A művészet akkor a legcsodálatosabb, ha nem kényszerül kompromisszumra. Ha nem kell lejjebb adnia a vízióból holmi korlátok és körülmények miatt. Ezt persze a lehető legritkább esetben teheti meg, olykor ilyen-olyan emberi okokból, de legfőképpen azért, mert hiányzik hozzá a pénz-paripa-fegyver. Ilyen értelemben a brutális összegekből készülő szuperhősös blockbusterekre még egy oka van haragudnia a műértő közönségnek, jelesül, hogy abból az embertelen mennyiségű pénzből, amiből ezek a filmek készülnek, teljes országok teljes színházművészete működik adott esetben. Az összehasonlítás, persze, mélyen demagóg, minthogy almát hasonlít össze grapefruittal, ugyanakkor egy fontos összefüggés miatt fontos mégis itt hagynom, éspedig azért, mert kiváló példája annak, hogy a nagyszabású produktumhoz, a kulturális-szórakoztatóipari szintlépéshez – amit ezek a blockbusterek nem egyszer végrehajtottak már bevételben, nézőszámban, általános impaktban – sokszor igenis kell a mélységes mély pénztárca.
Pedig a Recirquel Társulat új darabja, az Ima minden mozzanata messze túlmutat olyan prózai dolgokon, mint pénz vagy kultúratámogatás, mégis fontos kiemelni: ilyen fokú alkotói szabadsághoz azért nem elég a tehetség. Kell hozzá az is, hogy a társulat presztízse elég nagy legyen ahhoz, hogy koncepcióban és pénzben is jól láthatóan szokatlan mértékű mozgásteret kaphassanak. Hogy mit jelent ez konkrétan? Azt, hogy az Imának nem egyszerűen díszlete van, hanem egy komplett, direkt ennek az előadásnak létrehozott saját tere, egy olyan egyedi cirkuszsátra, ami színpadtechnikailag is jó eséllyel paradigmaváltás, nézői élményben pedig mindenképpen. Az történik ugyanis, hogy az „immerzív színházi élmény”, ahogy a társulat aposztrofálja az előadást, meglepő módon valóban megtörténik a nézővel, nem pedig csupán ügyes marketinges lózungnak bizonyul – azaz a néző az ígéretnek megfelelően valóban feloldódik abban a színházi térben, amelyben az előadás megvalósul.
Az Ima tere kívülről egy teljesen átlagos cirkuszsátornak néz ki, ám belépve már az előtérben, a nézők beengedéskor kapott imaszalagjaival teli rezgő-mozgó installációt megközelítve nyilvánvalóvá válik, hogy itt a tér legalább annyira az előadás fontos szereplője-alkotója, mint az artista, aki aznap színpadra lép. Az Ima ugyanis egyetlen artistával kerül színpadra, ennek okán szokatlanul rövid is, nagyjából negyven perc – persze, ha onnan nézzük, hogy ez egyetlen életveszélyes artistaszám (ami általában alig néhány perces szokott lenni), akkor az előadás máris maratoninak tűnik. Egyetlen artista – mégsem egyszemélyes darab ez, a tér ugyanis vele együtt változik, tágul, szűkül, mozog, benne pedig mi, nézők is. Pedig valójában a néző csak ül – apró zsámolyokon, székeken, szinte teljes körben, nincs jobboldal, baloldal, közép és erkély, nincsenek jobb és rosszabb helyek sem –, nem lógatják hintákon-huzalokon, mégis, az előadás a tér, a sötétség és a fény játékával eléri az azonosulást az artistával: mintha mi magunk is vele repkednénk a magasban.
Mélyen zsigeri élmény ez, hisz ahogy a madarak röpte, úgy az artisták életveszélyes magasságokban történő forgása-repkedése a levegőben is olyasmi, amit titkon vágyunk megtapasztalni, éspedig lehetőleg az életveszély nélkül. Emellett éri a nézőt még egy zsigeri élmény: az űr túlcsorduló szépsége. Az Ima látványvilága ugyanis leginkább arra emlékeztet, mintha a világűr csillagjai-égitestei mozognának köröttünk, nagyon közel, olyan közel, mintha azok lennénk mi magunk is, a nézők által is kirajzolt csillagképek rajzolódnak újra a koreográfiával egyszerre. Újcirkusz, pontosabban cirque danse – a Recirquel így nevezi munkássága műfaját – élmény, térélmény, hangfürdő és vizuális installáció ez egyszerre, mint a moziban a 4Dx, csak itt vízpermet meg mozgó székek helyett a szem, az elme megtréfálása és lenyűgözése zajlik.
Az előadást nem egyetlen artista mutatja be, hanem a társulat négy művésze – Charles-Éric Bouchard, Horváth Zita, Illés Renátó, Zsíros Gábor, májustól pedig még Fehér Ádám és Várnagy Kristóf is – tudja a koreográfiát, így előadásonként némi egyéni íz is adódik a darabhoz, melyben egyetlen cirkuszi rekvizit, a gurtni az artista eszköze, mely időnként a hónaljánál, máskor csak a tarkóján vagy épp az egyik talpánál tartja a művészt. A mű, amint az a Recirquelnél megszokott, elemelt és éteri, melyben Vági Bence rendező-koreográfus-társulatvezető Szirtes Edina Mókus zeneszerző plasztikus etno-űr-lélekharang szerzeményeivel megtámasztva az istenkép, a hit és az azzal való belső harc, általában a szentség kérdéseiről próbál beszélni és gondolkodtatni. De ez csak az értelmezési kényszer – mert az elsőszámú élmény itt mégis csak az ámulat az emberi nagyság és teremtő erő, de még inkább a túlcsorduló szépség miatt. Az a fajta szépség, amelynek láttán nem lehet nem bevonódni, amelynek láttán az ateista is kénytelen valami, az embernél nagyobb erőre asszociálni, amelynek láttán szinte fizikai fájdalmat okoz, hogy hány százezren-millióan élik le az életüket úgy, hogy soha nem látnak ehhez még csak hasonlót sem. Pedig ez a nyelv olyan univerzális, ezen akár még akár meg is érthetnénk egymást.
A Recirquel Társulat Ima című előadása április 2-án debütált a Müpa előtti cirkuszsátorban, május 13-tól újra műsorra tűzik.
