Az Egyesült Arab Emirátusok sosem szerepelt a bakancslistámon, mégis, amikor megtudtam, hogy február végén részt vehetek egy helyi sajtóúton, elfogott az izgatottság. Dubaj vagy Abu-Dzabi nyüzsgő, beépített környezete kevéssé vonz, ám az úti cél a kevesebb ismert, néhol egészen vadregényes Rász el-Haima volt. A beszámolók szerint ebben az emirátusban még tetten érhető az évszázadokkal ezelőtti kultúra emlékei, az eredeti táj maradványai, ez pedig máris érdekesebbé tette a helyszínt.
1960-ban az Egyesült Arab Emírségek mai területén még kevesebb mint 140 ezer ember élt. 1990-re a népességszám 2, 2020-ra pedig 9,3 millióra duzzadt, leginkább a bevándorlás révén. Az idegen munkavállalókat az olaj miatt hirtelen fellendülő gazdaság, a gazdagság miatt kinyíló lehetőségek csábították az országba.
Mintegy két emberöltő leforgása alatt a jórészt törzsi alapon létező, halászatból, vadászatból és mezőgazdaságból élő szegény régió a világ egyik legsokszínűbb, leggazdagabb és legbefolyásosabb államává vált.
Noha a változás Rász el-Haimát is elérte, egyre épülnek a partokon a szállodák, a helyi döntéshozók mintha felismerték volna, hogy van potenciál a hagyományok, a természetesség vagy éppen a régi identitás megőrzésében. Az emírség ezen irányra alapozva próbál turisztikai alternatívát kínálni a csillogással, a fényárral és a 828 méter magas Burdzs Kalifával szemben.
Mégsem hagy nyugodni a gondolatot, hogy a fejlődésnek tudnak-e, akarnak-e gátat szabni, meg persze mi következik majd az olaj után.
Szamír nyolc éve költözött ide
A karórám az otthoni időt, este nyolc óra 38 percet mutat, amikor a repülőgép kerekei felszínt érnek. Bő öt óra repülés áll mögöttem, ennek, illetve a helyi idő szerinti éjjel 11 óra 38 percnek a puszta gondolatától is elálmosodom, hát még, ha beugrik, mi minden vár még rám. Keresztül kell vágnom a fél reptéren, át az ellenőrzésen, a bőröndömet be kell gyűjteni, meg kell keresnem Szamírt, a sofőrt, akivel majd egy órán keresztül fogok kocsikázni a reptértől a Rász el-Haima-i el-Mardzsan-szigetre, reggel hét órakor pedig megszólal majd az ébresztőm.
A dubaji reptér magához a városhoz hasonlóan egészen embertelen léptékű, gigantikus csarnokok, zúgó mozgójárdák, mesterséges pálmafák követik egymást. Egy idő után már nem is nézem az időt, séta, totyogó csoportok kerülgetése, séta, lift, séta. Szamír 12 óra 12 perckor ír a WhatsAppon: ne lepődjek meg, nagyon sokan várakoznak a kijáratnál, ő a kávézó előtt lesz, keressem türelmesen a nevemet a táblákon.
Ahogy az útlevél-ellenőrzés sorában állok, egy pillanatra bevillan, vajon jól számoltam-e. Ahhoz, hogy bejuthassak az Emírségekbe, a belépés dátuma után legalább fél évig érvényes útlevélre van szükségem. Már február 28-a van, az okmányomon viszont 2024. szeptember 2-i dátum szerepel – majdnem egy héttel több, mint hat hónap. A pultnál a kezembe nyomnak egy csomagot, benne egy sim-kártya egy gigabájt adattal.
Szamír pakisztáni, nyolc éve él az Egyesült Arab Emirátusokban, egyike annak több millió bevándorlónak, aki az országban vállal munkát. Az Emírségek közel tízmillió lakosának csupán 11 százaléka emirátusi arab, a többiek külföldiek, indiaiak, bangladesiek, pakisztániak, filippínók és így tovább. Szamír az elmúlt években annyi pénzt keresett, amennyit korábban el sem tudott képzelni. A családjáról kérdezem, de vagy nem érti az angolomat, vagy úgy tesz, mintha nem értené.
Dubaj nyugtalan fényáradatát rég a hátunk mögött hagytuk, amikor lekanyarodunk a főútról. A rosszabb minőségű utacskán lassabban haladunk, letekerem az ablakot, és beáramlik a rovarok nesze, a hűvös sivatagi levegőt, és mintha érezném benne az óceán sós szagát. Egy ideje nem látok egyetlen épületet sem, csak a távolban ragyog a partvonal, fent meg a csillagok.
Az egyik hotel hatalmas kapuja előtt áll meg az autó, az előtérben légfrissítő pöfékeli a füstölőillatot. Helyi idő szerint egy óra 28 perckor foglalom el a szobát, fél óra múlva már alszom is.
Olivia és gin-tonik
Az Arab Aviation Summit miatt kerekedtem fel Rász el-Haimába, az Egyesült Arab Emírségek hét tagemirátusának egyikébe. Zöld kérdésekkel, klímaválsággal, fenntarthatósággal foglalkozó újságíróként érdekelt, hogy az arab olajállamok légügyi illetékesei hogyan látják a repülés jövőjét egy olyan világban, ahol a globális felmelegedés elleni harc jegyében egyre nagyobb nyomás nehezedik a légitársaságokra. Hamar kiderül, hogy akad más izgalmas téma.
A konferencia második napja után vendéglátóm, a Rász el-Haima-i Turisztikai Hivatal a Banan Beach-re szervez körbevezetéssel egybekötött vacsorát. Philippel , a holland kollégával már a buszon összebarátkozom, azt mondja, újságíróként leginkább az érdekli, miként akarják idegenforgalmi szempontból eladni ezt az emirátust. Az este végére kezdjük megérteni a dolgot: Rász el-Haimában a hagyományokra, a fenntarthatóságra alapozva igyekeznek valami mást nyújtani, mint amivel Abu-Dzabiban vagy Dubajban találkozhat az ember. A benyomás mégis kettős, mert az emirátus láthatóan gyors ütemben fejlődik.
A Banan Beach egy természetes parton terül el a mesterségesen kialakított el-Mardzsan szigetcsoportja mellett. Míg az el-Mardzsanon zikkuratszerű hotelek, hatalmas luxusszállodák sorakoznak, addig a Banan Beach-en nincs kétszintes magasabb építmény.
A bejáratnál egy olajfa fogad minket, az 1100 éves Olivia , akinek több „lánya” és „unokája” is él a környéken. „Olivia a mi büszkeségünk, köré épült az egész Banan Beach” – mondja csoportunknak Banan Abdalla palesztin–kanadai vállalkozó, a különleges, kempingszerű szállás-, vendéglátó- és bulihely megalapítója és névadója. A kezében gin-tonik, az italban lebegő jégkockák a pohár szélének koccannak, ahogy gesztikulál.
A Banan Beach bungalók, sátrak, medencék, ligetek, tűzrakók, bárok, kézműves üzletek és festett falak hálózata, a szálláshely olyan, mint egy nagy tábor. Az egyes utcák, sikátorok neve mind egy-egy palesztin kötődésű településre utal. Abdalla számára fontos a palesztin hagyomány megóvása, mégsem tűnik keményvonalas konzervatívnak.
Mindent mi magunk húztunk fel a barátaimmal. Itt, a medence oldalába beépített gines és whiskys üvegek tartalmat munka közben fogyasztották el a srácok
– magyarázza.
Hippifalu a zikkuratokkal szemben
A tengerparti üdülőhely 2021 végén nyitott meg. Eredetileg Dubaj közelében állt, ott kevéssé illett az elképzelésekbe, de a Rász el-Haima-i Turisztikai Hivatal terveibe annál inkább. Az alapkoncepció az egyszerűség és a tradíció: míg szemben, a mesterséges szigeteken fényűző környezetben nyaralhatnak, addig a Banan Beach házikóinak többségében a legnagyobb a hűtőszekrény. Többre nincs is szükség.
Az épületek különlegessége – amellett, hogy az alapító két kézzel emelte őket – a fenntarthatóság. A berendezési tárgyak, sőt az egyes strukturális elemek egy jelentős része újrahasznosított anyagból készült: vasúti támfából kialakított tükörkeret, régi telefonfülkéből álló ajtó és falra fúrt, tárolóként működő bádogdoboz mutatja meg az építők kreativitását.
Abdalláék fő ötlete az volt, hogy minden szállástípusról nyíljon kilátás a tengerre, a sátrak, a kunyhók és más épületek azonban eltérő funkciókkal és áron elérhetők el – olyan is van, amelyhez kicsi privátmedence tartozik. A legnagyobb, legfelszereltebb szobák a Nábluszról elnevezett utcában, míg a legszerényebbek a Bal’a negyedében találhatók. Egyes bungalók előtt fal húzódik, azon pedig kicsi, nyitható ablakocska található. „Ha valaki akarja, átmeneti üzletté alakíthatja a szállást, árulhat például szendvicset az elhaladóknak” – mondja Abdalla.
A tábor család- és állatbarát, a főterén álló barbecue-zónál pedig bárki megsütheti a saját ebédjét, vacsoráját. Ahogy leszáll az est, Abdalla a tűzrakók között járva maga ajánlgatja a nyársra szúrt mályvacukrot a vendégeknek. A tűz ropog, tradicionális arab lepényt csócsálok – végre, valami helyi. „Nagy terveim nem voltak, csak próbáltam hagyományosabbat, természetesebbet, kopottasabbat létrehozni, valamit, ami nem modern.
Valami mást, mint ami Dubajban van
– meséli Abdalla. A szomszédos asztalnál felizzik egy vízipipa szene.
A Banan Beach igazi hippifalu egy olyan országban, amelyről a hippiség utolsóként jutott volna eszembe. Az árak így így is jelzik, hogy az Emírségekben járunk – a legolcsóbb, Bal’a utcai kalyibák forgalmasabb időszakra szóló éjszakára átszámítva közel 100 ezer forintért bérelhetők.
Mi lehetett itt száz éve?
A Banan Beach-en töltött este után a Hadzsar-hegységhez tartozó Dzsebel Dzsaisz, az Egyesült Arab Emirátusok legmagasabb hegye felé vesszük az irányt. Az 1934 méteres csúcs az ománi oldalon található, az emírségbeli legmagasabb pont 1892 méteren fekszik. A két ország között szoros az együttműködés, Omán leginkább természeti látnivalókat, az Emirátusok kényelmes szállást és jó infrastruktúrát tud kínálni a turistáknak.
A Dzsebel Dzsaisz fő nevezetessége a világ leghosszabb, 2,8 km hosszú drótkötélpályája, amelyen az ember akár a 160 km/órás sebességet is elérheti, de a helyi, 1,8 km hosszú, a hegyoldalban kialakított bobpálya is igen népszerű. Ezen látványosságok felé tartunk, tériszonyos lévén mintha borsónyira húzódna össze a gyomrom, ahogy a kopár hegyoldalak között, a meredek lejtők felett kanyarog a busz.
A levegő jóval hidegebb, a szirteken megbúvó fűcsomóknál vadkecskék legelésznek, egy-egy völgyben sűrű, füstszerű köd száll föl, magányos tanyák és kis települések suhannak el az ablak előtt. Olyan arca ez az Egyesült Arab Emírségeknek, amelyre egyáltalán nem számítottam. Mintha egy, a civilizációnknál ősibb, névtelen istenekről, élő kövekről, büszke vadakról és teliholdas éjszakákról szóló mese foszlányai párolognának a sziklákból. Rémlik, hogy fosszíliák és megmunkált kődarabok tanúsága alapján nagyjából 130 ezer éve jelentek meg az első emberek Arábiában.
A bobpályához túl korán érkezünk meg, ezért visszatérünk a közeli kilátóhoz. Felettünk túraútvonalak húzódnak, az ösvények azonban nem veszélytelenek, használatukat csak megfelelő tapasztalat és tudás mellett ajánlják. A távolban az óceán, közelebb, a katlan alján pedig egy kis falu körvonalai rajzolódnak ki. Megnézem a Google Térképen, másfél óra lenne autóval eljutni a településre, pedig látszólag nincs igazán messze. Hiába, a helyi utak ugyan kiváló minőségűek, ám össze-vissza tekeregnek, kapaszkodnak, a hegyeket pedig – legalábbis egyelőre – nem fúrták át alagutakkal, autópályákkal.
Nem tudok nem arra gondolni, hogy milyen lehetett ez az ország száz éve, az olaj előtt
– fordul felém Philip, ahogy a rendezvényhelyszínként is szolgáló kilátókomplexumból letekintünk a tájra. Az az érzésem, hogy Rász el-Haima hegyei között vagyunk a legközelebb a válaszhoz.
A bobpálya sokkal durvább élmény, mint vártam: éles kanyarok, szédítő magasság, a 40 km/órás maximális sebesség pedig minimum 80-nak hat. Érdekes, de amikor fél órával később a személyzet felszíjaz a drótkötélre, már alig izgulok, a szűk háromperces száguldás végül egyetlen izgalmas pillanatnak tűnik a brutális adrenalinlöket miatt.
Nincsenek már gyöngyhalászok
A hegyek után ismét a partok felé, az el-Rámsz közelében található Szuvaidi gyöngyfarm felé indulunk. A lebegő bemutató-létesítményhez egy öblöcskén át, mangroveerdők mellett vezet a hajóút, a türkiz tengerből teknősök, medúzák bukkannak elő, a partok sekély vizeiben madarak kutatják a táplálékot, a fák árnyékában tevék pihennek, szemben a Hadzsar-hegység magasodik. A kormánynál tradicionális ruhába öltözött arab férfi áll – ritka, hogy az idegenforgalomban helyi személyzet dolgozzon.
Abdulla el-Szuvaidivel nem találkozunk, az anekdota szerint mindenesetre emlékezetében máig élénken él, ahogy nagyapja, Mohammed alámerül a tengerbe, hogy aztán hosszú percekkel később kagylókkal a kosarában térjen vissza. A helyi farmot nagyapja és annak mesterségének emlékére alapította – bízva benne, hogy ezzel megőrizhetik a gyöngyhalászat ősi, több ezer éves, haldokló hagyományát.
Rász el-Haima, történelmi nevén Dzsulfar egykor messze földön híres volt a kincseiről. A középkori feljegyzések alapján a korabeli világ legjobb minőségű gyöngyeit még erre, a Perzsa- és az Ománi-öböl találkozásánál gyűjtötték be, aztán persze jött a tenyésztés technikájának kidolgozása a távoli Japánban, a második világháború, majd az arábiai olajmezők feltárása. A régi halászok még egyszázalékos sikeraránnyal merültek fel, mára a tenyésztett osztrigák 60 százalékában van gyöngy, a régi módszer értelmét vesztette.
A férfiak annak idején hónapokra kihajóztak, hogy életüket kockáztatva keressék a tenger kincseit. A farmon napjainkban veszélytelenül zajlik a termelés, és nagyon kis léptékben: csupán a helyi piacot látják el, az arab gyöngy fénykora régesrég elmúlt.
Részben fából eszkábált hajónk csendben siklik visszafelé el-Rámsz irányába. A parton nem nőnek ki felhőkarcolók a földből, a kikötőben régi halászcsónakok ringanak. „Talán ilyesmi lehetett száz éve” – vetem oda Philipnek, ahogy a part felé biccentek a fejemmel. „És olyan lesz száz év múlva” – mutat egy, a távolban felsejlő toronyépületre.
Ha egyszer elfelejtik a gyöngyhalászokat
Másnap az egész délelőtt az enyém, csak fél kettőkor jön értem a fuvar. Ha már itt vagyok, kimegyek a partra, megmártózom az Indiai-óceánban. A levegő 21, a víz 23 Celsius-fokos, és még a szél is fúj, de meglepően kellemes a tenger. Egyedül vagyok a vízben, a parton orosz családok napoznak, nincs olyan érzésem, hogy telt házzal üzemel a szálloda.
Ahogy a kagylóhéjakon lépkedek, valahogy zavarni kezd a hotelkomplexum látványa, a hangszórókból áradó strandzene, inkább nézném a beépítetlen partokat, hallgatnám a hullámok morajlását. Rákeresek, melyik most Rász el-Haima legnagyobb épülete, és megtudom, hogy az el-Mardzsanra egy 304 méter magas ultraluxus-szállodát terveznek. 2027-ben nyithat ki.
Eltűnődöm, vajon száz év múlva a hegyekben és el-Rámsz partjain is fényűző hotelek állnak-e majd. Vajon fognak épülni újabb luxusszállodák, ha a világnak nem lesz többé szüksége fosszilis hordozókra? Vajon a felhőkarcolók tövében egy nap elfelejtik az el-rámsziak a gyöngyhalászok meséit?
A szerző a Rász el-Haima-i Turisztikai Hivatal látogatott az emírségbe.
