Rögzítsük rögtön az elején:
- vérplazmát adni derék és bátorítandó cselekedet,
- helyes, hogy a donorok pénzt kapnak a vérplazmájukért,
- természetes, hogy a plazmagyűjtő cégek és a plazmából gyógyszert készítő vállalatok nyereségre tesznek szert.
Viszont adódik két fontos kérdés:
- az állam vajon megfelelően védi a gyakran mélyszegénységből érkező, a könnyen kijátszható szabályok megkerülésével saját egészségüket kizsákmányoló donorok érdekét?
- Vajon igazságosan oszlik meg a profit a vérplazmaüzlet három szereplője, a plazmaadók, a plazmagyűjtők és a gyógyszergyárak között?
Riportunk ezekre keresi a választ.
*
Észak-borsodi faluszélen járunk, Marcsinál.
Marcsi huszonkilenc éves, nyolc gyereke van, három vele és az urával él, öt nevelőszülőnél, utóbbiakat arra hivatkozva vette el a gyámügy, hogy kicsi az a húsznégyzetméteres, egyetlen szobából álló házrész, ahol lakik a család.
Meleget vaskályha ad, a sarokban plasztikkád, ruha ázik benne. Tisztes nyomor: rend van, tisztaság, békesség és szeretet. Család van.
Reggel nyolc, a nagyfiú iskolában, a kislány ébredezik, a legkisebb, öthónapos csecsemő az apa karján issza a tápszert; Marcsi munkába készül, cigarettát sodor, az elsőre rágyújt, amíg elszívja, teker másik tízet, közben a baba is végez a cumisüveggel.
Marcsi Miskolcra jár be, éttermi konyhán mindenes, a napidíj 12 ezer forint, heti négy műszak, műszakonként tizenkét óra, délelőtt kilenckor indul, éjfél, mire hazaér, „az utcán olyankor már sok a kutya meg a drogos, de nincs para”, a férje, Marci, vállas fickó, a megállóban várja.
Marcit építési vállalkozók viszik alkalmi munkákra: begurul a faluba egy furgon, kiszáll a főnök, szól az első járókelőnek, hogy hány embert akar hány napra, kivárja, amíg szétfut a hír, aztán válogat a felhozatalban. Marcit legutóbb ősz végén vitték, debreceni autógyárban ásott árkot csővezetéknek; napi 16 ezer forintban állapodtak meg, amiből reggelente fejenként két-kétezret kapott a brigád cigire, kiflire, parizerre, kakaóra, ásványvízre, kinek mi fontos; a többit a meló végére ígérte a góré, csakhogy a fájrontra nem jelent meg, telefonja kikapcsolva, oldaloghatott haza megszégyenülten, üres zsebbel a csapat, még jó, hogy a buszjegyre valót összekaparták.
Azóta Marci alig mozdul ki otthonról, gardírozza a gyerekeket, viszi a háztartást, amikor az asszony műszakban van; a legfőbb kárvallott a legkisebb, akinek tápszer jut anyatej helyett, „el kellett apasztani, anya nem állhat meg fejni egy mosogatás és egy zöldségpucolás között”.
Marcsinak a konyhán úgy havi kétszázezer forint jön össze, a családi pótlék a gyessel plusz százezer. Ebből a háromszázezerből szorítanak ki renoválásra: tavaly nyáron kipofozták a szobájukat, lett hőszigetelés, álmennyezet, tapéta. A tél viszont a túlélésről szól, a pénz fele fára megy el, „abból nem engedünk, hogy melegben legyenek a gyerekek, pakolom a kályhát, és inkább kint teregetek, ne hűtse a lakást a vizes ruha, ha megfagy, hát megfagy, másnap úgyis fölenged”.
A következő beruházás egy használt ágy lesz; most kettő van: az egyiken anya alszik két gyerekkel, a másikon apa eggyel. Aztán kéne mosógép, használt, centrifuga, abból is megteszi a használt. Ezt követően pedig folytatódhat a felújítás, ugyanis a szomszéd szobából elköltözött Marci bátyja a feleségével és a három gyerekével, felszabadult a hely.
Azt mondja Marcsi: „A gyámügy látja, hogy iparkodunk, ígérte, ha lesz még egy helyiség, hazaad még két gyereket.
Jó soruk van a nevelőszülőknél, de belebolondulok, hogy havonta egyszer két óra a láthatás, és az a kettő, aki már csecsemőkorában elkerült tőlünk, nem úgy húzódik hozzám, ahogy a többi, és már nem is fog, pedig nem eldobtam, hanem elvették tőlem őket.
Marcsi tálentumos nő, ha jobb helyre születik, most tán övé az az étterem, ahol így kiskuktáskodásnál följebb sose jut.
Anyja nevelte, apját sose látta, „egyszer nézett meg, kilenchónapos voltam, onnantól viszlát, úgy tudom, él, de inkább ne kerüljön a szemem elé”. Marcsi nem tanult rosszul, gyermekgondozó iskolába vágyott, de anyja nem eresztette, féltette a várostól, maradt hát a faluban, nyolcadik után közmunkás lett, árkot pucolt, takarított, és mire felnézett, tizenévesen állapotos lett. Tíz év alatt szülte nyolc gyerekét. És el is telt az élet fele. Legalább a fele.
A terhességeket konyhákon dolgozta végig, szülések után ment vissza, ahogy csak tudott, a legkisebb puját másfél hónaposan hagyta a férjére. Kellett a pénz.
Szerencsésnek érezte magát, amikor jól fizető, kevés időt igénylő mellékállásra lelt: vérplazmadonor lett.
Egy átlag felnőttben hat liter vér kering, ennek közel felét a vörösvértestek és fehérvérsejtek, valamint a vérlemezkék adják; a többi a vérplazma, sárgás színű, vizet, tápanyagokat, ásványi anyagokat, hormonokat és úgy százhúszfajta fehérjét tartalmazó folyadék.
A plazmaadás és a véradás ránézésre azonos folyamat, de akad néhány különbség:
