Ködös novemberi időben, felhőbe burkolva mutatkozott be nekünk Ivangorod és Narva. A a két testvérváros nem sokban különbözik: mindkettő partját ugyanaz a folyó mossa, melynek mindkét oldalán ékeskedik egy-egy vár, amelyek farkasszemet néznek egymással annak ellenére, hogy a történelem jelentősebb részét szövetségben töltötték egymással. Ma azonban kontinensünk egyik notórius határszakasza vágja ketté a Narva folyót, mely világokat választ el egymástól. Narva nemcsak Észtország, hanem az Európai Unió, azon belül is a schengeni övezet legkeletibb városa, míg a túlpart már a több mint fél éve Ukrajna egyes területeit katonai megszállás alatt tartó Oroszország része.
Vészterhes idők ezek a Baltikumban, a kicsiny európai földnyelven, mely a Balti-tenger és Oroszország közé van beszorítva.
És bár NATO-tagállamokról beszélünk, az orosz hadsereg fenyegetése folyamatosan létbiztonságukat veszélyezteti. Ez a hármas migrációs nyomás különböző magatartásokat követel meg a balti államoktól.
- Az első az ukrán menekültek érkezése, mely különleges földrajzi jellegzetességek miatt itt kifejezetten intenzív – ehhez a három országnak türelmet és támogatást kell biztosítania, erőn felül.
- A második az oroszok érkezése, mellyel kapcsolatban nemrég új szabályozásokat vezettek be Észtországban, Lettországban és Litvániában – amihez körültekintést és mérlegelést kell tanúsítania a balti államok vezetőinek.
- Végül egy illegális migrációs útvonal is felütötte itt a fejét, köszönhetően a belorusz államfő, Alekszandr Lukasenka destabilizációs tevékenységének, amivel szintén meg kell birkóznia különösen Litvániának és Lettországnak.
Mariupoltól Narváig
Az ukrajnai menekültek számai itt is elképesztő arányokat értek el a háború február 24-i kezdete óta.
Ráadásul az Észtországba érkező ukrajnai menekülteknek igazán nagy segítségre van szükségük. A legtöbb, oroszok által megszállt területekről érkező ukrajnai menekült Narva határátkelőhelyét választja a menedékkérelem benyújtására. Ennek oka egyszerű: az oroszok által újabban annektált ukrajnai megyéket immáron egyedül Oroszország irányába lehet elhagyni.
Amennyiben például egy – tegyük fel – mariupoli lakos szeretne menedéket kérni az Európai Unióban, nincs könnyű helyzetben. Ukrajnát nyugati irányba, a konfliktus gócpontján át elhagyni szinte lehetetlen. Emellett egészen Belarusz északi csücskéig Oroszországnak nincsen közös határszakasza – a jelenleg nehezen megközelíthető kalinyingrádi oblasztyon kívül – az EU-val. Ezt követően találkozik a két szembenálló hatalom földrajzilag először: egy rövid és nehezen megközelíthető szakaszon Lettországnál, illetve Észtországnál. Utóbbi legfontosabb határátkelőhelye Narva, mely a tallinni fejlesztéseknek köszönhetően Európa egyik legprofesszionálisabb és legmodernebb határátkelőhelye. Magyarul: ha egy mariupoli lakos minél gyorsabban és hatékonyabban el szeretne jutni az unióba, Dél-Ukrajnából egészen Észtország északi csücskéig kell mennie, ami sok esetben az utolsó fillérjeit is felemészti az életükért menekülőknek. Éppen ezért az észt állam rendkívül sokat kell, hogy költsön ezeknek az embereknek a segítésére, elszállásolására és integrálására.
Új vízumszabályozás, megugró balti-orosz házasságok
Nem az ukránok ugyanakkor az egyetlenek, akik egyre növekvő számban kezdtek érkezni az uniós-orosz közös határátkelőhelyekre. Februárt követően egyre több és több orosz kezdett menedéket kérni Észtországban és Lettországban – egy ponton túl már napi százak, ami tarthatatlan helyzetet alakított ki.
Az ENSZ Nemzetközi Migrációs Szervezetének (IOM) tallinni irodája szerint a legtöbben március-április fordulóján érkeztek: a számok ekkor elérték a napi 6-7 ezret is. A menedékkérelmek indokai azonban egyre elfogadhatatlanabbá váltak. Míg a Baltikumba érkező ukrajnai menekültek többsége elvesztette állampolgárságát, lakhelyét és megélhetését – sőt gyakran még a családtagjait – is, a legtöbb orosz érkező pusztán a szankciók miatti egyre nehezebb életkörülményekre hivatkozva próbált meg uniós menedéket igényelni. Mivel a számuk esetenként már nagyobb volt, mint az Ukrajnából érkező menekülteké (Észtország így szeptemberre a világon harmadik lett a lakosságszámra vetített menedékkérők számában), drasztikus lépést kellett tenniük az érintett államoknak.
Szeptember 7-én a három balti ország vezetői – kiegészülve Finnországgal és Lengyelországgal – új vízumszabályozást vezettek be, melynek értelmében az orosz állampolgárok nem igényelhetnek schengeni vízumot államaiktól. Ez a gyakorlatban azt is jelenti, hogy eleve nem tudnak már belépni a balti államok területére legálisan, így menedékkérelmet sem tudnak beadni.
Az új szabályozás alól azonban természetesen vannak kivételek: ha valaki rendelkezik hivatalos lakhellyel az említett országokban, vagy el szeretne utazni ott élő családtagjaihoz, engedélykérelmük továbbra is elfogadható, azonban ez jelentősen csökkentette azt a migrációs nyomást, amit az említett államoknak át kellett élniük az orosz érkezők miatt. Természetesen ez alól is sok kibúvó van, melyet ki is használnak az érkezők.
Az utóbbi időben megugrott a balti-orosz házasságkötések száma, hirtelen előkerült sok ukrán-orosz kettős állampolgársági dokumentum (köszönhetően a szürkezónás szabályozásnak Ukrajnában, mely továbbra sem támogatja, de nem is tiltja a kettős állampolgárságot), illetve egyre többen jönnek rá, hogy amennyiben másik schengeni tagállamtól kérnek vízumot (például Németországtól vagy akár Magyarországtól), továbbra is beléphetnek a szabályozásokat kivetett államok területére. Természetesen a balti államok célja nem is az volt, hogy kitiltsanak minden orosz állampolgárt területükről, hanem az, hogy mérsékeljék azt az egyre növekvő nyomást határaikon, amivel szembe kellett nézniük az ukrán menekültek érkezése mellett.
Kényszerített migránsok, hibrid hadviselés
Lettországban és Litvániában azonban egy harmadik fronttal is meg kell küzdenie a határvédelmi szerveknek, ez pedig régebbi kihívás, mint Oroszország ukrajnai inváziója. 2021-ben, válaszul az unió által Minszkre kivetett szankciókr , a belorusz államvezetés, élén a közel harminc éve hatalmon lévő Lukasenkával unortodox nyomásgyakorló eszközökhöz fordult.
Belarusz politikai eszközzé alakította a migrációt, és nyomást helyezett előbb Litvániára és Lettországra, majd Lengyelországra. A migráció szervezésének módszerével a Migrációkutató Intézet a 2021-es év során sokat foglalkozott. Ennek a logikája a következő volt: Minszk a Közel-Keletről és Észak-Afrikából kedvezményes repülőjegyekkel és könnyített vízumokkal területére csábított számtalan bevándorlót, akiket aztán gyakran akaratuk ellenére az unióval közös határszakaszra tereltek, és átkényszerítették őket Lettországba, Litvániába és Lengyelországba, határsértésre „kötelezve” őket. Belarusz célja ezzel az volt, hogy a szankciók visszavonására, de legalább enyhítésére kényszerítse az EU-t – melyeket a politikai elnyomás, az emberi jogok megsértése és egy Ryanair repülőjárat eltérítése miatt róttak ki a kelet-európai államra. A balti és lengyel vezetők hibrid háborús eszközzé nyilvánították a belorusz kísérletet, és fizikai határzárat kezdtek építeni a közös határszakaszokra.
Az ideiglenes határzárak felállítását követően a határvédelmi szervek megkezdték a tartós acélkerítések felhúzását is, ami sokkal hatékonyabb védelmet fog nyújtani a belorusz próbálkozások ellen. Ezek egyébként az ukrán-orosz háború kezdetét követően jelentősen csökkentek, ám nem tűntek el teljesen. Különösen fájdalmas volt ez Lettország számára. Riga és Minszk korábban kiemelkedően jó, pragmatikus kapcsolattal rendelkezett. Ennek elemeként Lettország és Belarusz határvédelmi együttműködést is kötött. Ez az együttműködés lehetőséget nyújtott mindkét állam számára, hogy belelássanak egymás mechanizmusaiba, és javaslatokat tegyenek azok fejlesztésére. Minszk éppen ezt az együttműködést használta ki, hogy megfigyelje a balti államok határvédelmének működését – ráadásul ezek schengeni határok, működésük pedig könnyen implementálhatók más határok megtámadásakor is. Az így megszerzett ismeretek segítették Minszknek kidolgozni hibrid támadását az Európai Unió ellen.
Kvótatapasztalatok 2015-ből
Lettország és Litvánia – hasonlóan Észtországhoz és Finnországhoz – alapvetően befogadóállam. Ennek megfelelően a határukon átjutott irreguláris migránsok számára biztosítottak minden lehetőséget, hogy igényelni tudjanak menedéket vagy bármilyen esetükben alkalmazható vízumot az unión belül.
Az elmúlt tíz évben nem ez volt az első alkalom, hogy e térségből érkezett migránsokkal és menekültekkel kellett foglalkoznia Rigának, Tallinn-nak és Vilniusnak. 2015-ben az európai kvótavita során a balti államok a kvóta oldalán voltak. Ennek megfelelően el is fogadták a kvótákat, és az unió felelős szervei által kijelölt arányban befogadták a közel-keleti és észak-afrikai menedékkérőket.
Néhány hónappal később a lett belügyminisztérium állampolgársági és migrációs irodája szerint azonban a migránsok több mint 90 százaléka ismeretlen helyre távozott – felmérések szerint jellemzően Németországba és Svédországba. Hasonló a helyzet most is, a Belaruszból érkezettek többsége egyáltalán nem szándékozott letelepedni Lettországban és Litvániában, egyedül a schengeni övezet területére kívánt eljutni.
A balti államok a háború kirobbanása óta ismételten bebizonyították, hogy példamutató a hozzáállásuk a geopolitika által rájuk rótt feladatkört és kihívásokat tekintve. Itthoni tapasztalatainkból kiindulva ismerjük a tényt, hogy két párhuzamos migrációs kihívás (ukrajnai menekültek és a Nyugat-Balkánról érkező irreguláris migránsok) kezelése milyen leterhelő tud lenni az állam számára. A balti országokban azonban egyszerre hárommal kell szembenézni, miközben folyamatosan koncentrálniuk kell az ország védelmére is a kiszámíthatatlan agresszor, Oroszország szomszédsága miatt.
„Üres zsák nem áll meg magában” – tartja egy észt közmondás, amely talán igazabb 2022-ben, mint valaha. A sikeres védelmi együttműködés érdekében tartalmas döntéseket kellett hozniuk a balti vezetőknek. A siker kulcsa pedig nem más, mint a regionális partnerek megértése és támogatása, a lehető legmodernebb határvédelem felépítése és az aprócska lakosság ellenére is felmutatott határozott, ellentmondást vagy megalkuvást nem tűrő attitűd.
A szerző Gönczi Róbert, a Migrációkutató Intézet munkatársa.
