Kultúra

Bödőcs Tibor: Mindig veszélyekkel jár, ha a bohóc elkezd komolykodni

Marjai János / 24.hu
Marjai János / 24.hu
A hírnév és a hírhedtség együtt jár, nem te irányítod – mondja Bödőcs Tibor, aki Mulat a manézs című regényéért immár másodszor kapta meg a Libri irodalmi közönségdíjat. A díjátadó estéjén készült interjúnkban szó esett a standup és az írás különbségéről, az érettségi tétellé válásáról, az önparódiáról, a cirkuszállamok cinizmusáról, a politikai humor polarizáltságáról, Lőrinc agyáról, valamint arról is, miként érzett rá a Ruszkik, haza, család című estjénél, hogy dühből kell építkeznie.  De vajon mit tart az ország két nagy tragédiájának, és miért állt le az estekkel, ha nem az elmaradt rendszerváltás miatt?

Három könyvvel és két irodalmi közönségdíjjal a tarsolyodban hogy érzed: megérte kilépni a háromfős elitklubból, amit a kizárólag szóban alkotó Szókratésszel és Jézussal együtt hoztatok létre?

Szeretnék meg nem értett író lenni, de ezt nem érti meg senki. Most amúgy ez az álmom is teljesülni látszik, mert míg sokaknak nagyon tetszik a könyv, bőven övezi értetlenség is. Így már a meg nem értettségben is fürdőzhetek. Voltam érettségi tétel is, nyilván poénból, a bolond Joker-tételként, de akkor is. Hogy megérte-e az egész, azt nem tudom. Szeretek könyvet írni, már előkészíteni is nagyon jó, gondolkodni rajta, néha pedig a flow élmény is elkap, amikor ütöm a klaviatúrát.

Egy közönségszavazásnál nem számít behozhatatlan előnyt biztosító doppingszernek a standupos hátországod, és hogy milliós nézettségű videóid vannak?

Dehogynem. Ez az egész felhajtás szerintem nem arról szól, hogy ki győz, hanem hogy szó legyen az irodalomról és erről a tíz könyvről. Ezt nehéz máshogy elérni, mint egy díjátadó formájában. Magát a díjat már bármelyik könyv kaphatta volna. Az én helyzetem sajátos annyiban, hogy az írók között standupos, a standuposok között író vagyok. Számomra inkább az a siker, hogy a tíz közé beválogatott „a kétszáz meghatározó értelmiségi”, akikről amúgy nem tudom, kicsodák (neveket akarok hallani!). A közönségszavazásnál a Facebook-követőim száma nyilván előnyt biztosít. De ez egyben hátrány is, hiszen sok olyan emberhez eljutnak a könyveim, akik alapjáraton nem olvasók, csak szeretik, amit standuposként csinálok. Így megveszik, megkapják, valahogy hozzájutnak a könyvhöz, aztán lepattannak róla.

Ha létezne, szerintem az anti-közönségdíjat is simán megkapnám, hiszen akkora példányszámban jelenik meg, hogy én vagyok a legelutasítottabb és a legkedveltebb könyv szerzője is.

Klasszikus populista húzás a közönség megosztása.

A különbség, hogy én nem törekedtem erre, így alakult.

A saját szakkifejezéseiddel élve: a fejszesuhogás-egyszerűségű döntések vagy inkább a mérlegelő tutyimutyiság embere vagy írás közben?

Egyszerre mindkettő. Azt hiszem, ennek az arányát kell valahogy belőni, hogy húzni is tudni kell, de nem szabad többet húzni, mint amennyit írunk, mert akkor nem lesz könyv. Lehetne úgyis, hogy annyit húzok, hogy már nemcsak a sajátomból, de más könyvéből húzok ki. Elkezdem kihúzni a világirodalmat. Ez most jutott eszembe, de lehet, hogy megtartom. Egy író, aki annyira belelendül, hogy elkezdi húzni a polcáról a könyvekből a mondatokat, és végül kihúzza a könyvtárát. Jó kis Borges-homage lenne. Vagy létezik már?

Szerintem általános tétel, hogy ha van egy igazán jó ötleted, akkor azt Borges már tuti megírta.

Erre is vannak barátaim, akiknek jobb a memóriájuk, és megmondják, hogy volt-e már ilyen ötlet. A lényeg, hogy alkotás közben egyszerre kell kételkednem és magabiztosnak is lennem. Vannak nagy örömök, amikor eszembe jut valami, de aztán azt meg kell nézni pár nap vagy pár hónap múlva, hogy tényleg működik-e. A final cut jogát az utolsó pillanatig fenntartom magamnak magammal szemben.

A standupban sokkal közvetlenebb a visszajelzés, hogy estéről estére vagy nevetnek az emberek, vagy nem.

Más idegállapotot kíván meg a kettő. De az írásnál is vannak tesztpilóták a megjelenés előtt. Persze érdekes, hogy kiknek mered megmutatni embrionális állapotban vagy inkubációs szakaszban a könyvet, és ők tudnak-e olyat mondani, ami előrevisz, vagy olyat mondanak, amitől rosszabb helyzetbe kerülök. Vannak embereim, akik jókat tudnak mondani. Még azt is felülbírálhatom, tehát ez tényleg parttalan tevékenység. Egyszerre vagyok szerelmes a szövegbe, és folytatok persorozatot ellene az alkotás során. Egy standup est akkor van lezárva, amikor felvesszük, vagy amikor lemegy az utolsó előadás. Utána már nem tudok változtatni rajta, de azért mindig marad egy kis kovász, ami nem került be az aktuális estbe, és abból elkezd alakulni egy újabb anyag. A könyvnél ez egész máshogy megy.

És nem frusztrál, hogy itt ki kell engedned valamit a kezedből, mielőtt még a nagyközönség reakcióját megkapnád?

Máshogy nem lehet. Persze, nagyon demokratikus lenne online szavaztatni a nézőket a cselekmény alakulásáról, de hát épp erről szól a Mulat a Manézs a populizmus kapcsán: a többségnek nincs mindig igaza. Főleg úgy, hogy előtte teljes erőből manipuláljuk, mit gondoljanak, majd arra hivatkozunk, hogy ezt gondolja a többség. Könyvet nem lehet írni a tömeg csordaösztönei alapján.

Marjai János / 24.hu

A másik díjazott, Krasznahorkai László, akit Sátánmackó címen parodizáltál az első kötetedben. Ezt megvitattátok már? Egyáltalán, ilyenkor ki dedikálja a szöveget kinek?

Mikor annak idején az Adidos feliratú sporttáskámmal felkerültem Budapestre, nem gondoltam volna, hogy én egyszer az életben még Krasznahorkaival egy listán szerepelek majd. Nem találkoztam még vele, csak a szellemével a könyveiben. Most beszélgettünk egy negyedórát Joyce-ról, Tarr-ról, az alkoholról és Zaláról, mert ott volt kultúrigazgató Zalacsányban, ami mindössze két falura van Búcsúszentlászlótól, de mivel ez a hetvenes években volt, akkor nem futhattunk össze, nem éltem még. Régóta nagy Krasznahorkai-olvasó vagyok, azért is volt az egyik első parodizáltam, mert olyan szerzőket választottam célpontnak, akikkel jó volt foglalkozni. A Sátántangó remekmű, bármikor újraolvasható, kimeríthetetlen. Visszatekintve érdekes amúgy látni, hogy azok a paródiák tűnnek emlékezetesebbnek és népszerűbbnek, amik nemcsak esztétikailag közelítették meg a kérdést, de volt bennük szociográfiai vagy politikai töltet is: Móricz, Márai, Örkény.

Kapcsolódó
Krasznahorkai László és Bödőcs Tibor nyerte a Libri irodalmi díjakat
Több mint 21 ezer szavazat érkezett a közönségtől.

Hogyan vágnál bele egy Bödőcs-paródiába?

Azt mondják, hogy mind a három könyv nagyon más, de azért közös nevező, hogy van egy nyilvánvaló hajlamom a barokkos túldíszítésre. A burjánzás, a szinonimamánia és szórekord. A díj laudációja paródia volt, Beck Zoltán és Fullajtár Andrea („Andi!”)  írták, adták elő, nagyon tetszett. A Manézsban részben a giccs és a populizmus kapcsolata miatt alakult így ez nyelv, amire nagyon sok csicsát és cikornyás díszt aggattam. Remélem, nem jutok el odáig, hogy már csak az önmagam paródiáját írom, bízom benne, hogy a negyedik könyvem egészen más lesz. De hát úgyse tud egészen más lenni.

A szintén paródiákkal berobbanó Karinthynak szívfájdalma volt, hogy pusztán humoristaként könyvelték el. Te érzel magadban bármiféle ambíciót, hogy valaha elmozdulj a komolyabbnak tartott műfajok felé?

Ez mindig attól függ, hogy kit nevezünk humoristának. Spiró mondta azt, hogy Dosztojevszkij is humorista volt. Márpedig ha Dosztojevszkijtől Haseken keresztül Joyce-ig mindenki belefér a humorista vagy parodista író fogalmába, akkor ez elég tágas fogalom. Én egyébként nem írónak tartom magam, hanem humoristának, aki ír is. Közben csinálhatok kisvideókat, standupot, írhatnék kabaréjeleneteket, amit nem teszek – ezek mind alműfajok. És hogy fáj-e? Az mindig veszélyekkel jár, ha a bohóc – ez esetben én – elkezd komolykodni. Lásd Chaplint, aki belecsúszott a szentimentalizmusba, amikor komoly akart lenni. Mert a viccek mögött mindig van egy túlérzékenység, ami ellen humorral védekezünk mi, humoristaszerű emberek. Ha ezt kikapcsoljuk, könnyen válunk túl érzelgőssé. Fontosnak tartom a tragédiát, annak megmutatását, hogy – Esterházyt idézve – „a teremtés oké”, és közben persze szörnyű is. Ezt a kettőséget próbálom humorral tárgyalni, szemlélni, ábrázolni.

Magadon is tapasztaltad már, hogy szentimentális leszel, ha leveted a humorpáncélt?

Ha ilyet látok, kihúzom. Ez nem azt jelenti, hogy a szomorúság meg a fájdalom nem jelenhet meg benne. Szerintem a Meg se kínáltak színpadi verziójában sikerült egyensúlyozni ezen a késhegyen. Vannak nagyon megható pillanatok, de ezeket villámgyorsan követi egy-egy humoros, brutális, vulgáris vagy csak szimplán vaskos poén, ami visszazökkenti a közönséget a nevetés felé. De közben megmarad a meghatottság is, úgy veszem észre. És ez nagyon tetszik a darabban, ami elsősorban nem az én érdemem, hiszen nem én válogattam a mondatokat, hanem Enyedi Éva faragta ki regényem sziklájából a monodráma Dávid-szobrát. És persze kellettek Keresztes Tomi eredeti rendezői ötletei és Thuróczy Szabi nagy emberismeretről tanúskodó alakítása. Tetszik, hogy tényleg nem csak röhögtetés van, bár szerintem a standupban sem. A Ruszkik, haza, család estemnél éreztem rá erre a legjobban, ami a legsikeresebb és legmegosztóbb anyagom eddig. Közben persze a társadalom is polarizálódott, az „ellenség vagy barát” logika mindent átitatott, á la Carl Schmidt.

Hiába beszélek utána meglehetősen kritikusan Gyurcsányról, Márki-Zayról, Jakabról, Karácsonyról, Junckerről, Merkelről, azt már nem fogják fel. Csak azt látják, hogy én ellenség vagyok, mert szóba merem hozni a magyar populizmus névadóját és gyalázatos manővereit.

Marjai János / 24.hu

A cirkuszt nem te dagasztottad először nyomasztó világmetaforává. A már említett Karinthynak is van egy lírai hangvételű álomnovellája, amiben egy hegedülni vágyó kisfiú olcsó artistamutatványokra kényszerül, és meg is öregszik, mire végül egy nevetséges cirkuszi építmény tetején egyensúlyozva eljátszhatja azt az egyszerű dallamot, amit az első pillanattól fogva szeretett volna. A Manézs Luigi King uralta cirkuszvilágában viszont nincs ilyen dallam, a hegedűszó végleg beleveszik az elefánthólyag-duda és a zsiráflábszár-dobverők ricsajába. Honnan ez a cinizmus?

A világa lehet cinikusabb, de annak a melódiának ott kell szólnia a cirkuszi mutatványok mögött, alatt, fölött, hátterében. Ahogy említettem, szerintem ez történik a Meg se kínáltak előadásban. Ahogy ott Thuróczy bohóckodik, esik, kel a létrával, vagy a legvégén, amikor a túlvilág küszöbéről mondja a monológját, akkor hallatszik az a bizonyos hegedűszó is, remélem. Most, hogy másodszor kérdezel rá, egyre jobban értem Karinthy cirkuszát. Nem küzdök ezzel, de én is tapasztalom, hogyha van egy önálló estem, ami nyolcvan perc, és abból tíz percig szó van az aktuálpolitikáról, akkor azt mondják, hogy én vagyok az, aki mindig politizál. És hiába mondom, hogy utána még mennyi mindenről esett szó. A hírnév és a hírhedtség együtt jár, nem te irányítod. Felkapnak, a sajtó kiragad bizonyos mondatokat, de ez történik mindenkivel.

A nevetség tárgyát képező politikusoknál is elképzelhető, hogy mondtak amúgy értelmes dolgokat is, csak mindig a blődségeket emelik ki tőlük. Mondjuk a bőség zavarával küzd, aki hülye mondatokat keres a politikusi megnyilvánulásokban.

De a nyilvánosságnak ezt a szelektív figyelmét tudatosan használod is a politikai viccekkel.

Vállalom, hogy a témaválasztás ezt vonja magával. Ha azt mondom, hogy én ábrázolni akarom a magyar jobboldali populizmust, ami lakodalmas fasizmusnak is mondható, akkor ezt minél pontosabban kell megtennem. És ha pontosan ábrázolom, akkor nagy a híre, sokaknak tetszik, és együtt szomorkodva röhögünk rajta, mások szemében meg vörös posztó lesz. Különösen fáj nekik, ha érzik, hogy igaz. Hiszen látják, hogy mennyien röhögnek rajta, és őszintébb pillanataikban a kormány hívei sem gondolhatják komolyan, hogy Lőrinc agyát – akárcsak Einsteinét – remegve várják számtalan ország orvosi egyetemein, hogy formalinban tartósíthassák és vizsgálhassák a tudományos fejlődés szent ügyének érdekében.

A politikai humor hermetikusan zár politikai oldalak mentén? Találkozol mondjuk olyan fideszesekkel, akik jóízűen tudnak nevetni a kormánykritikus vicceken?

Vannak társutasok, akik azért tudják ezt humorral kezelni. A teljesen elvetemültek nincsenek olyan sokan, csak sokkal hangosabbak. Az említett Ruszkik, haza, családnál tapasztaltam meg, hogy az indulatból kell építkeznem. Persze nem lehet csak dühből dolgozni, formába is kell öntenem az indulatot a színpadi alkímia során. De érezniük kell, hogy nekem ez fontos, és tényleg így látom, ahogy ők is, közben viszont poénokkal tálalom, és meg is tudom nevettetni őket.

Fel tudod idézni, mikor voltál életedben először cirkuszban, és mi ragadott meg benne?

Először Búcsúszentlászlón, a mai faluház helyén. Négy-ötéves lehettem, akkor még nem volt meg a faluházunk – tisztességes nevén: Integrált Közösségi és Szolgáltató Terünk –, csak a helyén volt egy placc, és oda érkezett egy cirkusz. Végül nem szöktem meg velük, inkább kalandvágyból maradtam Szentlászlón. Később meg a Fellini-filmekben jött szembe legtöbbször ez a motívum, ő nagyon kreatívan használta a cirkusz archaikus világát, minden műfaj ősét. Aztán hét-nyolc évvel ezelőtt a gyereket kezdtem el kísérni, ő hároméves korától cirkuszrajongó. Na, most egy cirkuszi előadás három-négy óra. Ő szorította a kezem, izzadt a tenyere, elsőrangú néző volt, én viszont untam néha. Akadtak ilyen ötvenperces részek, amit szülőként csak kibekkelsz, míg végre jön egy csinos kötéltáncosnő.

Akkor nemcsak a populizmuson álltál bosszút, de a cirkuszon is az unalmas percekért.

Nyelvileg érdekelt mindkettő. Egyfelől a cirkuszi szleng, a szakszavak, a mutatványok leírása. Hogy mi minden van Luigi bőröndjében, ott igazán kiélhettem a barokkos listamámoromat. És a populizmus is ilyen szempontból foglalkozatott igazán. A tárgyi tudásom szerény gyakorlatilag mindenből, de felkészülésként elég becsületesen olvastam diktátorregényeket, populizmusregényeket, és a szakirodalmat is lapozgattam ebben a tárgyban. Ott is ez érdekelt, hogy a nyelvvel mit kezd a populizmus, és ezt hogy tudom használni a könyvben.

Azért a Bödőcs-mitológia fő szentélyét, a kocsmát sem hanyagoltad el teljesen?

Az alkotói szabadság sokat segít ebben. Most több időm van kocsmázni, és újra érzem, hogy nincs olyan kocsmázás, ahol egy-egy szófordulat vagy egy történettöredék ne lenne hozadéka a beszélgetésnek. Egy barátom írt erről szakdolgozatot, hogy mennyire más kinyomtatva és a neten olvasni valamit, a linkek, a hipertext és a számos egyéb inger miatt. Ám, ha élőben, szemtől szembe hallunk egy érdekességet, az még ennél is jobban megragadja a képzeletet.

Akkor megnyugtathatjuk rajongóidat, hogy nem a kies Szibériába, csak a búcsúszentlászlói kocsmába vonultál vissza alkotói magányodba.

Ezt sokan félreértették, úgyhogy itt rögzíteném: nem az elmaradt rendszerváltás miatt álltam le az estekkel, ez a szünet rég el volt tervezve. Bulvárjelleggel azt is elárulhatom, hogy a standup és az írás párhuzamos művelése, megspékelve a három kisgyerekkel – na meg azzal, hogy én vagyok Batman – eléggé lefáraszt.

Batman is dühből dolgozik.

Most a kettős életre és a rohangálásra gondoltam. Előbb még a kislányomat vittem a Ligetbe, mert osztálytársa születésnapjára ment, aztán onnan futottam vissza, hogy induljak ide, átvenni a díjat. Szóval ez tényleg kicsit gyors, batmanes átöltözés volt. Ezért lassítok kicsit a tempón, meg nem is akarom erőltetni. Nem kell minden évben új könyv vagy új est, hagyom érni a dolgot, addig is gyűjthetem a szófordulatokat.

A legutóbbi könyved és ested is erősen átpolitizált volt, a választás utáni Facebook-posztodból mégis úgy tűnt, mintha belefáradtál volna és eleged lenne a témából. Az indulatot felváltotta a fásultság?

Nyilván akkor benne volt ez is.

Szerintem a két nagy tragédiája ennek az országnak a kormány meg az ellenzék, és ezeket már nehéz is volna leválasztani egymásról. Egy rendszert alkotnak, ahol mindenki játssza a szerepét. Ha ma este kellene fellépnem, akkor biztos az ellenzékről beszélnék többet. Csak úgy nehéz, hogy ennyire súlytalanok, de bőven lehetne rajtuk fogást találni.

Marjai János / 24.hu

Zárásként jöjjön két kvízkérdés „populizmus és művelődés” témakörben.

Élő személy? Állat? Tárgy? Ja, miniszterelnök!

Két rövid iránymutatás egy-egy jeles államférfitól. Neked azt kell kitalálnod, hogy ki mondta, és egyetértesz-e vele. Íme az első: „Művészet nélkül az életnek nincs szaftja!”

Ezt Luigi mondta, és naná, hogy egyetértek. Ha már elpusztul a világ, legyen a kenyerén szaft, ahogy a költő mondja.

A második kicsit nehezebb, mert viszonylag frissen hangzott el egy politikai sikerrecept nyolcadik parancsolataként. Így hangzik: „Olvassunk minden nap!”

Ezt valami veterán, alsóbb osztályú futbóllista mondta, láttam ma egy elektronikus újságban.

Ez ügyben létrejöhet köztetek a nemzeti konszenzus?

Baj nem lehet belőle, ha megfogadjuk ezt a tanácsot, csak azért nem mindegy, hogy ki mit olvas. A Libri-díjra jelölt tíz könyvből például nyugodtan válogassunk. Bár én még csak kettőt olvastam, abból az egyik az enyém, de hamarosan elkezdem a többit is.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik