„A diákolimpia városi mérkőzéseire készülünk” – mondta a technika tanárunk a délutáni szakkörös fociedzés előtt, majd a vele egy vonalban felsorakozó gyerekeknek kiosztotta a labdákat. Ez 2009-ben történt. Már vagy egy órája gyakoroltunk az iskola tornatermében, amikor hirtelen borzasztóan belenyilallt valami a fejembe. Aztán még egyszer, meg még egyszer. Nem folyamatosan, szétrobbanó erővel szúrt, hanem leírhatatlanul zavaró módon egyre sűrűbben. Odaléptem a tanárhoz: „Nem érzem jól magam, kimehetnék kicsit pihenni, hogy összeszedjem magam?”
Az igenlő bólintása után leültem a tornaterem előtti folyosón található padra, de csak nem akart megszűnni a szúró, nyilalló fájdalom. Kis idő elteltével már ülni sem esett jól. Ledőltem az oldalamra. Idővel vége lett az edzésnek, a csapattársaim csacsogva indultak az öltöző felé. Az edző odalépett hozzám. „Jobban vagy Luca, minden rendben?” – kérdezte. A fejemmel jeleztem, hogy nem. Szólt két gyereknek, akik kihoztak egy szivacsot. Ráfektettek.
A földről felfelé pislogva azt észleltem, hogy egyre többen gyűlnek körém. Tanárok, a csapattársaim, meg diákok, akik éppen arra jártak. Valószínűleg azt látták, nem tiszta a tekintetem, mert az egyik tanár elkezdett egyszerű kérdésekkel tesztelni: „Mi a neved?”, „Hogy hívják a testvéreidet?”, „Melyik iskolába jársz?” Válaszolgattam, bár egyáltalán nem értettem, miért kérdezgetnek. Aztán egyszerre a
Egy villanás erejéig megpillantottam anyukám aggódó arcát. Aztán hordágy zörgött alattam, de nem tudtam, hogyan kerültem rá. Az újabb villanás a mentőautó fényes, szűk terében ért utol, végül teljesen elszakadt a fonal.
Másnap reggel ébredtem. Megpróbáltam felülni az ágyban. A bal lábam meg sem moccant, a bal karomat sem tudtam megmozdítani, az arcom baloldala is furcsán viselkedett.
„Tizenegy éves korában nem pánikol az ember”
Bár már egy ideje a fővárosban élek, mindig is Szombathelyre tekintek otthonomként. Nagyszüleim közül hárman testnevelők, fiatal korukban egyikük labdarúgó-, a másik atlétababérokra tört, míg nagymamámat művészitorna-szaktekintélyként tartják számon. Apu szintén focizott és atletizált, míg édesanyám úszott, majd röplabdázott. Szóval igazi sportcsaládba születtem, ahol a hétvégék a szabad levegőről, a kirándulásokról és a versenyekről szóltak.
Az Ekler gyerekek életvidám, mozgással teli környezetben nőttek fel: a sportágválasztást teljesen ránk bízták a szüleink. Nem az élsport felé tereltek, inkább arra biztattak, hogy sok mindent próbáljunk ki. Akár egyszerre több sportágat is. Így például mindhárom öcsém vízilabdázik, a legkisebb azonban még nem tette le a voksát, így kézilabdázik is.
Eleven gyerekként magam is számos sporttal próbálkoztam. Fociztam, teniszeztem és tornáztam is, de a teniszből lett első látásra szerelem, abban kezdtem alsó tagozatos koromban korosztályos megyei- és országos versenyekre járni. Délutánonként heti ötször jobb kézzel ütöttem a labdát, majd utána hetente 2-3 alkalommal lábbal tereltem egy nagyobb méretűt, minthogy visszamentem az iskolai fociedzésre is.
Ebből már az is kiderül, hogy kiskorom óta elég szoros időbeosztás szerint éltem. Reggel kelés, majd suli, utána edzés, olykor edzések, este tanulás, lefekvés. Az iskola mégsem okozott gondot, szinte minden év végén megkaptam a „jó tanuló, jó sportoló” elismerést.
Ötödikes koromban egy ilyen átlagos nap délutánján ért utol a filmszakadás. Tizenegy éves korában nem pánikol az ember. Inkább kíváncsiság a jó szó, amit ébredéskor először éreztem. Vajon mi történt velem? Körülnéztem. A kezemből kanül kandikált ki és semmi sem hasonlított a megszokott otthoni környezetemhez. Nem értettem, mi történt, arra kerestem a választ, vajon miért vagyok ott, ahol.
Gyorsan szembesítettek, a fejfájásom és a szerintem másnap reggel között nem egy, hanem négy teljes nap telt el. Az orvosok eleinte tanácstalanul álltak az esetem előtt. Az öntudatlan állapotban eltöltött idő alatt szépen, fokozatosan, teljesen lebénult a bal oldalam. Szerencsére nem agyvérzést kaptam, a vér nem öntötte el az agyamat, csak az egyik érben dőlt be az érfal, és ez akadályozta meg, hogy a vér továbbáramoljon.
„Egyszerűen boldogsággal töltött el, hogy újra normálisnak éreztem magam”
Az ébredésem utáni napokban folyamatosan vizsgáltak. CT, vérvétel, egyéb manuális tesztek. Mindenhova tolókocsiban vittek, mert eleinte csak nehezen, kínos erőfeszítések árán tudtam a bal lábamat akaratlagosan mozgatni, súlyt helyezni rá, erőt kifejteni vele.
Rengeteget jelentett, hogy a szüleim, nagyszüleim és a testvéreim szervezett terv szerint váltották egymást, valaki minden reggel és este ott ült az ágyam mellett.
Napközben rendszeresen gyógytornászhoz, fizioterápiára, egyéb vizsgálatokra toltak, és gyógyszeres kezelést is kaptam. A maradék időt regényírással ütöttem el. A mesém koromhoz illően egy testvérpárról szólt, akik elvarázsolt iskolában laktak. Amit napközben lejegyeztem, apukám az este, az ágyam mellett gépelte be.
Az izmaim emlékezete, a nagy mozgások a kezembe, a lábamba és az arcomba szerencsére viszonylag hamar, pár hét alatt visszajöttek. A pici, finom mozdulatok azonban nehezebben mentek, a szakemberekkel ezeken dolgoztunk minden áldott nap.
Minden mozgást nem is sikerült teljesen helyreállítanunk. Jelenleg is apró eltérést érzek a bal lábfejem flexibilitásában, míg a bal kezemen az ujjaimat szemmel láthatóan nem tudom kinyújtani.
A kórházban nem kerestem választ a miértre. Biztosan meggyógyulok – gondoltam. Csak azt vártam, az állapotom megengedje végre, hogy újra iskolába, sportolni mehessek. Egy hónap elteltével kaptam az első, háromnapos kimenőt. Nem laktunk messze a kórháztól, így amikor közölték, hogy hazamehetek a hosszú hétvégére, hiába figyelmeztetett az orvosom, hogy ez még nem fog menni, erősködni kezdtem, mondván, gyalog is simán megteszem azt a két kilométert.
A nagy napon a családom minden tagja eljött, így ők is végignézték, amint a mozgástól elszokott testem úgy elfárad pár méter megtétele után, hogy a parkolóig sem értem le segítség nélkül. Hiába feszültem meg nap nap után a gyógytornász kezei között, a pár méternyi gyaloglás minden erőmet felemésztette. Kifejezett örömet jelentett beülni az autónkba.
A hosszú hétvégét követően még egy ideig több napot töltöttem a kórházban, mint otthon, aztán szép lassan fordult az arány, végül helyreállt az életrend, mehettem iskolába, és már csak olykor kellett kezelésekre, infúzióra, végül kontrollvizsgálatokra visszatérnem.
A mai napig él bennem az új életem első iskolanapja. Irodalomórával kezdtünk, és az osztályfőnök és az osztálytársaim is iszonyatosan örültek, amikor megláttak. Leülhettem a hátsó padba, és egyszerűen boldogsággal töltött el, hogy újra normálisnak éreztem magam.
Pár napig még szenzációt jelentettem, meg-megfordultak utánam a suli folyosóján. Éreztem, hogy összesúgnak a hátam mögött: „Igen, ő az, aki stroke-ot kapott, és mentővel vitték el.” Ám ezt sosem bántó, cikiző szándékkal tették, mindig mindenki támogatóan fordult felém.
„A mozgásból több előnyöm származik, mint amekkora a veszélye”
A családom és én is mélyen vallásosak vagyunk. Nem a stroke óta. Eredendően. Vasárnaponként rendszeresen jártunk templomba. Ennek ellenére nem gondolom, hogy a hitemnek szerepe lehetett a gyógyulásomban, vagy annak ütemében. Arra sem emlékszem, hogy a kórházban kifejezetten a gyógyulásomért imádkoztam volna. Tizenegy évesen az ember hite még nem olyan tudatos, hogy szerepet szánjon neki vészhelyzetben. Ám az, hogy a hitem ott volt, és van számomra, az a bénulásom, később a diplomavédésem, vagy akár az első világversenyemen, mindenképp extra támaszt, erőt adott.
Amikor nyár végén Miskolcra utaztam felülvizsgálatra, ahol érfestéssel megállapították, se elzáródás, se más nincs a szervezetemben, ami miatt esetleg továbbra is távol kellene maradnom a sportpályától, ám ennek ellenére a szombathelyi orvosom azt tanácsolta, ha lehet, inkább ne sportoljak versenyszerűen, mert rosszabbodhat miatta az állapotom, akkor is a hitem erősített, vitt előre.
Nyilván van igazság abban, amit mondott, és bele is írt a zárójelentésbe, ám úgy éreztük, a mozgásból több előnyöm származik, mint amekkora a veszélye.
A salakon azonban azzal szembesültem, hiába vagyok jobbkezes, a bal akadályt jelent. Pedig próbálkoztam becsülettel, de rá kellett ébredjek, nem vagyok, sosem leszek annyira erős, hogy jobb kézzel olyan egykezes fonákot üssek, mint mások kettővel. Egyszerűen elmaradtam attól a színvonaltól, amit korábban már elértem, vagy amit elvártam magamtól. Amit úgy éreztem, két egészséges kézzel simán meg tudnék csinálni.
A szüleink azt is fontosnak tartják, hogy zenéljünk valamit a sport mellett, ezért korábban hegedültem is. A húrokat sem tudtam úgy lefogni, úgyhogy mindkettőt fokozatosan abbahagytam. Bár nehezen fogadtam el mindezt, traumát azért nem okozott.
A következő év útkeresésében mindenfélét kipróbáltam. Elmentem röplabdázni, mert azt is nagyon szerettem. Igen, ahhoz is két kéz kell, és a klasszikus kosárérintés nem úgy ment, mint másnak, néha el-elpattant a labda a kezemről, de ez nem zavart, ettől még élveztem. Visszamentem tornázni is, holott a gerendán vagy a korláton nem tudtam úgy a szerhez nyúlni, ahogy kellett volna. Ennek ellenére megtaláltam ebben is az örömforrást, és nem utolsósorban később, a Testnevelési Egyetemhez szükséges „emelttesi” érettséginél mindkettőnek hasznát vettem, se a kézen át-, vagy fejen átfordulás, sem pedig a labdajátékok bemutatása nem jelentett gondot.
Az iskola színeiben már a stroke-om előtt is indultam városi és területi atlétikai versenyeken. Ügyesnek számítottam, rendre engem hívtak a tanárok, és a jelenlévő edzők folyamatosan csábítottak, hogy menjek távolt ugrani. Akkor azonban még öntudatosan kijelentettem: „Bocsánat, nekem már van sportágam, én teniszező leszek.” 2010 őszén apukám, aki atletizált, és szeniorként is járt versenyre, levitt az egyik edzésére, ahol Rozi néni, az edzője gyerekcsoportot vitt. Tucatnyian szökdeltünk, futottunk, ugráltunk egymás után a homokgödörbe, kipróbáltunk szinte mindent.
Edzés után, miközben hazafelé ballagtunk apával, rákérdeztem: „Jöhetek holnap is?”
Így kezdődött az atlétakarrierem. És bár néha sprintszámokban és többpróbában is rajthoz álltam, már rögvest az elején a távolugrás került fókuszba.
A gimnáziumi éveim alatt már Lengyák Gyuri bácsival készültem. Számos versenyen álltam rajthoz, szépen fejlődtem. Gimnazista éveim alatt folyamatosan negyedik-ötödik helyen végeztem a korosztályos országos bajnokságon, de azt éreztem, ennél képtelen vagyok feljebb lépni. Az érettségi évében ráadásul meg sem tudtam közelíteni a két évvel korábbi 455 cm-es egyéni csúcsomat, 430 centiket ugrottam, és rá kellett ébredjek: azzal, hogy az épek mezőnyben negyedik-ötödik vagy, nem sokra mész.
Amikor 2017-ben felvételiztem a Testnevelési Egyetemre, éppen ott tartottam, ha sikerrel járok, abbahagyom az atletizálást. A középiskola vége amúgy is a legnagyobb vízválasztó. Akkor még nem tanultam edzéselméletet, de ma már tudom, a nőknél élettani okokból alakul ki egy fizikai és lelki mélypont, amit nehéz áttörni. Hiába fejlődsz apránként, ha nem rendelkezel átütő, nemzetközi szinten is éremmel kecsegtető eredménnyel nem sok értelmét látod a munkának. Számos velem egykorú atlétatársam hagyta abba a sportot abban az évben.
Gyuri bácsival beszélgetve azt is megoldhatatlannak láttuk, hogy míg ő Szombathelyen él, és tart edzéseket, addig én Budapestre, kollégiumba költözöm. „Levelező tagozaton” képtelenség élsportolni.
Gyuri bácsi azt mondta:
Luca, ne add fel! Beszélek Szalma László tanár úrral, nála a legjobb kezekben leszel.
„Nekem, aki nyolc éven át folyamatosan az épek között versenyzett, fel sem tűnt, hogy létezik parasport”
Egy meleg augusztusi napon ebben a sportjövőm szempontjából kissé tanácstalan állapotban ültem a televízió előtt és vártam valamire, ami új impulzust ad. Távirányítóval a kézben szörföztem a sportadók között. Anyu mellettem vasalt, fél szemmel ő is a tévét figyelte. Az egyik csatornán egy atlétikai verseny futószámába botlottam. Egy piros-fehér-zöld mezes lány vezetett, mögötte egy másik is az élbollyal haladt. Találgattam, mi lehet ez, hiszen a londoni atlétikai világbajnokság nemrég fejeződött be, futószámokban pedig ritkán halad magyar az élen. Kiderült, hogy a paraatlétika-világbajnokságot közvetíti a tévé, és a Biacsi ikrek, Bernadett és Ilona futnak 1500-on, nem is akármilyen eredménnyel.
Kérdőn néztem anyára, mert bennem, aki nyolc éven át folyamatosan az épek között versenyzett, fel sem merült, hogy létezik parasport. „Hiszen, ha én is itt versenyezhetnék!” – gondoltam. Gyuri bácsi és anyu segítségével elkezdtünk utánanézni, hogyan indulhatnék parasportversenyeken. Felvettük a kapcsolatot a Magyar Paralimpiai Bizottsággal, kiderült, ahhoz, hogy versenyezzek, előbb kategorizálni kell a sérültségemet.
Ősszel beköltöztem a TE-kollégiumába, és az, hogy elkezdhettem edzeni Szalma tanár úr csoportjával, megadta a végső löketet. Motivált, jókedvű csapatba kerültem. Olyan társakkal készülhettem, akikkel három gyakorlati órát követően is vidáman mentem edzésre.
Továbbra is az épek között versenyeztem, mert a kategorizálás folyamata rendkívül szigorú, és hosszadalmasnak bizonyult. Számos orvosi, gyógytornász-, egyéb szakértő véleménnyel kellett bizonyítanom a sérültségemet.
Közben beiratkoztam a versenybírói képzésre is, ahol az egyik órát a mostani szövetségi kapitányunk, Oroszi Zsuzsa tartotta. Az előadása után megszólított, és elárulta, nagyon reméli, hogy sikerül a kategorizációm, mert számítanak rám, és várnak. „Ha megkapod, rajtam nem fog múlni, hogy Tokióig repüljél!” – biztatott. Ez az egyetlen mondat, hogy ennyire hisznek bennem olyan energiát adott, hogy hazáig repültem.
2018 elejére megszületett a hazai kategorizációm, ám mivel paraatlétikában fedett pályán nem rendeznek nemzetközi versenyt, meg kellett várni a szabadtéri szezont. Az első versenyemre május környékén Olaszországba, Rietibe utaztam. Csakhogy nemzetközi kategorizációval még nem rendelkeztem, így pár nappal a verseny előtt még azon a is át kellett essek. Ezúttal akkreditált ortopéd orvosok vizsgáltak, futtattak, ugrattak. Ők is megállapították, hogy
Végezetül elismerően bólogattak, majd simán beírták a lapra, hogy Luca Ekler, T38-as kategóriájú férfi paraatléta. Merthogy a Luca k-val ejtve eredendően olasz férfinév, a Lucas egyik változata. Amikor rájöttek a hibára, mosolyogva átírtak nőre. Bármilyen külföldi versenyen is járok, azóta is mindenhol „Luka” maradtam.
Szalma tanár úr 1985 nyara óta tarja 830 centiméterrel a férfi távolugrás országos csúcsát. Gyuri bácsinak igaza lett abban, hogy nála jobb kezekbe nem kerülhetek. 2018-ban a párizsi világkupán 547 centis új kategória-világcsúccsal nyertem távolugrásban, 2019-ben világbajnoki aranyat akasztottak a nyakamba. Az elmúlt évek megkoronázásaként a tokiói paralimpiai játékokról is világcsúccsal (563 centiméter) és aranyéremmel tértem haza.
Az épek között ugrott 587 centis egyéni rekordom már nincs messze a hatméteres álomhatártól.
Hogy milyen érzés az állandó 4.-5. helyről, a majdnem abbahagyás után hirtelen nemzetközi szinten is komoly eredményt elérni, világcsúcsot ugrani? Igazából azt erősítette meg bennem, hogy a korábbi évek versenyein miért nem találtam a helyemet.
Az épek között gyakran azzal az érzettel ugrottam, mintha a levegőben egy titok nyomta volna lefelé a hátamat. Amit senki sem lát, kevesen tudnak. Az, hogy hendikeppel indulok. Megfordult a fejemben, biztosan képes lehetnék náluk is jobb eredményre, ha nem lenne a fogyatékosságom. Mert bár, ha az kívülről nézve aprócskának is tűnik, sokan észre sem veszik, a legtöbb vetélytársam számára azt követően derült ki, hogy elkezdtem paraversenyeken indulni, mégis csak hátráltat az épekhez képest. A bal karom dinamikája a futás közben, a lendítésnél merőben más, mint a jobb. Futás, ugrás közben nem egyforma a testem két oldalának az egyensúlyi helyzete sem. Ezeket mind kompenzálom, ami energiát visz el a nekifutás során, a levegőben repülve.
„Hisz ugyanolyan emberek vagyunk mindannyian”
Gyerekkoromtól kezdve cserkészkedem. Minden évben van egy napunk, amit fogyatékkal élőkkel töltünk. A Kelemen-napokon vakokkal, kerekesszékesekkel inkluzív programokat szervezünk, és ezáltal közelebb tudunk kerülni egymáshoz. Kislányként is részt vettem ezeken, már akkor is, amikor még nem bénultam le. Tizenegy éves korom óta azonban sokkal jobban át tudom érezni a fogyatékosok helyzetét.
E témában ezért is tartom fontosnak az érzékenyítést. Az ép emberek jogosan félnek attól, amit nem ismernek. Ez teljesen természetes magatartás. Korábban én se tudtam, hogyan viselkedjek, ha meglátok például egy vak embert a zebránál. Nem tudtam, hogyan lépjek hozzá, mit mondjak neki, egyáltalán igényli-e a segítségemet. Az ép emberek zöme ezért inkább kikerüli a fogyatékkal élőt.
Az eredményeim magával hozták azt is, időnként felkérnek egy-egy élménybeszámolóra. Előfordult például, hogy egy általános iskola alsó tagozatosainak tartottam előadást. A gyerekek kíváncsiak, rengeteg kérdésük van, lelkesek, kérdeznek, de bevihettem nekik az aranyérmeimet, a szöges cipőmet, a rajtszámomat, lejátszhattam videókat, bármit,
Ez a tapasztalás is azt mondatja velem, menj oda, és bátran kérdezd meg a fogyatékkal élőtől: „Miben tudok segíteni?” Ha tudsz, azt is, ha nem tudsz, azt is el fogja mondani.
Sportolóként egyelőre Párizsig tervezek, ám remélem, hogy Los Angelesben is ott tudok lenni. A Testnevelési Egyetemen a rekreáció alapszakon már diplomát szereztem, az idén nyáron befejezem atléta-szakedző mesterszakot is. Már a sport mellett szeretnénk gyerekekkel és felnőttekkel is foglalkozni. Integráltan. Úgy, hogy az első pillanattól oktassam a tanítványaimat. Magyarországon a paraatlétikai versenyszámoknak nincs akkora hagyományuk, ezért az az álmom, hogy átadva az összes tudásomat, tapasztalatomat, hozzám hasonló parasportolóknak, paraatlétáknak segítsek kijutni a paralimpiára.
Emellett kifejezett életcélomnak érzem, hogy egy kicsit közelebb hozzuk a két világot egymáshoz. Hogy egyre több fogyatékos kezdjen sportolni, egyre többet meséljenek magukról, érzéseikről, mert ezzel társadalmi szinten is tudunk segíteni. Ha széles körben, megismerik a történeteinket, az életünket, a pályafutásunkat, nehézségeinket, a motivációnkat, a sikereinket,
