és tikkun olam („világ kijavítása”) volt. A héber munka a zsidók Szentföld megművelésére vonatkozó parancsát fedte, míg a „világ kijavítása” azt a baloldali idealizmust takarta, ami az erősen szocialista jegyeket is hordozó Izrael megalapításában csúcsosodott. A két vezéreszme alapján aligha meglepő, hogy a kialakulóban lévő zsidó állam kezdetben agrárközpontú volt, és igen erős jóléti karakterrel bírt. A munkapárti cionizmus konszenzusainak felbomlásáig a hetvenes évek második feléig kellett várni, amikor is a revizionista cionisták és a liberálisok összeállásából létrejövő Likud először volt képes legyőzni a Baloldali Tömörülést. Érdemi piacosító reformokra egészen a nyolcvanas évek közepéig nem került sor (a külkereskedelem hetvenes években megvalósított részleges liberalizációjától eltekintve).
A gazdaságszervezési feladatokat a legnagyobb izraeli szakszervezet, a kilencvenes évekig jelentős szereppel bíró Histadrut látta el. Az ipari teljesítményt a második világháborús brit megrendelések alaposan megnövelték. A nemzeti össztermék 1922 és 1947 között éves szinten 13,2 százalékkal nőtt, ami a tömeges bevándorlás mellett is az egy főre jutó érték éves 4,8 százalékos növekedését eredményezte ebben az időszakban.
A bevándorló (nagy részben szegény környezetből érkező, afrikai és közel-keleti szefárd) zsidók elszállásolása és az alapvető életkörülmények biztosítása jelentős terheket rótt a folyamatos egzisztenciális nyomás alatt lévő Izraelre. A szegénységben élő (és hatalomban lévő Munkapárttal rendre konfliktusba kerülő) szefárd zsidóság jobbra tolódása a Likud 1977-es hatalomra kerülésének egyik legfontosabb tényezője volt.
- Az Egyesült Államokból érkező támogatás,
- a nemzetközi kötvénykibocsátások
- és a német háborús jóvátétel
mind meghatározó költségvetési források voltak ebben az időszakban. Az izraeli jegybank számításai alapján
A folyamatos külső fenyegetés a hadikiadások GDP-arányos kimagasló szintjében is megmutatkozott (a hetvenes évek végére az izraeli GDP közel 30 százalékát tette ki). Emellett a külső egyensúly stabilizálására bevezetett importkorlátozások kikényszerítették a hazai ipari szektor fejlesztését, ami szintén meghatározó költségvetési tétellé vált a zsidó állam korai évtizedeiben.
A legnagyobb intézményi előrelépést az izraeli jegybank 1954-es megalapítása jelentette. Ennek előzménye a kormányzat 1952-ben bevezetett Új Gazdaságpolitikája volt, mely nagy részben feloldotta a függetlenségi háború alatt bevezetett árkorlátozásokat, és a külkereskedelmi mérleg javításának céljával leértékelte az izraeli sékelt. A lépések az infláció emelkedéséhez vezettek, így a politikai döntéshozók szükségesnek látták egy kormánytól legalább részben független jegybank megalapítását. A lépés sikeresnek bizonyult, ugyanis az infláció éves mértéke (egy kivételtől eltekintve) egészen a hatvanas évek végéig egyszámjegyű volt. Az alacsony, kiszámítható áremelkedések ahhoz vezettek, hogy az izraeli gazdaságban széles körben bevezették az indexálást, azaz a bankbetétek kamatának, az ingatlanáraknak, a béreknek és végül a központi költségvetés kiadásainak áremelkedésekkel való korrekcióját. Alacsony infláció mellett az indexálás biztosította, hogy a bérek megőrizték vásárlóerejüket, ami a fogyasztás és egy főre jutó jövedelem korszakot jellemző drámai növekedésében is megmutatkozott (1950 és 1965 között az egy főre jutó GNP éves átlagban 6 százalékkal nőtt, míg az egy főre jutó fogyasztás 1955 és 1966 között több mint megháromszorozódott.)
Az indexálás persze végzetesnek is bizonyulhat az infláció elszabadulása esetén, hiszen a folyamatos korrekciók öngerjesztő módon még tovább fokozhatják az áremelkedéseket. Izrael esetében (a fejlett nyugati gazdaságokhoz hasonlóan) a hetvenes évek olajársokkjai okozták azt a kezdeti inflációs lökést, ami több mint egy évtizedre megbénította a politikailag nehezen kivezethető indexálások által gúzsba kötött izraeli gazdaságot. A helyzeten csak tovább rontott, hogy a kormányzat ragaszkodott a teljes foglalkoztatottság fenntartásához, ami keresleti oldalon szintén komoly árfelhajtó erővel bírt.
Az 1984-ben hivatalba lépő Simón Peresz számára egyértelművé vált, hogy érdemi megszorítások nélkül Izrael képtelen lesz kievickélni az egyre súlyosbodó inflációs spirálból. Az új kormány hivatalba lépésével kezdetét vette az állam történetének egyik legsikeresebb gazdasági stabilizációja.
Heterodox iskolapélda
Izrael 1985-ös gazdasági stabilizációja méltán került be a gazdaságpolitikai tankönyvek hiperinflációról és fejlődő gazdaságokról szóló fejezeteibe. A Simón Peresz nevéhez köthető csomag ötvözte a klasszikus válságmenedzsment eszközeit és a nem szokványos megoldásokat, így a gazdaságpolitikai szakzsargon mentén heterodoxnak nevezhetjük.
A stabilizációt
- a hiperinfláció megjelenésén túl
- a négy legnagyobb izraeli bank 1983-as csődje (és a csőd nyomában járó államosítása),
- valamint az állami költségvetési és külkereskedelmi hiány drámai növekedése is indokolta.
- Az 1984-es év második felében az infláció mértéke elérte az 1000 százalékot.
- A költségvetési hiány a GDP mintegy 17 százalékára rúgott.
- A tőke kiáramlása jelentősen rontotta az ország folyó fizetési mérlegének egyenlegét.
A novemberben egységkormány élén hivatalba lépő Peresz az izraeli jóléti konszenzustól gyökeresen elfordulva a GDP mintegy 7,5 százalékát kitevő költségvetési kiigazítást hajtott végre, elsődlegesen a hadikiadások és az élelmiszer-vásárlásra nyújtott segélyek lefaragásával. A stabilizáció nem szokványos elemei között a bérek és árak befagyasztását említhetjük, aminek komoly feltétele volt az igen harcos Histadruttal való politikai kiegyezés is. A költségvetési politika megszorításain túl az izraeli központi bank számára törvényileg is megtiltották az izraeli államadósság finanszírozását (a „pénznyomtatást”). Az intézményi reformok a jegybank 1985-ben elnyert teljes függetlenségében csúcsosodtak. A megszorítások mellett a kormány az izraeli sékel árfolyamának rögzítését és leértékelését is végrehajtotta, melynek célja az export ösztönzése és a külkereskedelmi egyenleg javítása volt.
A stabilizációs csomag példátlan sikerekkel járt, ugyanis recesszió helyett az izraeli gazdaság növekedni tudott az intézkedések bevezetését követő két évben. A munkanélküliségi ráta mindössze két százalékponttal emelkedett.
A stabilizáció létfontosságú volt a későbbi évtizedekben tapasztalt dinamikus gazdasági növekedés megalapozásában. Az intézkedések elfogadása a koalíciós partnerekkel és a szakszervezetekkel is mesterien tárgyaló Peresz politikai zsenijét is dicsérte. A csomag sikerének persze elengedhetetlen feltétele volt a politikai konszenzuson alapuló egységkormány felállása, valamint a védelmi kiadások csökkentését lehetővé tevő egyiptomi békeszerződés korábbi megkötése. Mindez persze nem von le a Peresz vezette kormány érdemeiből. Az 1985-ös stabilizáció nélkül aligha lett volna kivitelezhető az izraeli gazdaság további piacosítása, a szocialista államszervezet leépítése.
Bevándorlási sokk és biztonságpolitikai kihívások
Izrael gazdaságtörténetének következő állomását a Szovjetunió felbomlását követő bevándorlási hullám jelentette. A kilencvenes években több mint egymillió, többségében volt szovjet tagköztársaságból érkező bevándorló telpedett le a zsidó államban. Az érkezők jelentős része magasan kvalifikált munkavállaló volt (különös tekintettel a Szovjetunióban nagy hangsúlyt kapó reáltudományokra), így a kilencvenes években kibontakozó high-tech szektor megalapozása nagy részben ennek a bevándorlási hullámnak is tulajdonítható. A hirtelen megugró munkakínálat miatt növekvő munkanélküliség az évtized közepére mérséklődött. A gazdasági növekedés mértéke a ledolgozott munkaórák számának növekedése, a külföldi piacok bővülése és a külföldi tőke beáramlása nyomán 1990 és 1995 között mintegy hat százalékra rúgott.
A megugró munkakínálat, a globális dezinflációs környezet és a Histadrut meggyengülése azt is eredményezte, hogy az inflációs ráta 1991 és 1995 között 18 százalékról 8 százalékra csökkent. Úgy is fogalmazhatunk, hogy
A bevándorlással járó költségvetési terhek és biztonságpolitikai kiadások megugrása (ami nagyban összefüggött Jichák Rabin miniszterelnök meggyilkolásával és a békefolyamat lerobbanásával) ahhoz vezetett, hogy a költségvetési hiány jelentősen megnőtt 1994-et követően. A kétszámjegyű hiány a folyó fizetési mérleg egyenlegének romlását eredményezte. Izraelben fellépett az úgynevezett ikerdeficit jelensége (a kifejezést a folyó fizetési mérleg és az állami költségvetés egyszerre fennálló hiánya esetén szokták alkalmazni). A fiskális fegyelmezetlenség ahhoz is vezetett, hogy az infláció 1995 végétől ismét növekedett, hat hónap alatt mintegy hat százalékpontot.
A gazdasági helyzet romlásának orvoslására az első miniszterelnöki ciklusát megkezdő Benjamin Netanjahu kormánya jelentős költségvetési megszorításokat hajtott végre. Emellett az izraeli jegybank 1993 végén, 1995 végén, valamint 1998 végén is kamatemelési ciklusba kezdett. 1993 vége és 1996 nyara között a jegybanki alapkamat mintegy nyolc százalékponttal emelkedett. Bár a szigorodó költségvetési és monetáris politika az évtized elején tapasztalt növekedés jelentős lassulásához vezetett, az infláció az évtized végére közel egy százalék közelébe, míg a GDP-arányos államadósság 15 százalékponttal csökkent. A megszorításokat Netanjahu kormánya jelentős, a piacosítás irányába tett lépésekkel egészítette ki.
A gazdaság stabilizációja kiváló alapot teremtett a ma is híres izraeli high-tech vállalatok megjelenésének. A fejlődés egyik látványos jele volt, hogy jelentősen megnőtt a NASDAQ-on forgalmazott izraeli vállalatok száma. A tőzsde valamennyi vállalatát magába foglaló NASDAQ-index mintegy 800 százalékkal emelkedett 1995 és 2000 márciusa között, amit többen is az irreális részvénypiaci várakozások kialakulásával magyaráztak. Aligha meglepő, hogy az internetes cégek részvényeinek áremelkedése által fűtött dot-com buborék 2000-es kippukanása a high-tech szektorára egyre inkább támaszkodó Izraelt történetének egyik legsúlyosabb recessziójába taszította. A helyzeten tovább rontott a palesztinokkal folytatott oslói béketárgyalások végleges kudarca, valamint a második fegyveres palesztin felkelés (intifáda) kitörése 2000-ben.
Bár a visszaesés mértéke (0,1 százalék) első látásra nem tűnik kimagaslónak, a recessziót megelőző és az azt követő időszak növekedési értékeinek tükrében egy komoly megtorpanásról beszélhetünk. A strukturális okokból eleve magas munkanélküliségi ráta 1999 tele és 2003 tele között több mint két százalékponttal emelkedett. A biztonságpolitikai helyzet megváltozása és a békefolyamat megszakítása miatt az izraeli baloldal elvesztette a 2001-es választást, a miniszterelnöki széket a korábbi keményvonalas tábornok, Ariel Sahron foglalhatta el a Likud színeiben. Sharon – részben politikai céllal – az egyik legnagyobb párton belüli ellenfelének, Netanjahunak ítélte oda a kihívásokkal teli pénzügyminiszteri posztot. A Netanjahu alatt 2003-ban megkezdett reformfolyamat kiemelt jelentőséggel bírt a hosszú távú, fenntartható gazdasági növekedés megalapozásában.
A Bibi-korszak
A gazdaságpolitikai paletta jobb szárnyáról érkező Benjamin Netanjahu reformjai jelentős lépést jelentettek az államkassza konszolidációja és az izraeli gazdaság további piacosítása felé. A Netanjahu vezette pénzügyminisztérium
- eltörölte a személyi jövedelemadó legfelső adókulcsát,
- felére csökkentette a vállalati nyereségadót,
- illetve csökkentette a tőkenyereségre és osztalékra kivetett adókat is.
A lépések érdekes módon az adóbevételek növekedését eredményezték, így a csomag gyakorlatilag önfinanszírozóvá vált. A költségvetés konszolidációjának másik lábát a kormányzati kiadások csökkentése jelentette (a megszorítások leginkább a közszféra béreinek befagyasztását, a szociális juttatások megvágását és a nyugdíjkorhatár emelését foglalták magukba). Emellett Netanjahu folytatta az első miniszterelnöksége alatt megkezdett privatizációs folyamatot olyan cégek értékesítésével mint a Bank Leumi, az El Al légitársaság és a részben továbbra is állami tulajdonban lévő telekommunikációs vállalat, a Bezeq.
A reformok jelentős lökést adtak az izraeli gazdaságnak.
- Az éves átlagos növekedés 2004 és 2007 között már öt százalék felett volt.
- A GDP-arányos költségvetési hiány 5,5 százalékról 0,8 százalékra,
- a GDP-arányos államadósság 92 százalékról 70 százalékra,
- a munkanélküliségi ráta 10,9 százalékról 6,5 százalékra csökkent.
- Mindeközben a folyó fizetési mérleg végig 1–4 százalékos többletet mutatott (ez az azóta eltelt évekre is szinte kivétel nélkül igaz).
Az izraeli gazdaságot a 2008–2009-es nagy pénzügyi válság is pusztán annyiban tudta megrengetni, hogy a növekedés 2009-ben 0,9 százalékra csökkent. A gazdaság stabilizációját a biztonságpolitikai helyzet javulása is segítette, ami nagyban volt köszönhető az Ariel Sharon alatt bevezetett szigorításoknak. Sharon halála és Ehud Olmert hároméves miniszterelnökségét követően Netanjahu ismét elfoglalhatta a miniszterelnöki posztot, az izraeli gazdaság pedig folytatta a 2003-ban megkezdett szárnyalását.
Netanjahu második, tizenkét éves miniszterelnöksége alatt az izraeli reál GDP éves, átlagos növekedése 3,8 százalék volt, ami kimagasló érték a fejlett gazdaságok körében. A magas növekedés nem pusztán az ország egészének szintjén, de egy főre jutó alapon is kimagasló volt. Ezen mérce szerint vásárlóerő paritáson mérve Izrael mintegy kilenc országot előzött meg ebben az időszakban. Mindez alacsony infláció, folyamatosan csökkenő GDP-arányos államadósság és csökkenő munkanélküliség, valamint a folyó fizetési mérleg többlete mellett valósult meg. A 2010-es évtizedben a high-tech cégek által előállított GDP közel megduplázódott, és az évtized végére elérte az ország GDP-jének mintegy ötödét. Kiemelt eredmény, hogy
Természetesen nem lehet az elmúlt tizennégy év gazdasági eredményeit egy az egyben Netanjahunak vagy épp a mindekori izraeli kormánynak tulajdonítani. A drámai fejlődés egy kimondottan kedvező világgazdasági környezetben valósult meg, és a palesztin-izraeli konfliktus tekintetében is egy viszonylag békés időszakról beszélhetünk.
semmint a mindenkori fiskális politikának. Ezzel együtt a gazdaságpolitika hagyományos mércéi szerint Izrael kimondottan sikeres évtizedet tudhat maga mögött, ami legalább részben Netanjahu sikeres gazdaságpolitikájának tulajdonítható. Mindez persze nem jelenti, hogy a politikai nézetkülönbségek ne éleződtek volna ki drámai mértékben az utóbbi időszakban. Netanjahu alkotmányos reformterve, vagy épp a vele kapcsolatos korrupciós vádak jelentősen megosztják az izraeli közvéleményt, és kétséget kizáróan az izraeli politikai élet kóros mértékű polarizációjához vezettek. A 2010-es évek sikertörténetének azonban nem a belpolitikai válság, hanem a Hamász terrorszervezet tavaly október 7-i támadása vetett véget.
Óriási csapás
A terrortámadás óriási csapást mért Izraelre – és közvetetten a világ zsidóságának egészére. A cselekmények emberáldozatainak magas száma és az elrabolt túszok emberi tragédiája mellett Izrael gazdasága is súlyos veszteségeket szenvedett a palesztin terrorszervezet támadása nyomán. Az ország GDP-je 2023 utolsó negyedévében mintegy 5,2 százalékkal csökkent (összehasonlításképp a Covid sújtotta 2020-as második negyedében a visszaesés mértéke 8,17 százalék volt). A válaszcsapáshoz szükséges tartalékosok berendelése jelentős visszaesést okozott a munkaerőpiacon. Emellett a novembertől Izraelbe látogató turisták száma mintegy ötödére esett vissza, ezzel jelentős csapást mérve a vendéglátóiparra.
A konfliktus jelentős terheket ró az állami költségvetésre, a háború esetleges északi kiterjedése pedig a fiskális helyzet további romlásával fenyeget. A decemberi költségvetési felülvizsgálat nyomán a 2023-as hiányt 2 százalékról 4,2 százalékra módosították, míg az idei deficit várhatóan 6,6 százalék lesz a korábban várt 2,5 százalék helyett. A háború elszálló költségei nyomán a GDP-arányos államadósság mértéke várhatóan 67 százalékra emelkedik 2025-re a 2022-es 60 százalékos értékről. Bár a felálló egységkormány által bejelentett lépések (például az általános forgalmi adó megemelése) érdemi lépést jelentenek a költségvetési helyzet rendezésének irányába, ezek az intézkedések a megugró költségeket csupán részben fogják fedezni. A romló fiskális kilátások miatt a Moody’s hitelminősítő
Jelen állás szerint a gazdasági növekedés mértéke az idén 1,5 százalék körül várható, azonban a konfliktus esetleges kiterjedése jelentős kockázatokat hordoz magában. A Hezbollah konfliktusba való becsatlakozása jelentős recesszióhoz vezetne a lassan hazatérő tartalékosok újbóli berendelése nyomán. A biztonságpolitikai ellenőrzések szigorodása nyomán a munkavállalás Ciszjordánia palesztin lakossága számára is jelentősen megnehezült, jelentős problémákat okoz a palesztin munkavállalókat nagy számban foglalkoztató építőiparban. Bár a kormány által tervezett adóemelések javítanak a költségvetés helyzetén, a plusz terhek visszafogják a gazdaság visszaesésből való kilábalását.
Jelen pillanatban az izraeli gazdaság jövője szempontjából egyik leginkább meghatározó kérdés az, milyen időtávon és milyen erőforrásigény mellett sikerül lezárni a Hamász ellen októberben megkezdett háborút, illetve milyen szerep jut majd Izraelnek a Gázai övezetben a háború lezárását követően.
A palesztin területek felzárkóztatása és a biztonságpolitikai kiadások emelkedése jelentős költségvetési terhet jelentenének a zsidó állam számára, ugyanakkor felügyelet és területi kontroll nélkül Izrael komoly kockázatot vállalna a vákuumban virágzó terrorszervezetek fenyegetése miatt. A konfliktus lezárultát követő, várható politikai átrendeződés és Netanjahu esetleges távozása szintén alakító tényezője lehet az elkövetkezendő évek gazdaságpolitikájának. Irán nukleáris fegyverkezése és a térség tágabb geopolitikai helyzete, valamint az Izrael támogatásában jelentős szerepet vállaló Egyesült Államok belpolitikai folyamatai szintén nehezen megjósolható kihívásokat támaszthatnak a közeljövőben.
Izrael a története során már többször bizonyította, hogy a sokszor kilátástalannak tűnő helyzetek, az államalkotó nemzet sokszor drámaian eltérő nézetkülönbségei és az ország kis mérete ellenére lehetséges egy jól működő liberális demokrácia, egy ellenállóképes piacgazdaság meggyökereztetése a Közel-Keleten. Bár a Hamász által támasztott kihívás Izrael történetének egyik legtrükkösebb feladványa, az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján reális esély van arra, hogy a zsidó állam megoldja ezt a feladatot is.
