Kultúra

Akár ördögűzésről, akár a zsaruk rögeszméiről forgatott, William Friedkin nem kötött kompromisszumokat

Laura Lezza / Getty Images
Laura Lezza / Getty Images
Nyolcvanhét éves korában, hétfőn elhunyt William Friedkin, akit fiatalon Hollywood legnagyobb reménységei között emlegettek. Öntörvényűbb volt annál, hogy kitartóan keresse a közönség kegyeit, de így is filmklasszikusok és megosztó mesterművek sora fűződik a nevéhez. Hat filmen keresztül mesélünk a pályájáról, az Oscar-díjas Francia kapcsolattól a horror mérföldköveként rögzült Az ördögűzőn át a sötét humorú Gyilkos Joe-ig.

Francia kapcsolat (1971)

William Friedkin a hetvenes évek elején A sebhelyesarcú és a Rio Bravo legendás rendezője, Howard Hawks lányával élt együtt. Amikor először találkozott Hawksszal, az megkérdezte, milyen filmeket csinált eddig. A huszonéves Friedkin nem sokkal korábban nyergelt át a tévéről a mozifilmekre.

Elmesélte, hogy legutóbbi filmje, A fiúk a csapatban, kamaradráma volt kilenc meleg férfiról. Hawks azt felelte neki, az ilyesmit felejtse el, mert az emberek az akciódús filmeket szeretik.

Twentieth Century Fox / Philip D / Collection Christophel / AFP

Ezek után Friedkin megrendezte a Francia kapcsolatot, a hetvenes évek mai napig legfrissebbnek ható rendőrthrillerét, ami nemcsak az alműfajon belül vált új hivatkozási alappá, de sztárrá tette a főszereplőt, Gene Hackmant és magát Friedkint is, aki ettől kezdve nagyjából másfél évtizeden át egyszerűen képtelen volt hibázni. „A Francia kapcsolatban Gene Hackman monomániás hevülettel, félőrült zsaruként rója New York utcáit, megváltás nincs, csak hideg, kilátástalanság és a munkába való egyre görcsösebb beletemetkezés” – foglalja össze a film velejét a Filmhu 1971 legjobb filmjeiről szóló összeállítása, hozzátéve, „az eredmény öt Oscar-díj, köztük a legjobb filmé”.

Az ördögűző (1973)

Friedkint a Francia kapcsolat tette igazán keresetté Hollywoodban, nevét a hetvenes évek elején együtt emlegették Új-Hollywood legnagyobb reménységeivel, Coppolával, Spielberggel, Bogdanovichcsal. Végül ő lett az, aki leghamarabb meg tudta ismételni Coppola A keresztapájának példátlan pénzügyi sikerét. Az ördögűző William Peter Blatty bestsellere alapján készült, emiatt a Warner stúdiónál sokat vártak tőle. A több mint fél éven át húzódó, balesetekkel tarkított forgatás végére azonban minden érintettnek elment a kedve a filmtől.

Archives du 7eme Art / Photo12 / AFP

Fekete humorra és remek reklámérzékre vall a stúdió részéről, hogy 1973 karácsonyára időzítették a bemutatót, Az ördögűző pedig hónapokon át tarolt a mozikban. Mai napig az egyik legfontosabb horrorfilmként tartjuk számon, amely kismillió utánzatot ihletett, és kivételes erővel ragadta meg az amerikai család és hit válságát a vietnami háború és a Watergate-botrány éveiben.

A filmet hevesen támadta a katolikus egyház, évtizedekkel később azonban, belátva Az ördögűző kulturális jelentőségét, a Vatikán meghívta Friedkint, hogy filmezzen le egy valódi ördögűzést. Ebből lett a The Devil and Father Amorth, Friedkin utolsó filmje, amelynek megérhette a bemutatóját. A rendező azt nyilatkozta, hogy az élmény hatására más ember lett, az igazi ördögűzés mégis eléggé hasonlított ahhoz, ahogy a filmjében ábrázolta.

A félelem ára (1977)

A Francia kapcsolat és Az ördögűző hatalmas sikere után Friedkin jószerével azt csinálhatott Hollywoodban, amit akart. Először szeretett volna készíteni egy hosszú interjút Fritz Langgal, akit élő legendaként tartottak számon a fiatalabb filmesek (a hatvanas években Godard is lerótta tiszteletét a német rendező előtt A megvetésben). Miután ez megvolt, nekiállt, hogy másik régi kedvencének, A félelem bére című francia thrillernek is emléket állítson egy nagy költségvetésű, egzotikus tájakon játszódó, amerikai remake-kel.

PARAMOUNT PICTURES / Archives du 7eme Art / Photo12 / AFP

A félelem ára – talán itthon is ismertebb eredeti címe, a Sorcerer – általában véve is franciás hatásról árulkodik, a leginkább talán Jean-Pierre Melville kiábrándult, acélhideg bűnügyi filmjeinek inspirációjáról. Friedkin nagyon büszke volt A félelem árára, és mély fájdalommal tudatosította, hogy akkoriban a nézők már másra voltak kíváncsiak. Konkrétan a Csillagok háborújára, amit egy héttel Friedkint műve előtt mutattak be az Egyesült Államokban, és még jó ideig semmi más nem rúghatott labdába mellette. Ezzel vége szakadt Friedkin sikerszériájának, de a bűnügyi műfajoktól szerencsére nem ment el a kedve.

Portyán (1980)

Az ördögűzőben egy kislány képen hány egy papot, mégsem az Friedkin legbizarrabb filmje, hanem a Portyán. Ebben a pszichothrillerben Al Pacino New York-i rendőrt játszik, aki a meleg szubkultúra köreiben vadászó sorozatgyilkos után nyomoz. A beépülős módszert választja, és kalandvágyó homoszexuálisnak álcázza magát, ami némi joggal háborította fel a korabeli meleg aktivistákat és a liberális közvéleményt.

Lorimar Film Entertainment / CiP / Collection Christophel / AFP

Friedkinnek azonban esze ágában sincs gúnyolódni a melegeken. A  megszállottságról akart filmet forgatni; arról a folyamatról, ahogy Burns nyomozó ennek veszélyes, félig illegálisan működő világnak a hatása alá kerül, és már csak a gyilkos kézre kerítése érdekli. De ki a gyilkos? Csak egy gyilkos van? A detektív vajon nem lesz éppen olyan beszámíthatatlan, mint akit keres? Mire vége a Portyánnak, több kérdés marad bennünk, mint amennyi a történet elején felmerült, és legszívesebben azonnal újranéznénk ezt a delejező hatású filmet, Friedkin egyik legjobbját.

Élni és meghalni Los Angelesben (1985)

Hogy Friedkint feltűnően érdeklik a rögeszmés férfiak és az ő primitív szabályok szerint működő, erotikus feszültséget sem nélkülöző kapcsolataik, már A félelem ára és a Portyán alapján egyértelmű volt. A legférfiasabb filmje viszont kétséget kizáróan a kormányügynökök és egy pénzhamisító macska-egér játékáról szóló Élni és meghalni Los Angelesben. A bűnügyi sztori nem különösebben érdekes. Csak az számít, hogyan néznek egymásra, hogyan szagolgatják és kergetik egymást veszett kutyaként a törvény két oldalán álló, folyamatosan izzadó férfiak.

Az Élni és meghalni Los Angelesben ráadásul legalább annyira sűrítménye a nyolcvanas évek neonfényes, sportzakós, szintipopos hangulatának, mint az Amerikai dzsigoló vagy a Miami Vice, emiatt egyszerre iszonyatosan menő és teljesen nevetséges film.

NZ / Collection ChristopheL / AFP

Friedkin védjegyszerű, kompromisszummentes forgatási módszereinek viszont ma is látszik a nyoma a vásznon. A reptéri üldözési jelenethez a stáb nem kért forgatási engedélyt, mert tartottak tőle, hogy nem is kapnának. Amikor a főhőst játszó William Petersen John Turturrót kergetve felugrott a mozgójarda középső, méter magas hídjára, megérkeztek a biztonsági őrök, de Friedkinék azt mondták nekik, hogy a reptérnek forgatnak reklámfilmet. Utólag azt mondhatjuk, ebben végül is nem hazudtak.

Gyilkos Joe (2011)

Friedkinnek A félelem ára bulása után egyre inkább nehezére esett lavírozni Hollywoodban. A nyolcvanas évek elején infarktust kapott és majdnem meghalt, utána hat éven belül kétszer elvált. Közben többnyire elkerülték az anyagi sikerek, és hírhedten mogorva természetével sem könnyítette meg azok dolgát, akik vele akartak dolgozni. Ők azonban egyre kevesebben lettek. Az Élni és meghalni Los Angelesben után Friedkin művészi értelemben is lejtőre került, hosszú évekig legfeljebb közepes thrillereket tudott felmutatni (Jade, A bevetés szabályai, Veszett).

Archives du 7eme Art / Photo12 / AFP

Hetven felett viszont valósággal megújult. Ebben nagy szerepe volt Tracy Letts drámaírónak, akivel a Bug című film forgatása közben barátkoztak össze: Letts írta az eredeti színdarabot, amiből Friedkin sötét pszichothrillert rendezett a kétezres évek közepén. Letts ezután kifejezetten Friedkin részére írta filmre egy másik, korábbi drámáját, a Gyilkos Joe-t, az elkészült film pedig meghökkentette a kritikusokat, akik már évtizedekkel korábban leírták a rendezőt. Aki látta a Gyilkos Joe-t, azt a jelenetet biztos nem felejti el, amelyikben Matthew McConaughey egy sült csirkecombbal szégyeníti meg Gina Gershon karakterét. Lecsúszott prolik és gátlástalan bűnözők próbálják átverni egymást, míg végül nem marad senki, akit egy kicsit is rokonszenvesnek találnánk.

William Friedkin ebben a kései mesterművében is azt csinálta, amit régi klasszikusaiban: úgy rendezett hátborzongatóan szórakoztató filmet, hogy közben semmilyen engedményt nem tett a könnyű kikapcsolódásra vágyó nézőknek.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik