Bármekkora Wes Anderson-rajongó is az ember, nem lehet nem meghallani azokat a fanyalgókat, akik szerint az amerikai függetlenfilm egyik ikonikus alakja az utóbbi időben túlságosan belebolondult saját, igencsak sajátos világába. Nem is olyan nehéz ez, hiszen Anderson olyan hatásosan alkotta meg saját, hamisítatlan szerzői kézjegyét, hogy egy ideje úgy tűnik, képtelen szabadulni tőle. Semmihez sem hasonlítható látványvilága, erős szimmetriafétise, rikító színei, Bill Murray és Owen Wilson, az irónia és az abszurd tökéletes elegye, a faarccal előadott monológok – elég csak egy kockát látni belőle, hogy tudjuk, kinek a filmjét nézzük. Ami pedig ennyire egyedi, ennyire más, ennyire ironikus, ugyanakkor ennyire ugyanolyan, ott nem lehet csodálkozni azon sem, hogy a mémek, generátorok és filterek világában tömegtermékké válik – elég csak az #accidentallywesanderson hashtagre gondolni, vagy fotósorozatok egész sorára, amelyekben mindent wesandersonosítanak.
Persze Anderson öntudatosabb szerző annál, hogy csak azért lépjen ki imádott világából, mert az filterré lett, ám az utolsó két filmje fontos bizonyíték arra, hogy egy ideje nehéz eldönteni: paródia ez vagy sem? Míg sokáig elbűvölt, az utóbbi időben inkább lefárasztott az andersoni világ, ahogy vizuális maximalizmusába és öncélú mesterkéltségébe fullasztotta a nézőket. Az említett két filmben, a Francia kiadásban és az Asteroid Cityben oly módon járatta csúcsra mindezt, hogy vélhetően még a keménykötésű rajongók is elgondolkodtak, meddig lehet a szimmetrikus világokba helyezett sztárhadak szövegelését élvezni. És mivel Anderson filmjeiben a vizualitás az úr, azt is kísérhette némi aggodalom, hogy beállt Netflix-rendezőnek, ami azt jelentette, hogy a kisképernyőre szánja filmjeit.
A végeredményt látva viszont világos: ennél jobb nem is történhetett volna sem Andersonnal, sem a rajongóival, sőt, Roald Dahllal sem. A streamingóriás még 2021-ben jelentette be, hogy megkötötte fennállásának egyik legköltségesebb üzletét – pontos összeget nem adtak meg, de százmillió dolláros nagyságrendben mérhető –, és megszerezte a teljes Dahl-életművet. Az utóbbi időben a norvég származású brit író azonban elsősorban nem munkássága, hanem rasszizmusa miatt került reflektorfénybe, amely regényeinek utólagos cenzúrázása mellett többek közt ahhoz is vezetett, hogy családjának bocsánatot kellett kérnie, a brit Roald Dahl Múzeum pedig az író rasszizmusát elítélő közleményt biggyesztett ki a falára.
Bár Dahlról elsőre garantáltan mindenkinek a Charlie és a csokigyár-feldolgozások jutnak eszébe, maga Anderson is készített már Dahl-adaptációt: A fantasztikus Róka úr ugyancsak a brit író egyik regényéből született. A vonzódás tehát nem újkeletű, Andersont mintha csak Dahl felnőtteknek szóló, komor, mégis ironikus gyermekmeséihez teremtették volna, ennek ellenére a rendező azt nyilatkozta, hogy mikor megkeresték a Henry Sugar csodálatos történetével, az volt az első gondolata, hogy fogalma sincs, miként kéne megvalósítani.
Nagyon úgy fest, hogy megtalálta a módját, és egyből négy kisfilmet is rendezett a Netflix számára, mindet az 1977-ben megjelent The Wonderful Story of Henry Sugar and Six More című novelláskötetből. A címadó első rész Velencében debütált, majd a másik hárommal együtt került fel a Netflixre szeptember végén.
Bár a történetek különállók, egységesek – már ha egyáltalán meg kell ezt jegyezni egy olyan egységes filmográfiával rendelkező rendező esetében, mint amilyen Anderson. A szokásos, színházi előadásra hajazó előadásmód, a díszletszerű, színes miliő, a sztárgárda mindnél nagyon hasonló, ezeket foglalja keretbe a Dahlt alakító Ralph Fiennes is, aki az író híres dolgozószobájából narrál. Az első epizód a leghosszabb a maga negyven percével, ebben Henry Sugar csodálatos, de sokkal inkább szürreális életét hadarják el a szereplők. Ebben Benedict Cumberbatch előadásában látunk egy pofátlanul gazdag úrfit, aki egy gurutól tanulja meg, hogyan lehet átlátni mindenen. Történetbe ágyazott történet meséli el a nagy jógi sztoriját, ám vele ellentétben Henry Sugar nem a meditáció legmagasabb szintjét akarja elérni, sokkal inkább a kártyalapokon látna át, így jutna még több pénzhez. A kisfilmek közül ez a leghosszabb és egyben a legtöményebb is, amelyet indokol is az, hogy két életutat kell a kamerába narráló színészeknek eldarálniuk.
Ehhez képest a másik három darab alig negyedórás, egy-egy szituációra koncentrál: A hattyú egy terrorizált kisfiú megrendítő sztoriját meséli el, a Méregben az okoz feszülésig pattanó idegbajt, hogy Cumberbatch hasán egy mérgeskígyó alszik, A patkányfogó pedig bebizonyítja, hogy Ralph Fiennes Voldemortja amatőr senki volt a kisfilmben játszott bizarr rágcsálóirtóhoz képest.
Dahl hősei minden bizarrságuk ellenére egyszerre nyomorultak, szánnivalók, de mindenekelőtt végtelenül érdekesek. Bár Andersonnál alapkövetelmény, hogy a félperces szerepekben is A-listás színészek jelennek meg, a rövid játékidő és a történetek kurtasága miatt a munka oroszlánrésze a színészekre hárult, jóval kevesebb idő alatt kellett érdekessé tenniük karaktereiket. Cumberbatch, Fiennes, Ben Kingsley, Dev Patel, Rupert Friend és Richard Ayoade látható mind a négy filmben más-más szerepekben, mindannyian brillíroznak, hol szenvtelen arccal, hol szerepüket teátrálisan túljátszva tökéleteset alakítanak. A kisfilmek sokadik telitalálata pedig kétségkívül a formátum: akár azt is mondhatnánk, hogy Anderson visszatért a gyökerekhez, hisz rövidfilmekkel kezdte, és karrierje során időről időre rövid történeteket is megfilmesített. Az Anderson-csömörre tökéletes gyógyír, hogy kicsi, koncentrált adagokban kapjuk inkább a történeteit.
És míg papíron talán elsőre furcsán hangzik, Anderson zsenije abban mutatkozik meg, hogy mindez a rá jellemző, megszokott látványvilággal együtt tökéletesen működik: a történet pörög, a színészek láthatóan őrülten élvezik a filmbe ágyazott színházat, és mikor már majdnem betelnénk a színes díszletvilág látványával, stop-motion betéttel spékeli meg az egészet. És míg az andersoni világgal tömörsége, túlhajtottsága és mesterkéltsége miatt nagyon hamar be lehet telni, a rövidfilmes formátum tökéletesen alkalmas arra, hogy megmutassa, ami az ettől megcsömörlött nézőknek hiányzott: milyen is az, amikor Anderson valóban történetet mesél, nem önmagát ismétli a kiüresedésig.
Henry Sugar csodálatos története, A hattyú, Méreg, A patkányfogó, 2023, a négy rövidfilm elérhető a Netflixen. 24.hu: 9/10
