1953, vagyis az első sikeres megmászása óta óriásit változott a Mount Everestre feljutás kultúrája és gyakorlata: ma már túlnyomó többségben vannak azok a mászók, akik túracégeknek jelentős összeget befizetve, serpák segítségével érhetik el a Föld legmagasabb pontját. Kuriózumnak számít az Everesten az a mászó stílus, amit Suhajda Szilárd is képviselt:
- egyedül,
- oxigénpalack
- és serpák segítsége nélkül,
- minden felszerelését maga cipelve nézett szembe a heggyel.
Nem hegymászó, hanem ügyfél
Az 1990-es évek elején indult az a folyamat a Himalájában, ami az Alpokban addigra már bevett szokássá vált: hivatásos hegyi vezetők megfelelő díjazás fejében átvállalják a szervezés logisztikai feladatait, és szakmai tapasztalatuk segítségével olyanokat is felsegítenek a csúcsra, akiknek egy saját expedíció megszervezése meghaladná a képességüket.
Egyre többen lettek azok, akik hobbimászóként, kevés tapasztalattal, jelentős összeget befizetve, egy kereskedelmi expedíció keretében vágtak neki az Everestnek. Jól jár ezzel a serpákat is alkalmazó expedíciós cég, mert jelentős bevételre tett szer, a nepáli kormány, amely egyre több mászóengedélyt adhatott ki, a befolyó összeg pedig az államkasszát gazdagítja, és persze jó jár a kliens, aki egy esetleges sikeres csúcsmászás után kiteheti a csúcsfotót a falra, vagy kiposztolhatja a közösségi oldalakra.
Az új-zélandi Rob Hall és Gary Ball 1991-ben alapította meg a ma is működő Hall and Ball Adventure Consultingot, amely 1992-ben négy serpával hat ügyfelet (vagyis fizető mászót) vitt fel a csúcsra. Innen datálódik az Everest kereskedelmi alapú megmászása. A négy évvel későbbi mászószezonban a cég nyolc kliense, köztük Rob Hall is meghalt a hegyen (erről a tragédiáról szól a 2014-es Everest című hollywoodi film is), ám még ez sem vetette vissza a kereskedelmi expedíciózás térnyerését. Kezdetben csak nyugati cégek kínáltak a kalandvágyó amatőrök számára expedíciókat. Az általuk alkalmazott serpák lassan eltanulták az expedíciózás alapjait, és amikor rájöttek, hogy a nyugatiak által megkeresett pénzt ők is bezsebelhetnék, elkezdtek önállósodni és saját cégeket alapítani.
Az expedíciós hegymászás hátterét és motivációit taglaló korábbi cikkünkben megszólaló, Erőss Zsolttal rendszeresen mászó Mécs Lászlót 2002-ben sokkolta az az embertömeg, ami az alaptáborban fogadta a tisztán, oxigénpalack és serpák nélkül mászni készülő magyarokat. A tömeg azóta nem csökkent, sőt: az idei szezonban rekordszámú, összesen adott ki Nepál.
Arról, hogy az emberek számára mennyire elérhetővé vált az Everest, ahol ennek következtében szabályos zsúfoltság alakult ki, először talán a 14, nyolcezer méter feletti csúcs rekordidő alatti megmászásával büszkélkedhető Nirmal Purja 2019-ben közvetlenül a csúcs előtt készült fotója árulkodott.
Félmilliós csúcsbónusz
A nepáli-brit hegymászóról a Netflix is bemutatott egy dokumentumfilmet, amely nyomán olyan hírnévre tett szert, hogy azóta amatőr próbálkozóknak segít feljutni nemcsak az Everestre, hanem akár az annál valamivel alacsonyabb, ám technikailag nehezebb K2-re és az Annapurnára is. Az oldalán azt írja, hogy a kliensek többsége rendelkezik már megfelelő hegymászó tapasztalattal, az sem gond, ha ennek hiányában szeretné valaki igénybe venni a szolgáltatásait, mert két év alatt a kliensre szabott programmal felkészíti a legmagasabb csúcs elérésére.
„Újradefiniáltuk a vezetett magashegyi mászás lehetőségeit” – hirdeti arcpirító magabiztossággal Nirmal, aki azt ígéri, az általa kidolgozott programmal – és előzetesen legalább egy nyolcezres csúcs megmászásával – 29 nap alatt felviszi a klienst az Everestre, vagy a Föld második legmagasabb csúcsára, a K2-re. Mint minden expedíciónkon, ezek a programok a legigényesebb globális életstílusnak is megfelelnek, kategóriája legjobb létesítményeivel, felszerelésével és infrastruktúrájával, beleértve a szolgáltatásokat, például a wifi-vel felszerelt prémium alaptábori irodákat, az ötcsillagos szállást Katmanduban – ígéri a leírásban.
Ha valaki nem ragaszkodik Nirmal Purja személyes hegyi vezetéséhez, az általa két serpatársával alapított cégén, az Elit Expeden keresztül is benevezhet egy mászásra potom 100 ezer dollár (nagyjából 34 millió forint) fejében. Oldalukon pontosan leírják, milyen szolgáltatásokat tartalmaz az ár:
- transzfer a katmandui reptérről,
- négy éjszaka szállás egy ötcsillagos katmandui hotelben,
- welcome és búcsú vacsora,
- hipoxiás tréning (erről később lesz szó),
- napi háromszori étkezés az alaptáborig való túrázás alatt,
- étkezések és forró ital az alaptáborban, illetve a magasabb táborokban is,
- privát sátor,
- korlátlan oxigén,
- teherhordók
- és természetesen a 11 ezer dolláros (közel 4 millió forintos) mászóengedély intézése.
Az is érdekes, mi minden nincs benne az árban: biztosítás, az esetleges mentés, a felszerelés, illetve a „csúcsbónusz” borravaló, amely kötelező jelleggel adandó a serpáknak, a teherhordóknak, valamint az alaptábor kiszolgáló személyzetének (ennek összege nincs feltüntetve).
Az idei szezonban egyetlen magyarként feljutó Price Márton szintén egy helyi cég, az Imagine Nepal klienseként érte el oxigénpalackkal a 8848 méteres magasságot. A cég jövő évi, maximum 15 fős Everest túrája április 10-én indul és május 24-én zárul. Aki részt akar venni, 45 ezer dollárt (15–16 millió forintot) kell fizetnie, amiben a szokásos dolgok tartoznak bele: reptéri transzfer, katmandui szállás, mászóengedély, a serpa, a napi háromszori étkezés és az oxigén. Azonban itt is kikötik, hogy a serpáknak külön borravaló jár: a 4-es tábor (vagyis 7900 méter) elérésével 1500 (több mint félmillió forint), az alaptábori konyha személyzetének pedig 350 dollár (120 ezer forint) dukál ügyfelenként.
Az Imagine Nepal egyébként idén összesen 21 külföldi mászót segített a csúcsra. Serpái közül hárman életüket vesztették a szezon elején, amikor gleccserhasadékba zuhantak.
Persze nem csak nepáli cégek kínálnak expedíciókat a hobbimászóknak. Számos „nyugati” társaság, köztük az egyik legismertebb, az osztrák Furtenbach Adventures, amely az Everest északi (tehát tibeti/kínai) és a hagyományos déli (nepáli) oldaláról is hirdet utakat. Előbbi 42, utóbbi 49 napos, és mind a két expedíció 70,5 ezer angol fontba (több mint 30 millió forintba) kerül. Rövidebb, de drágább az Everest Flash: mindössze 21 napig tart, és kliensenként két serpával 100 ezer fontért (44 millió forintért) elérhető.
Az Everest-üzletben úttörőnek számító Hall and Ball Adventure Consulting, amely jelenleg Adventure Consultants néven fut, a mai napig visz fel embereket az Everestre, méghozzá többféle módon. A klasszikus expedíció 63 napos, és 73 ezer dollárba (25 millió forintba) kerül, de lehet „magánexpedíciót” is kérni, ahol csak egyetlen ügyféllel foglalkoznak – ennek ára nincs megadva. Természetesen ez a cég is kínál gyors mászást: az Everest fast-track 40 napos, és 84 ezer amerikai dollárt (nagyjából 29 millió forintot) kóstál.
Ami egyik cég díjazásában sincs benne, az a felszerelés, amelyet a mászónak kell beszereznie és kifizetnie. Mivel speciális ruházatot igényel a nyolcezer méter feletti mászás – ahol nem ritka a mínusz 25 fok alatti hőmérséklet, a süvítő szél és az erős havazás sem –, alaposan a zsebébe kell nyúlnia annak, aki egy ilyen expedícióra adja a fejét.
Negyven százalék a csúcsmászásig sem jut el
Sok cég – nyugati és nepáli – kínál expedíciókat azoknak, akik szeretnének egy csúcsfotót az Everesten, de arra Pintér László is felhívja a figyelmet, hogy minőségben nagy különbségek vannak az egyes cégek között. Főleg a helyiek azok, amelyek a nyugati cégek áraihoz képest jóval kedvezőbb expedíciós csomagokkal kecsegtetik az ügyfeleket. Csakhogy az alacsonyabb ár alacsonyabb minőségű szolgáltatással párosul, ami kevésbé felkészült és tapasztalt serpákat, de akár kevesebb oxigénpalackot is jelenthet, ami baj esetén könnyen tragédiával végződhet – magyarázza a Mozgásvilág online magazin hegymászás-szakírója.
A cégek jól hangzó szlogenekkel igyekeznek elhitetni, hogy az Everest-mászás bárki számára elérhető. „Bárki feljuthat az Everestre.” „Nincs lehetetlen, ha velünk mászol” – hirdetik, de a nagyot ígérő hívószavak mögött nincs mindig garancia.
Pintér László szerint ráadásul hiába hirdeti valaki (például Nirmal Purja), hogy eddig minden klienst felvitt, a valódi statisztika csalóka lehet, mert azokat nem szokták belevenni a statisztikába, akik az akklimatizációs körök közben adják fel és térnek haza. Nirmal Purja is csak a tényleges csúcsmászásra, vagyis a 4-es táborig eljutó, és onnan tovább is indulók közül vitt fel eddig – állítása szerint – minden klienst a csúcsra.
A cégek jól csengő szlogenjei, az olyan „sztárok”, mint Nirmal és persze a közösségi média virításkényszere is arra ösztökél egyre többeket, hogy megpróbálkozzanak feljutni az Everestre. Az idei – rekordszámú – 478 engedély csak a külföldi mászókat jelentik, akiknek túlnyomó többségét legalább egy, de egyre gyakrabban két serpa segíti, így ezer körülire tehető azok száma, akik a néhány hetes mászószezon ideje alatt mozognak a hegyen. A kliensek közötti lemorzsolódás különböző egészségügyi problémák vagy felkészületlenség miatt Ők már a csúcstámadásig sem jutnak el – mondja a szakíró.
Az amatőr mászók többségének azért kell serpa – magyarázza Pintér László –, mert nincs meg a kellő magabiztosságuk vagy mászótudásuk, hogy önállóan mozogjanak a hegyen. Egyre több kliensnek van szüksége valakire, aki szó szerint a kezüket fogja, segít átszerelni a biztosítási pontoknál, míg a másik serpa a fizikai megerőltetést csökkentő extra oxigénpalackokat cipeli. Sok mászónak több pótlólagos oxigénre van szüksége – akár 6–8 literre is percenként –, és akár már a kettes tábortól, 6400 métertől kezdve használniuk kell.
Akklimatizáció a nappaliban
A laza szabályok, a jól csengő szlogenek és a hobbimászók számának növekedése régóta megfigyelhető, azonban az utóbbi években több új, még többeket az Everestre csalogató trend is kibontakozni látszik a kereskedelmi expedíciózás világában. Az egyik ilyen a rapid, vagy ahogy sok cég hirdeti: fast-track Everest-mászás, amely az átlagos, két hónapos expedíciós időtartam drasztikus csökkentését jelenti. A cégek különböző gyorsaságú expedíciókat vállalnak. Az Adventure Consultants a hagyományos 63 napos helyett 40 naposra hirdeti az Everest rapid programját. A nepáli Elit Expad, amelyet Nirmal Purja alapított, 29 napban számítja a gyorsított Everest-mászást, Price Márton, aki egyetlen magyarként feljutott idén a csúcsra, szintén egy háromhetes rapid mászásra fizetett be.
Viszonyításképp: Suhajda Szilárd, aki pótlólagos oxigén használata és serpa nélkül tervezte megmászni az Everestet, március 23-án repült Nepálba. Április 18-án érkezett meg az alaptáborba, ahonnan eredeti tervei szerint több akklimatizációs kört követően május 24-én ért volna fel a csúcsra.
A rapid mászást ígérő cégek többféle módon tudják rövidíteni az expedíció idejét. Egyrészt az ügyfeleket Luklából az alaptáborig helikopterrel viszik, megspórolva a nyolcnapos trekkinget, másrészt pedig a csomag része egy úgynevezett hipoxiás sátor, amelyet kipostáznak az ügyfélnek. A sátor 6, de akár 7 ezer méteres magasságot is képes szimulálni, vagyis a tengerszinthez képest oxigénhiányosabb környezetet létrehozni. Egy ilyenben hosszabb ideig éjszakázni jelentősen rövidíthet a helyszíni akklimatizáción, Pintér László szerint akár egy komplett aklimatizációs kört, vagyis nagyjából két hetet is meg lehet vele spórolni. Garanciát azonban a csúcs elérésére ez sem jelent.
Aggasztóbb trendnek tűnik a helikopteres asszisztencia térnyerése. Hallani olyanról, hogy egyesek egy sikeres akklimatizációs kör után a csúcsmászó körön már nem vállalják újra a rendkívül veszélyes Khumbu-jégesésen való ismételt átkelést, hanem inkább több ezer dollárért helikopterrel felvitetik magukat a 2-es táborig, és innen kezdik meg a csúcsmászásukat, mondván, ezt a szakaszt az akklimatizáció során már egyszer teljesítették. Létezik az a módszer is, hogy serpákat visznek magasabb táborokba, hogy a klienseik mászása előtt, lefele jövet rögzítsék a köteleket. Lefele ugyanis könnyebb nyomot taposni és kötelet cipelni, mint felfelé menet, mászás közben kialakítani a fix kötélpályát.
Márpedig, ahova helikopterrel fel lehet menni, oda felszerelést is fel lehet vinni, és ha ez így lesz, akkor kiesik a teherhordók munkája – vetít előre egy, a porterek és serpák számára vészjósló jövőképet Pintér László.
Semmi keresnivalójuk az Everesten
A hegyen mozgók létszámának féken tartására egyelőre nem lát reményt a szakíró. A kereskedelmi expedíciós turizmus fontos bevételi forrást jelent rengeteg helyi családnak és a nepáli kormánynak. Utóbbi alkalomadtán szigorítást ígér, ám abból soha nem lesz semmi, így marad az, hogy gyakorlatilag bárki bebocsátást nyer a hegyre, aki engedélyért folyamodik. Az Everest jóval kevésbé zsúfolt útvonalán, a tibetin például legalább egy nyolcezres hegy sikeres megmászásához kötik az engedélyt – ezért van az, hogy sok kínai inkább a nepáli oldalról próbálkozik, ahol nincs ilyen megkötés.
Persze a cégek megkövetelhetnék klienseiktől a valós hegymászó tapasztalatot, amit a felhívásukban meg is tesznek, de Pintér László szerint nem mindegyik tartja be. Van olyan cég, amely nemet mond azoknak a jelentkezőknek, akik nem rendelkeznek kellő tapasztalattal, de akadnak olyanok, amelyek nem utasítják vissza őket, és szó nélkül visznek bárkit – lesz, ami lesz alapon.
A tudásnak a legalsó spektruma is jelen van az Everesten, ahol olyanok is próbálkoznak, akik életükben nem másztak még komolyabban hegyet. És akadnak olyan cégek, amelyek őket is bevállalják, és az alaptáborban mutatják meg nekik az eszközök használatát, tanítják meg a létrán való átkelést vagy a hágóvas felcsatolását
– mondja Pintér László.
Az idei mászószezonban eddig 17-en lelték halálukat az Everesten. Alan Arnett amerikai hegymászó, akit az Everest krónikásának is neveznek, több cég vezetőjét is meginterjúvolta. A blogján megjelent írásban azt a kérdést feszegette, miért haltak meg ennyien a tavaszi mászószezonban. A Climbing the Seven Summits cég egyik tulajdonosa, Caroline Pemberton azt mondja, az olcsó szolgáltatást kínáló cégek alapvetően „logisztikai szolgáltatók”, és ezeknél a cégeknél fordul elő az incidensek túlnyomó többsége. Ők nyíltan beismerik, hogy nem felelősek a hegymászók biztonságáért, és sok mászó 10 ezer dollár megtakarítás miatt veszélyezteti az életét.
Phil Crampton, a katmandui székhelyű Altitude Junkies alapítója sincs jó véleménnyel az alacsony színvonalú, olcsó expedíciókat kínáló társaságokról. „Elveszik az ügyfél pénzét, a serpa megbetegszik és korán hazamegy, az ügyfélnek nincs serpája, ezért ő is hazamegy, majd a cég behajtja a pénzt, és a következő szezonban új néven újranyit. Egyszerű, zseniális és a hiszékeny nyugati ember által továbbra is keresett és támogatott üzleti modell ez.”
Pintér László is azok véleményét osztja, akik szerint sokan a nem megfelelő felkészülés és tapasztalathiány miatt vesztették életüket: sem ők, de gyakran a vezetőik sem voltak kellőképp felkészülve.
Jellemzően a csúcs elérése után, de a csúcshoz nagyon közel, lefelé jövet omlottak össze. Vagyis még oxigénnel sem bírták, ami jól mutatja, hogy ezeknek az embereknek semmi keresnivalójuk nem volt a hegyen
– mondja a szakíró.
