Sport

Nem az öngyilkosok sportja a hegymászás, de ezt nagyon nehéz megértetni a laikusokkal

Mohai Balázs / MTI
Mohai Balázs / MTI
Felelőtlen, netán őrült-e a hegymászó? Mászhat-e, ha családja van? Hogyan lett az Everestből egy hatezres csúcs? A halálzónában hogyan lesz 30 percből 8 óra? Miért vágyik bárki is a komfortzónából a halálzónába? Mit keres Csíkszentmihályi Mihály elmélete a legmagasabb csúcsokon? Két egykori expedíciós hegymászót, Mécs Lászlót és Ács Zoltánt kérdeztük választott sportjukról.

A laikus közönség gyakran teszi föl a kérdést: »Mivégre kell hát fölmásznotok a hegy tetejére, életveszélynek tenni ki magatokat, mikor idelentről is éppoly jól lehet a csúcsokat csodálni?«

A fenti kérdés megválaszolásával a bécsi születésű, de gyakran magyarként hivatkozott világhírű alpinista, Dr. Zsigmondy Emil próbálkozott az 1800-as évek végén, amikor az Alpok csúcsait rótta hóban, jégben, sziklákon – ráadásul vezető és akkor még kiépített kötélpálya nélkül. Az Alpokban szerzett tapasztalatairól írt könyve a mai napig szakirodalomként szolgál.

Úgy tűnik, már a 19. században sem értették sokan, mi annak az értelme, ha valaki óriási rizikót vállalva indul több ezer méter magasságba. A nagyon fiatalon a francia Alpokban egy elszakadt kötél miatt életét vesztő Zsigmondy a „nehézségek leküzdésén érzett ujjongó örömmel” magyarázta meg.

Így érez a tornász is, ha hosszas edzés és próbálkozás után sikerül végre egy nehéz gyakorlatot elvégeznie. A küzdelmesen kivívott győzelem öröme.

Zsigmondy Emil óta rengeteget változott a hegymászás és annak megítélése, egyvalami azonban változatlan maradt: sokan értetlenül állnak az előtt, miért vágyik bárki is 8000 méter fölé, oda, ahol nincs elég oxigén, és ha baj történik, az könnyen végzetes lehet. Erőss Zsolt tíz évvel ezelőtt vesztette életét földünk harmadik legmagasabb csúcsán, a Kancsendzöngán, és már őt, illetve társát, Kiss Pétert is kritikák tömkelege érte. Suhajda Szilárdot két héttel ezelőtt még az Everest csúcsának közelében keresték, amikor már számos kommentelő titulálta őt felelőtlen családapának, becsvágyónak és önzőnek, amiért ilyen veszélyes kalandra vállalkozott.

MTI A Himalája harmadik legmagasabb hegycsúcsát, a Kancsendzöngát 2013-ban magyarként először meghódító, ám a hegyen meghalt Erőss Zsolt és Kiss Péter hegymászók emléktáblája 2018. április 1-jén.

A hegymászóknak – különösen azoknak, akik Suhajdához hasonlóan pótlólagos oxigén használata és serpák segítsége nélkül próbálkoznak a legmagasabb csúcsok elérésével – nincs könnyű dolguk, amikor meg akarják magyarázni, miért választják ezt az utat. Mászásaikról nincsenek tévéközvetítések, a hegyek körül nincsenek stadionok, hogy tömegek kísérhessék őket figyelemmel. A csúcson perceket töltenek, gyakran magányosan, jó, ha képeket és egy-egy rövid videót tudnak készíteni, miközben szó szerint haldoklik a szervezetük. Sikerük után nem jár érem, amit mutogathatnak. Csak elmesélni tudják, miért is választották ezt a sportot.

Mi két, Suhajdához hasonló felfogást képviselő, egykori expedíciós hegymászót kértünk meg, próbálják közelebb hozni az expedíciós hegymászás világát.

Egyikük, Mécs László számos, köztük két Everest-expedíció tagja volt. Mindig oxigénpalack és magashegyi teherhordók nélkül mászott. Első magyarként maga is állt három nyolcezres hegy csúcsán, és rendszeresen expedíciózott Erőss Zsolttal. Összesen nyolc, 8000 méteres csúcs első magyar megmászásában vett részt mint mászó, szervező vagy expedícióvezető. A Himaláján van olyan útvonal, amelyet a világon elsőként mászott meg társával, Markos Hubával. Az expedíciós mászással egyebek mellett a családalapítás miatt is hagyott fel, de ma már árnyaltabban gondolkodik erről a kérdésről.

Cikkünk másik megszólalója Ács Zoltán, aki Klein Dáviddal kezdett expedíciós hegymászásba. Mécshez hasonlóan ő is tagja volt a 2002-es Everest-expedíciónak. 8650 méterről fordult vissza. Három nyolcezrest mászott meg, köztük a Broad Peaket, amelynek csúcsán – Mécs Lászlóval – első magyarként állhatott. Sportszakember, akit a 8000 méter feletti mászás szervezetre gyakorolt hatása és az erre való speciális edzésmódszerek is érdeklik már több mint húsz éve. Ha végre lesz ideje, megírja ebből a doktoriját.

„Az egy elégedett ember, akinek teljesül a gyerekkori vágya”

Bár mindenkinél más az ok, hogy miért lesz expedíciós hegymászó, az ezt az ágat választók közül sokaknak egy többezres csúcs sikeres megmászása jelentette az ősélményt és a löketet. Mécs Lászlónak ez a 4810 méteres Mont Blanc volt. Érettségi után a Magyar Természetbarát Szövetség faliújságra kitűzött, kézzel írt cetlijére lett figyelmes, amelyen Straub József expedíciós hegymászó keresett akár tapasztalat nélküli, de jó állóképességgel rendelkező mászókat a Mont Blanc-ra. Új, varázslatos világ nyílt meg Mécs előtt, amikor fent áll a csúcson. Nem volt kérdés, hogy ez az ő világa. Kevesebb mint egy év múlva már a 7134 méter magas Lenin-csúcs szeles, felhős tetején állhatott, és végérvényesen eldőlt, hogy a hegymászásnak ezt az ágát fogja a legkomolyabban űzni.

Ács Zoltán számára is az első komoly hegy volt az az élmény, amely aztán elindította az expedíciók világába. Egyetemi évfolyamtársaival érte el az Elbrusz 5662 méteres csúcsát, amely után Kínában, Mongóliában, aztán Klein Dáviddal a Hindu Kush-ban folytatta a hegymászást. A komolyabb túrázás vágya már gyerekkorában megért benne, amikor Johnny Weissmuller Tarzan-filmjeit nézte, ahogy teherhordókkal mentek az emberek a dzsungelben.

Az egy elégedett ember, akinek teljesül a gyerekkori vágya

– mondja, hozzátéve, teherhordókat a hegyeken nem, legfeljebb az azokhoz vezető úton használtak.

Mónus Márton / MTI Ács Zoltán, Klein Dávid és Suhajda Szilárd 2020. február 12-én.

Kimozdulás a komfortból

Az expedíciós hegymászás mélységének magyarázatát Mécs László onnan indítja, hogy az ember számára ma már nagyon fontos a komfort: túl kényelmessé vált az élet. Az expedíciós hegymászás ebből a kényelmességből való kimozdulást is jelenti, és nemcsak azért, mert magas hegyeket másznak meg, hanem azért is, mert a több hónapos expedíció során az itthon megszokott komforthoz képest jóval nomádabb, zordabb körülményeket tapasztal meg az ember. Hogy mennyire kell az embernek hátrahagynia az otthon megszokott kényelmet, arra Mécs László egy „extrém teljesítményét” hozza példaként:

a nemfürdési rekordja 55 nap.

A mászót éppen az zavarta, hogy a „lenti világ” kényelméből profitorientált cégek egyre többet vittek fel a hegyekbe. Már 2002-ben is, amikor technikai vezetője volt a végül Erőss Zsolt sikeres oxigénpalackos csúcsmászásával megkoronázott Everest-expedíciónak, sokkolta, hogy mennyien, főként „amatőr dilettánsok” próbálkoznak a 8848 méteres csúcs elérésével. Az ezt követő tíz–húsz évben a kereskedelmi hegymászás – amelynek célja, hogy minél több, akár felkészült, de amatőr mászót is felvigyen az Everestre – még nagyobb teret hódított.

A komfort elengedésén túl a magashegyi mászás fizikális aspektusai is vonzották Mécs Lászlót. A magas hegyekben olyan fokú erőkifejtésre van szükség, ami az emberekből nagyon ősi motívumokat tud előhozni. A mai kor embere számára az élet túlságosan biztonságos és kiszámítható lett, és ebből számos lelki és társadalmi probléma származik – magyarázza.

Mécs Erőss Zsolttal kezdett komolyabban expedíciózni a kilencvenes évek elején, amikor itthon a hegymászásnak nem volt akkora presztízse és elfogadottsága, mint az alpesi országokban vagy akár Lengyelországban. Megalapították a Magyarok a világ nyolcezresein elnevezésű csoportot Kollár Lajossal, hogy változtassanak ezen.

Az volt a célunk, hogy megismertessük és elfogadottá tegyük azt, hogy a hegymászás, annak is az expedíciós ága nem az öngyilkosok sportja

– mondja Mécs, aki hozzáteszi, a hegymászás megítélését rosszul értelmezett statisztikák is rontják. Gyakran idézett adat például az, hogy aki oxigénpalack nélkül feljut az Everestre, annak 25 százalék esélye van, hogy túlélje, vagyis négyből három oxigénpalack nélküli mászó, aki feljut, meghal. Ez azonban nem igaz. A tévedés abból adódik, hogy az összes próbálkozóból kikerülő halottak számát hasonlítják össze a csúcsra jutók számával – figyelmeztet az egykori expedíciós mászó.

Arcanum Digitális Tudománytár / Nógrád Megyei Hírlap, 2011. december (22. évfolyam, 280-304. szám)2011-12-05 / 283. szám Balról Jobbra Mécs László, Kollár Lajos és Erőss Zsolt 2011-ben.

Ács Zoltán azt mondja, csak azzal érdemes megértetni a hegymászás lényegét, akit érdekel. Onnan kezdi, hogy az emberek többsége keresi a saját fizikális és pszichés határait, szeretné azokat megismerni, és amennyire lehet, kitolni – erre az expedíciós mászás tökéletesen alkalmas. Ács Zoltánnak még azt a pluszt is adta, hogy az expedíciók során, ahol különböző kultúrákat ismerhetett meg, toleránsabb lett, és az utazások után hazahozta a „hegyi értékrendet”: a segítőkészséget, a türelmet, a természet tiszteletét.

Ez az értékrend sokáig velünk maradt itthon, aminek köszönhetően a hétköznapi dolgokon nem idegesítettük fel annyira magunkat

– meséli, milyen volt két expedíció között a nem hegyi élet. Persze itthon, munka mellett is a hegyen járt az esze abban a tíz évben, amikor mászott: az ébren töltött 18 órából nyolcban azon gondolkodott, hova menjen, hogyan készüljön fel. Ma már van három gyereke, és háttérbe szorult a hegymászás az életében, de nem a gyerekek miatt. Egyszerűen mások lettek a prioritások – mondja.

Csíkszentmihályi és az oxigénhiány

Akik 8000 méter feletti magasságokban másznak pótlólagos oxigén használata nélkül, azok nemcsak a túlzott komfortból való kiszakadást vágyják, hanem a kalandvágyó embertípusnak és késztetésnek az extremitását képviselik.

Az igazán magas hegyek megmászásának fő nehézsége az oxigénhiány, ha ezt kiiktatjuk, akkor csökkentjük a kihívás nehézségét, és mi ezt nem akarjuk. Ráadásul aki oxigént használ, utána már rá is van utalva, mint egy búvár. Az oxigénpalack nélküli mászás kicsit olyan a hegymászáson belül, mint az élsport: nem való mindenkinek. Vannak egészségügyi kockázatai, de vannak olyanok, akik erre motiváltak, akár genetikailag is erre hivatottak

– fogalmaz Mécs László.

Az Everest első megmászói, az új-zélandi Edmund Hillary és Tendzing Norgaj nepáli serpa hetven évvel ezelőtt is oxigénpalackot használtak, mert nem tudták elképzelni, hogy anélkül is lehet. 1978-ig kellett várni ennek cáfolatára: akkor Reinhold Messner és Peter Habeler jutott fel pótlólagos oxigén nélkül a csúcsra.

Paul Hanny / Gamma-Rapho / Getty Images Reinhold Messner

Mécs László nem véletlenül idézi fel Messner idevágó mondását, amikor arról beszél, a legmagasabb hegyeknél a zord időjárás mellett a legfőbb kihívás az oxigénhiány:

Ha ezt oxigénpalackkal kiiktatjuk, akkor Messner találó hasonlata szerint az Everest egy hatezres csúccsá fokozódik le.

A magyar mászó kategorikusan kijelenti: nem való az oxigénpalack a hegymászáshoz. Egyből jóval kevesebben lennének, ha nem lenne oxigénpalackos mászó. „Nem lenne ez az őrület és zsúfoltság az Everesten, ahol kereskedelmi cirkusz lett az egészből” – fakad ki Mécs, aki szerint a mászás sokaknak a pénzről szól, a kivagyiságról, és arról, hogy elmondhassák, megmászták az Everestet.

Ács Zoltán is azok közé tartozik, akik azt vallják, ha lehet, pótlólagos oxigént nem használnak a 8000 méter feletti hegyek megmászásakor. A miértet sokaknak nehéz megérteniük, Ács a maraton példáját felhozva próbálja megmagyarázni:

Vajon miért akar egy irodai dolgozó maratont futni? Miért nem jó neki, hogy lebringázza a távot? Vagy lesétálja, esetleg görkorcsolyával teljesíti? A hegymászás is ilyen: van sok ember, aki úgy dönt, hogy fontos neki, hogy oxigénpalack nélkül mássza azt a hegyet, amit lehet oxigénpalackkal is.

Az oxigénhiányról azt mondja, nem úgy jelentkezik, mint amikor valaki beleesik a medencébe, és hirtelen elkezd fuldokolni. 8000 méter felett az oxigénhiányos állapot olyan, mint, amikor egy betegség miatt a teljesítőképességünk a töredékére esik vissza, és ki akarunk menni a pár lépésnyire található fürdőszobába, de közben kétszer meg kell állnunk, hogy megtámaszkodjunk a falnál.

De miért vágyik egy ember erre az érzésre, és miért vágyik olyan magasba, ahol haldoklik a szervezete, ráadásul olyan környezetben van, ahol nehéz rajta segíteni, ha bajba kerül? Ács Zoltán Csíkszentmihályi Mihály flow-elméletével próbálja közelebb hozni a választ, amit már az 1990-es évek elején megismert:

vannak dolgok, amelyek nagyon könnyűek, ezeket hamar megunjuk. Vannak olyanok, amelyeket lehetetlenség véghezvinni, ha mégis megpróbáljuk, kudarc ér minket. És vannak azok a dolgok, amelyeket a legjobban szeretünk: amelyekért nagyon meg kell küzdenünk, és a végén sikerül, vagy legalábbis van rá esély, hogy sikerüljön. A hegy az utóbbi kategóriába esik sok ember számára: nagyon meg kell a mászás során küzdeni érte, és nagy öröm, ha sikerül elérni a csúcsot.

Frank Bienewald / LightRocket / Getty Images A Mount Everest és a Mount Nuptse csúcsa a Khumbu-gleccser felett napkeltekor, a Kala Patthar tetejéről nézve.

A család és a hegymászás kizárják egymást?

Apák és anyák is vesztették már életüket a világ legmagasabb hegyein, de alacsonyabb magasságokban is. Erőss Zsolt 2013-ban a Kancsendzönga csúcsáról lefelé haladva halt meg, két kisgyereket hagyva hátra. Két hete pedig Suhajda Szilárd maradt az Everesten, ötéves kisfia már soha nem fogja viszontlátni. Erőss és Suhajda halálakor is sokan megkérdőjelezték a hegymászás létjogosultságát akkor, ha a mászónak gyereke van, de Suhajdára – főként a közösségi média elmúlt évtizedbeli térnyerése miatt – ritkán tapasztalható kommentáradat zúdult.

„Persze, fel lehet tenni a kérdést, hogy akinek családja van, mehet-e a hegyekbe. Mindenesetre hozzá kell tenni, hogy a legtöbben úgy válnak családossá, hogy már hegyet másznak” – mondja Mécs László, aki szerint érdemes másként megvizsgálni a kérdést.

Ha úgy nézem meg, hogy nem lennének az elhunyt hegymászóknak gyerekei, akkor nem hiszem, hogy az jobb lett volna, ha ezek a gyerekek meg sem születnek.

Mécs évtizedekig vett részt expedíciós mászásokban, és az egyik indoka, amiért abbahagyta, a családalapítás volt. Két gyermeke született. A hegyektől nem tudott elszakadni: a mai napig vezet túrákat magashegyre, így Nepálba is, bár elismeri, azok a kihívások, amelyeket a nyolcezresek jelentenek, már nincsenek meg az életében. Az Everesthez hasonló kihívást már nem keres, de azt mondja, hiába vannak gyermekei, nem zárja ki, hogy valami extrémet csináljon, például lesíeljen egy nyolcezres hegyről.

Azt vallja, hogyha az ember teljesen elnyomja a vágyait, akkor az megöli belül. 

Történetek a visszafordulásról

Szerinte relevánsabb kérdés a hegymászással kapcsolatban, hogy gyerektől és családtól függetlenül mekkora kockázatot vállal a mászó.

A balesetek nagy részét emberi hiba, mulasztás, rossz helyzetfelismerés és a kalkuláció, a felkészültség hiánya okozza. Ez valójában jó hír, mert, ha valaki felkészült, jól ismeri önmagát, és kellőképpen tájékozódik a viszonyokról, akkor jó eséllyel vissza tud térni a hegyről. Ehhez gyakran kell kompromisszumkészség: tudni kell azt mondania, hogy nem megy fel a csúcsra, például mert rossz az időjárás, és emiatt már elindulni sem érdemes, túl nagy a rizikó. És ez nemcsak az Everesten igaz, hanem a Tátrában is, vagy bármelyik hegyen

– magyarázza az egykori expedíciós mászó.

A kockázatvállalási készség minden mászóban más, Erőss Zsoltban például nagyon magas volt. Ennek is köszönhette, hogy tíz nyolcezres hegy csúcsán állt, de ez a mentalitás játszhatott közre abban is, hogy 2013-ban a Kancsendzöngán nem fordult vissza, hanem továbbment, és bár felért a csúcsra, lejönni már nem tudott. Az Erőss mentalitását és technikáját jól ismerő Mécs azt mondja, saját kockázatvállalási képessége alacsonyabb volt Erőssénél, részben ezért nem is mászott meg tíz nyolcezrest. Ellenben visszafordult a halálzónából az Everesten.

Visszafordulásának története is jól példázza, az oxigénhiányos környezetben hiába érzi magát jól a mászó, ítélőképessége és valóságérzékelése jelentősen romlik. 2002-ben oxigénpalack nélkül indult el a csúcs előtti utolsó, 4-es táborból a csúcs felé. Érezte, hogy nagyon lassan halad, ezért felötlött benne, hogy visszafordul.

A között, hogy azt gondoltam, a lassú tempóm miatt vissza kéne fordulnom, valamint a tényleges visszafordulás között úgy érzékeltem, fél-egy óra telt el. Utólag, amikor visszaértem a 4-es táborba, láttam az órámon, hogy az általam érzékelt 30–60 perc valójában nyolc óra volt

– emlékszik vissza a mászó.

Ács Zoltán szerint is teljesen szubjektív, ki milyen kockázatot vállal. Minél nagyobbat, annál nagyobb esélye lehet a sikerre, de a rossz döntésre is.

Mohai Balázs / MTI Suhajda Szilárd a Magyar K2 Expedíció tagja családjával a Liszt Ferenc Budapest Nemzetközi Repülőtéren 2019. augusztus 4-én.

A kockázatvállalásra példaként azt hozza fel, hogy van egy hegy, aminek a csúcsára fel lehet jutni egy kuloárban, ahol ugyan nagyobb a lavinaveszély, de rövidebb az út. És lehet menni a hegy gerincén is, ahol biztosan nem lesz lavina, viszont sokkal több energiába és időbe telik a csúcs elérése. A döntést mindenki maga hozza meg, de azt tudnia kell, hogy akkor is érhetik problémák, ha a kevésbé veszélyes opciót választja.

Ő is tagja volt annak a csapatnak 2002-ben, melyből Erőss Zsolt végül oxigénpalackkal elérte az Everestet. Ács Zoltán délután kettőkor 8650 méteren döntött úgy, hogy visszafordul.

Jó állapotban voltam, és úgy kalkuláltam, innen még három óra a csúcs, és még három óra az ereszkedés. Vagyis, ha jól megyek, akkor este nyolcra érek ide vissza

– meséli. Végül a visszafordulás mellett döntött, mert elkezdett havazni is. Hiába érezte magát jól, később kiderült, jó döntést hozott, mert lefelé jövet alig tudott visszatérni a 4-es táborba.

Kiemelt képünk fókuszában a Himalája hegység csúcsai az Everest alaptáboránál 2017. április 9-én. Előtérben Klein Dávid és Suhajda Szilárd, a Magyar Everest Expedíció 2017 tagjai.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik