Az egyszerű földi halandó, ha másból nem, a lezárásokból vagy a Budapesten mászkáló sztárok képeiből biztosan érzékeli, hogy az utóbbi években nagyköltségvetésű filmek egész sora készült Magyarországon: Budapest lassan kezdi átvenni a térség filmes fővárosa címet Prágától. A cseh központban ráadásul a városi tanács új rendelete értelmében jövő évtől kétszer annyit kell fizetni a filmeseknek az olyan nevezetes helyszínekért, mint a Károly híd vagy a Vencel tér, azaz drágább lesz Prágában forgatni. Hogy ez pontosan mit is eredményez majd a közép-európai filmes helyszínek közti hierarchiában, azt most még nem látni, az viszont biztos, hogy Magyarország már most bőven el van látva produkciókkal. Ennek eredőjét a filmiparban dolgozók szavai alapján egyértelműen az Andy Vajna-érához köthető marketingpolitikában és az adócsökkentésben kell keresni: a 30 százalékos adókedvezmény több mint kecsegtető a filmesek számára. Ám az adócsökkentés önmagában nem elégséges magyarázat a magyarországi bérfilmgyártás fellendülésére: a vonzó filmes célponttá váló Magyarországon profi infrastruktúra is kiépült a produkciók kiszolgálására.
Ennek fényében nem meglepő, hogy lépten-nyomon születnek cikkek a filmipar szárnyalásáról, és arról, hogy az egyre duzzadó ipar egyre több külföldi pénzt, így kirívóan magas fizetéseket hoz. A Nemzeti Filmintézet képzési igazgatója nemrég a Világgazdaságnak azt nyilatkozta, akár napi százezres fizetés is reális lehet a szakmában.
A szakma hazai képviselőit kérdeztük arról, mennyire fizetik meg idehaza a filmeseket, és kinek is való a filmgyártás csodálatos, ám rendkívül kemény világa.
Leginkább vándorcirkuszhoz tudom hasonlítani a dolgot. A szórakoztatóipar a külső szemlélő számára a legizgalmasabb, legmosolygósabb csilli-villi szakma, ahol mindenki jól érzi magát, és jön a bevétel. Csak abba senki nem gondol bele, hogy mennyi idő és energia az elefánt alól kivinni a szart, meg fölállítani a sátorpóznát
– érzékeltette Szelvényi Zoltán környezetvédelmi asszisztens az iparág lényegét. A nehézségek mellett az is kiviláglik, ezt a szakmát hosszú távon csak szerelemből lehet művelni. Takács Gergely, a vizuális effektek szakértője azt emelte ki, hogy bár a pénz is motiváló lehet, nem emiatt kéne elsődlegesen a filmszakmát választani:
A pénzösszeg félrevezető, mert azt gondolom, hogy magát a filmszakmát nem feltétlenül szükséges anyagi ösztönzéssel reklámozni. Szerintem bőven van benne annyi, hogy ha az ember egyszer belekóstol ebbe a világba, akkor látja majd a szépségeit, és utána el tudja dönteni maga, hogy a saját életében a pro és kontra érveket összenézve számára ez megfelelő vagy sem.
Az utómunka terén munkaerőhiány van
Takács Gergely már-már filmes közhelynek megfelelően került a filmiparba: kávéhordóként kezdte forgatásokon, onnan kemény munkával on set asszisztensként küzdötte fel magát, ma már egy vizuális effektekkel foglalkozó céget igazgat. A filmes utómunkával kapcsolatban elmondta, hogy erre a területre viszonylag kisebb az esély „véletlenül” beesni, elsősorban olyanok jönnek, akiket már fiatalabb korukban megérintett a filmek iránt érzett szenvedély, vagy a kíváncsiság hajtja azzal kapcsolatban, mi hogyan oldható meg technikailag.
Bár ő abban a kiváltságos helyzetben volt, hogy a forgatásokon és az irodában zajló utómunkázás terén egyaránt megtapasztalhatta, hogyan működik a szakma, nem ez a jellemző: a VFX iránt érdeklődők általában önmagukat képzik, tanfolyamot végeznek el, majd saját bemutatóanyaggal, úgynevezett reellel házalnak az utómunkastúdióknál, ahonnan aztán nagy részük az irodába kerül, az utómunka ugyanis elsősorban ott zajlik. Az igazán tapasztalt – elsősorban nemzetközi porondon szereplő – szakember azonban meglátása szerint egy idő után már nem a pénz, hanem a projekt után megy, „mert már sokkal jobban érdekli, hogy Christopher Nolannel dolgozzon együtt, minthogy a huszonötödik Marvel-filmet megcsinálja.” Az utómunka terén a fluktuációt sem látja jelentősnek: „Elképesztő munkaerőhiány van. Sokkal több a feladat, mint amennyi ember a rendelkezésre áll.” Hozzáteszi: pályaelhagyókról nem igazán tud, inkább olyanról, aki külföldre ment dolgozni, vagy olyanról, aki inkább visszajött Magyarországra. A külföld nem meglepő okokból tűnhet vonzóbbnak, a kinti bérezés még mindig sokkal jobb:
Az amerikai fizetésektől fényévekre vagyunk. Ha nem így lenne, akkor nem jönne ide senki forgatni, hanem menne valahová, ahol olcsóbb. A világprodukciók is profitorientált tevékenységek, tehát a cél a nyereség optimalizálása, amivel nincs gond, mert szerintem a magyar valósághoz mérten a bérek még így is kimagaslóak.
Az építész inkább olyan házakat építene, amit nem rombolnak le néhány hónap után
A művészeti területet érintően Antal Timi, a részlegért felelős koordinátor nyilatkozott lapunknak. Tizenhat éve van a szakmában, a két legnagyobb magyar produkciós céggel dolgozik együtt, olyan Magyarországon forgatott filmekben vállalt munkát, mint a 47 Ronin, A kém, a Hellboy 2 vagy a Borgiák című sorozat. A művészeti részleg koordinátoraként az a dolga, hogy összehangolja a látványért felelős területet az építészektől a grafikusokon és az operatív csapatokon át a makettezőkig. Hogy mennyi előképzettséget igényel ez a szakma, azt területe válogatja: a díszlettervező építészeknek értelemszerűen az építészdiploma a fontos, sokan jönnek a különféle képzőművészeti és grafikai képzésekről. Akik viszont például építészdiplomával rendelkeznek, azoknak kis százaléka érdeklődik csak a filmezés iránt, és ők inkább házakat építenének, nem olyan díszleteket terveznének, amelyeket néhány hét, hónap után lebontanak. A grafikusokra ezen a téren szintén nagy szükség van, ám az ő szempontjukból az lehet hátrány, hogy „ezen a területen egy film esetében nem lehet nagyon kreatív az ember. Megmondják neki, hogy melyik periódusban gondolkodhat, vagy melyik évadokat nézze meg, és abból indulhat csak ki.”
Emellett azonban kiemeli: nincs túl sok olyan iskola Magyarországon, ami kifejezetten ezt tanítja. Bizonyos területeken sokkal inkább az affinitás, az őszinte lelkesedés és az adottságok azok, aminek köszönhetően könnyen lehet felfele lépkedni a ranglétrán. Az ilyen emberből azonban kevés van – úgy véli, hogy nem feltétlenül a munkaerőhiány jellemzi a művészeti részleget, hanem sokkal inkább a megbízható, lelkiismeretes, jó és tapasztalt munkaerő hiánya.
Iszonyúan fölhígult a szakma, mert nagyon sok produkció jön, és Magyarország már nem tudja a keresletet kiszolgálni, a produkciós cégek viszont nem mondanak nemet a külföldi produkciós cégeknek: annyi film jön, amihez már nincs elég ember. Nem mondom, hogy már az utcasarokról is be lehet kerülni, de sajnos már nem kompetens emberek is dolgoznak a filmben.
A szakember egy érdekes meglátását is megosztotta: azt tapasztalta, hogy az idehaza forgó produkciók esetében jól látható különbség van a magyar és a külföldi dolgozók bére közt. És bár a magyar átlagfizetéshez képest valóban többet kapnak a filmesek, még így is nagy szakadék tátong ugyanannak a posztnak a külföldi, illetve a magyar által betöltött dolgozó fizetése közt. Úgy véli, a cél ezzel az, hogy alacsonyabbak maradjanak a bérek, és ne vigyék tovább a még olcsóbb munkaerőt kínáló országokba a produkciókat.
Sminkesekből nincs hiány
A munkaórákat tekintve a forgatásokon a legtöbb időt töltő stábtagok közé tartoznak a sminkesek, a fodrászok és a kosztümösök is, hiszen a forgatás kezdetére az ő munkájuknak már készen kell lenni, és a nap végén is ők szabadítják meg a szereplőket filmes külsejüktől. A lapunknak névtelenül nyilatkozó sminkes négy éve dolgozik különféle, jellemzően kisebb hazai nemzetközi produkcióban. Szavai alapján ahhoz, hogy valaki make up artist lehessen – vagy sokkal inkább ahhoz, hogy legálisan dolgozhasson – mindenképp kell a papír, ám úgy véli, hogy az ilyen jellegű iskolákban csak az alapokat lehet elsajátítani. A filmes környezet teljesen más – aki például csak divatsminket tanult, azt igencsak meg tudják lepni az olyan alapvető filmes trükkök, mint a hegek, sebek létrehozása vagy a koszolás, ebbe viszont elsősorban csak menet közben, éles helyzetben lehet beletanulni. Erre a területre is jellemző a beajánlás, amint azonban valaki bekerül, elsősorban az alázatos és megbízható munka az, ami miatt visszahívják az embereket a produkciókhoz, az előrejutás az ilyen kvalitásokkal rendelkező sminkeseknek viszonylag gyors. Hiányszakmának azonban nem nevezné, fodrászból tapasztalatai szerint kevesebb van, mint a sminkesből. Ráadásul azt tapasztalja, hogy az általa egyébként jónak ítélt fizetéssel kapcsolatban is elindult valami:
Pont a Covid előtt kezdett el egy kicsit mocorogni a szakma amiatt, hogy körülbelül tíz-tizenöt éve pontosan ugyanannyi a fizetés, ami akkor egy nagyon jó bérnek számított, szépen el lehetett belőle élni még akkor is, hogyha az ember nem dolgozta ki a belét, ám ez most már egyre nehezebben tartható.
A statisztálás a bárki számára elérhető kirándulás a filmiparba
Míg az jól látszik, hogy a fenti szakmákhoz a protekció és a jó teherbírás mellett szakmai tapasztalat is kell, addig van egy olyan szelete a filmezésnek, amely gyakorlatilag bárki számára elérhető lehet – ez a statisztálás, vagy sokkal jobban csengő néven a háttérművészek alkalmazása. A statisztálás könnyű pénznek tűnhet: gigaprodukciókban sztárok közelében tölteni az időt, amiért naponta nagyjából tízezer forint körüli összeget fizetnek, azonban ehhez a jól csengő állásajánlathoz is tartozik árnyoldal. Persze, nem annak, akit rögtön megérint a forgatások semmihez sem hasonlítható hangulata és pörgése: Szelvényi Zoltán pont ilyen, statisztaként kezdte filmes pályafutását, hogy aztán a statisztaszervező cégnél végzett legkülönbözőbb feladatokon át eljusson jelenlegi pozíciójáig, azaz környezetvédelmi asszisztensként dolgozzon a forgatásokon – bár „pihenésként” a mai napig statisztál. Míg a már felsorolt szakmákhoz képest viszonylag könnyebb a statiszták feladata – háttérként funkcionálnak –, ők sincsenek könnyű helyzetben. „A statisztának csak ki kell bírni” – mondja Szelvényi erőteljes idézőjelben ejtve a csak szócskát, a kibírás pedig nemcsak a stábtagokat is érintő, elsősorban szélsőséges időjárási körülményeket jelenti: „a háttérszereplők körülményeinek ellátására a produkciók eleve rettentő keveset fordítanak, és mivel a velük szerződött szervező cégek a saját vállalkozásuk és irodáik fenntartását is ebből az igen szűk költségvetési szeletből menedzselik, a forgatásokon a statisztáknak gyakran méltatlanul mellőzött, a stábhoz képest aránytalanul elhanyagolt, már-már megalázóan rossz körülmények közt kell dolgozniuk.”
És bár mindenkinek ajánlja a statisztálást puszta kalandként, jellemzően hamar lemorzsolódnak az emberek. Az aránytalanságok a fizetések közt itt is nagyok: míg a statisztaszervezői részről 20-25 ezer forint a napidíj, addig az egyszerű statisztáknak tízezer forint körüli összeget, a kiemelt – azaz a kiemelt külső jegyek alapján beválogatott emberek – statisztáknak 12-13, a sport extrának nevezett, magasabb fizikai igénybevételt igénylő munkákra 18-19 ezer forintot fizetnek naponta. Ez még úgy is elmarad a stáb hierarchiájában legalul álló tag fizetésétől, hogy a statiszták nagyon gyakran sokkal hosszabb napokat csinálnak végig. Ennek ellenére munkaerőhiányt nem érzékel ezen a téren, legfeljebb a szervezőcégek bakijai miatt nincs elég statiszta.
Míg az látszik, hogy a különféle területeket különböző körülmények és problémák jellemzik, addig a négy vélemény alapján nagyon hamar körvonalazódni látszik, hogy a főbb pontokban a szakma általunk megkérdezett képviselői közt egyetértés van azzal kapcsolatban, miért problémás napi százezreket adó szakmának elkönyvelni a filmipart. Abban például mindannyian egyetértettek, hogy a napi százezres nagyságrendű bér egyáltalán nem jellemző, ennyi pénzt csak egy nagyon szűk, évtizedes tapasztalattal rendelkező réteg kap kézhez, de más miatt is érdemes utánanézni, mi is rejlik egy ilyen jól csengő összeg mögött.
Gyakran a fizetésből költenek munkaeszközre
Az elsőre magasnak tűnő napidíjak esetében kérdéses például az, hogy egészen pontosan mi is van belefoglalva – sok területen például az eszközbérleti díjat is belekalkulálják a napidíjba. Takács szerint van olyan ismerőse, aki nagyon jól hangzó, több mint százezres napi összeget számláz ki, ám ebből 60 ezer forint a saját eszközének kibérlése, a tényleges napi díja 50 ezer forint körül mozog. Nagyon hasonló a helyzet a sminkeseknél is: nekik szintén saját maguknak kell biztosítaniuk a felszerelést, ami komoly pénzekbe kerül. A make up artistok közt megkülönböztetik a színészekkel dolgozó sminkeseket és a statisztériát előkészítő szakembereket, az előbbiek magasabb fizetést, és esetenként úgynevezett box rental díjat is kaphatnak, ami annyit jelent, hogy a produkció fizet a sminkes saját készletéért. A statisztákkal dolgozó sminkeseknek azonban ez nem jár, produkciója válogatja, hogy biztosítanak-e valamilyen hozzájárulást a saját felszereléshez. Mindez tehát azt jelenti, hogy a bizonyos területek dolgozóinak saját fizetésükből kell költeniük a munkaeszközeikre is.
Bruttó vagy nettó?
De nem az eszközhasználat az egyetlen, ami csökkenti a napi díjat, hanem az adók is, márpedig ez utóbbi igencsak kacifántosan alakul a filmiparban. Az itt dolgozók nagy része ugyanis jellemzően projektalapon dolgozik, gyakran egyéni vállalkozóként vagy Ekho-rendszerben adózóként. A KATA-s vállalkozókat például nem minden cég alkalmazza, Takács szerint jellemzően tömegesen terelik el az embereket a KATA-tól, illetve ha alkalmaznak is egyéni vállalkozókat, akkor náluk megkövetelik, hogy az egy cégnek kiszámlázható 3 millió forintos összeg fölött már a vállalkozást terhelő 40 százalékos adót megfizessék. Az, hogy a különböző adózási módok után mennyi az annyi, látványos példával is szemléltette:
Nézzünk egy 60 ezer forintos napibérű dolgozót – ez nem egy kezdő, nem is egy kiváltságos ember, hanem egy reálisan jól kereső, közepes beosztásban levő szereplő. A 60 ezer forintból, az adózás után a napi 12-14 óra ledolgozásával nagyjából 38 ezer forintot tud hazavinni. Aki tehát azt tervezi, hogy ő most fél év alatt keres 6 millió forintot, akkor nyugodjon meg, hogy nem fog, mert a 3 millió fölötti rész 40 százalékát elég gyorsan el kell, hogy engedje.
Szelvényi szerint ráadásul van olyan cég, ami enged KATA-zni, van azonban olyan is, ami nem: ők csak vállalkozásokon keresztül, magasabb adókulccsal, vagy ekhós rendszerben dolgoztatják az embereket, amely szintén tovább árnyalja a kiemelkedően magasnak beharangozott napibéreket, hisz csak az nincs hozzátéve, hogy a harmadát nem látja viszont az ember.
Jól hangzik a napibér, csak az nem egyértelmű, mi számít egy napnak
Tovább árnyalja a filmgyártásban kereshető összegek és a kecsegtető napibér kérdését az, hogy egészen pontosan mi is számít egy munkanapnak a filmiparban. A napibér hallatán a leggyakrabban az ember egy nyolcórás munkanapra asszociál, ám a filmezésben mindez csak naiv álom: bevett szokás, hogy tíz, de inkább tizenkét órás munkanap az alap, de ez egészen könnyen 14-16 órává duzzadhat. Takács szerint ezen a téren el kell különíteni a forgatásokon dolgozó stábot az irodában végzett utómunkától: míg az utóbbi valóban egy napi nyolcórás munkát jelent, addig egy forgatási nap átlagban 14 órás rendelkezésre állást jelent, amihez még hozzájön az utazás, vagy néhány területen – mint amilyen például a smink, a fodrász, az építész vagy a kameracsapat – az úgynevezett pre-call, amely annyit tesz, hogy nekik a forgatás tényleges megkezdése előtt már készen kell állni, azaz még korábban kezdenek.
A munkaórák magas számához az is hozzátartozik, hogy míg a filmesek egy nap alatt akár a kétszeresét is ledolgozzák annak, amit más egy irodában két nap alatt, addig számukra mindez másnap újraindul. A filmforgatások alatt jellemzően heti öt-hat, de előfordul, hogy hét napot dolgoznak ebben a feszített tempóban heteken, hónapokon keresztül, nagyon gyakran extrém körülmények között. Mivel a csúszás súlyos milliókba kerül egy-egy produkciónak, a megfeszített tempót mindenáron tartani kell. Ez mentálisan és fizikailag is rendkívüli módon lemeríti az embert, a megszólaltatottak kivétel nélkül brutálisnak, embert próbálónak, kifacsarónak nevezték azt, hogy hónapokon át kell ebben a rendben létezni. Ez azonban azt is hozza magával, hogy egy-egy projekttel sokkal rövidebb idő alatt keresnek sok pénzt, ami viszont éves viszonylatban nem kiemelkedő Antal szerint:
Ha évi leosztásban nézed, akkor messze nem magasak a fizetések, tehát akkor körülbelül ugyanoda jön ki, mint egy középvezetői fizetés, aki fixen dolgozik január 1-től december 31-ig. Mi valószínűleg 8-10 hónap alatt kell, hogy megkeressük azt, amit ő 12 hónap alatt.
Aki fix, nyugodt életre vágyik, ne a filmiparban keresse azt
Ehhez hozzátartozik az is, hogy az ilyen életvitellel nehéz bármit előre tervezni, hiszen hónapokon át teljes egészében lefoglalja az embert. Antal szerint aki fix, kiegyensúlyozott életre vágyik, az ne menjen filmezni, ahogy az sem, aki napi nyolcórás munkarendben képzeli el az életét: „Én szeretem, de nagyon kevesen vannak ezzel így, nekem viszont szabadságot ad. Nem tudnék egy irodában dolgozni nyolctól ötig, és évi 25 nap szabadsággal boldogan mosolyogni. A forgatást követően el szoktam utazni két hónapra, ha tehetem, kihúzom a konnektorból a dugót, és megyek, amerre látok.”
És bár jellemzően, ha valaki bekerült már a filmgyártás vérkeringésébe, azt hívják a további projektekhez is, rejlik azért egy jókora adag kiszámíthatatlanság abban, mit hoz a jövő. Takács több szakmabelin látta eddig már az aggodalmat azzal kapcsolatban, hogy egy projekt után vajon akad-e majd újabb munka. Van, aki ezt a bizonytalanságot másik vállalkozással küszöböli ki:
Van, aki kis éttermet vagy presszót nyitott, van, aki saját, valamilyen egyéb vállalkozást is felépít azért, ne legyen rákényszerítve arra, hogy forgatásról forgatásra menjen.
Ezzel kapcsolódik össze az az emberi tényező, amely talán a legfontosabb hátránya lehet a filmes szakmának: épp a hektikus munkarend és a rendkívüli igénybevétel miatt az embernek hónapokon át gyakorlatilag abból áll az élete, hogy néhány óra alvással navigál végig a gyakran 16 órás munkanapokon. Ez az illető saját fizikai és mentális egészsége mellett a szociális életére is döntő nyomást gyakorol. Takács szerint például képtelen lett volna a szakmában mindezt végigvinni egy tökéletes partner nélkül, felesége és családja azonban pontosan tudja és elfogadja, mivel jár ez a szakma: „Nagyon sok kollégáról tudom, hogy a párkapcsolatába került ez a fajta életmód, azt gondolom, nagyon fontos, hogy a partner nyitott legyen erre.”
A megszólaltatott sminkes szintén úgy véli, hogy ehhez a szakmához „nagyon rugalmas barátokra van szükség”, és olyan partnerre, aki képes ezt tolerálni. Ez leggyakrabban olyan ember, aki maga is a filmiparban dolgozik, ahogyan a férje is, aki szerint „a filmesek már mind meghaltak, csak azóta jobban lettek.”
Egyszer volt olyan, hogy körülbelül 960 ezer forintot ki tudtam számlázni kétheti munkáért. Tény, hogy ha utólag visszanézel, és azt látod, hogy fél év alatt kerestél mondjuk három és fél milliót, az nagyon jó. Csak ebben az nincsen benne, hogy ha filmben dolgozol, akkor a szó legszorosabb értelmében semmi mást nem tudsz csinálni, mert amíg forog egy produkció, addig jó, ha van napi öt-hat órád arra, hogy aludjál egyet, és visszamenj dolgozni. Amikor öt-hat-hét-nyolc-tíz hónapon keresztül csinálod ezt, és tényleg arra nincs időd két hónapon keresztül, hogy anyádat meglátogasd tíz percre, az azért más megvilágításba helyezi a dolgot.
– foglalta össze Szelvényi a viszonylag sok pénz mögött rejlő hátrányokat is.
Minden nehézség ellenére lehet ezt szerelemből csinálni – sőt, csak úgy lehet
Ennek ellenére azonban egyikük sem borúlátó a szakmájával kapcsolatban, sőt: kivétel nélkül izgalmas pályaként írták le a saját területüket és a filmipart is.
„A sminkelésben azt gondolom fantasztikus dolognak, hogy kicsit olyan, mint egy szentély. Hozzád lép be a színész elsőnek, és ott nagyon jó hatással tud lenni az ember kvázi az egész forgatásra, mert ha a színésznek megteremti a komfortos légkört, és ettől jó kedve lesz, jobban ráhangolódik a munkára, az nagyon sok mindenre kihatással van. Ez tehát nagyon-nagyon intim, bensőséges dolog” – mesélte a sminkes.
Takács Gergely szintén bátorítaná az embereket arra, hogy akinek van affinitása az ilyen iránt, az kóstoljon bele, „mivel abban a kiváltságos helyzetben vagyunk itt Magyarországon, hogy elindult egy olyan jellegű szakmai fejlődés, ami kinyitotta a kapukat a külföldi produkciók felé, és ezért olyan dolgokhoz nyer az ember betekintést, amihez sok környező országban nem.” Akinek pedig bejön, bírja is az iramot, arról úgy véli, hogy marad is:
Azért maradtam benne, mert ez szerintem nagyon izgalmas. Folyamatosan olyan érzésem van, mintha valami nagy mesében venne részt az ember, vagy legalábbis ilyen volt, amikor egy kisebb beosztásban voltam. Amióta producerként dolgozom nyilván már több felelősséget kell vállalnom egy csomó döntésért. Itt már megjelenik az izgalomnak és a stressznek egy teljesen más típusa, ami nem arról szól, hogy folyamatosan egy mesében van az ember, de még mindig sokkal izgalmasabb szerintem olyan gazdasági döntéseket hozni, amelyek egy ilyen mesebeli környezettel vannak kapcsolatban, mint – és most nem akarok senkit megbántani – mondjuk kéretlen telefononhíváson keresztül kedvezményes életbiztosítást árulni.
