A pénzre váltott nosztalgia korát éljük: egy nap híján csak idén három olyan legendás csapatot sikerült ismét összetrombitálni, melyeknél legalább egyszer elhangzott már a „biztosan soha többé nem állunk össze” mondat. A Spice Girls óta nyilvánvaló, hogy mindig lesz az a pénz – és esetleg mellé az az apropó is –, ami megtöri ezt az átkot, így lett az utóbbi év a gigantikus osztálytalálkozók éve. Elsőként a Jóbarátok ültek le ismét a narancsszínű kanapéra, hogy James Corden erőltetett vicceskedéseivel karöltve nosztalgiázzanak egyet. A Jóbarátok: Újra együtt talkshow-szerű szerkezete a túl sok töltelékkel és a magát viccesnek képzelő porondmesterrel hagyott némi keserű szájízt, a szemérmetlen nosztalgia azonban tette a dolgát, és magabiztos kézzel simogatta a rajongói lelkeket. Aztán jöttek decemberben Carrie Bradshaw-ék a Szex és New York-újrázással. Az És egyszer csak… ígéretesen indult, tűsarkakba fojtott nosztalgiabuli helyett meglepően sötét és a korábbi évadokhoz képest árnyaltabb és izgalmasabb folytatás érkezett, hogy aztán néhány rész után átcsapjon egy hiperpolkorrekt ostobaságba. Azon túl, hogy komoly felesezős játékokat, esetleg bingót lehetne felhúzni arra, mikor beszél valaki a másságról, a Szex és New York-reboot egyelőre nagy csalódás, de kit érdekel, hiszen már decemberben elhomályosított mindent egy másik nagy összeborulás híre: Daniel „soha többé nem leszek Harry Potter” Radcliffe és szereplőtársai visszatérnek a Roxfortba az első rész megjelenésének húszéves jubileuma alkalmából.
A bejelentés egy önérzetesebb Potter-rajongóban ambivalens érzéseket keltett: egyrészt ki ne akarná másfél órára újra együtt látni a 2010-es évek legmeghatározóbb szereplőgárdáját, másrészt viszont az ilyen jellegű produkcióknak nagyon gyakran van pénz- és izzadságszaga, egy milliók által rajongott mítoszt egy évtizeddel a lezárás után bemocskolni pedig egyenesen szentségtörés. A Visszatérés Roxfortba egyszerre vett magára óriási súlyt és pillekönnyűt: a fanservice úgyis elviszi majd a hátán a show-t, hiszen a kiéhezett rajongók vélhetően azt is elnéznék másfél órán át, ahogy Daniel Radcliffe néma csöndben túrja az orrát egy széken a Teszlek Süveggel a fején. Emellett viszont illene azoknak a keménykötésű rajongóknak is megfelelni, akik nem ájulnak el automatikusan bármitől, amin a Potter-logó virít. Főleg azt követően, hogy november végén az HBO-n debütáló Harry Potter: Roxforti házak bajnoksága igazán pofátlan fanservice volt, méghozzá abból a fajtából, amin csóválja az ember a fejét, mégis valahogy behúzza az élménybe.
Az igazi varázslat viszont az, hogy a Harry Potter 20. évforduló: Visszatérés Roxfortba mégis bravúrosan ugorja meg a megugorhatatlant: a megannyi rettenetes Legendás lények-film és a Potter-könyvek kvázi folytatásaként szolgáló szintén borzalmas Harry Potter és az elátkozott gyermek után
A Warnernél persze nem aprózták el mindezt: roxforti osztálytalálkozót az eredeti helyszínre szervezeték, rajongó legyen a talpán, akit nem fog el az izgalom az eredeti díszletben csevegő színészek láttán. Ráadásul sikerült azt a három színészt meggyőzni, akik a Potter-filmek után nagyon hangsúlyosan határolódtak el az univerzumtól. Ki ilyen, ki olyan okokból, de sem Radcliffe, sem Emma Watson, sem Rupert Grint nem kívánta többé ütni a Potter-féle vasat, épp ezért volt nagy dolog, hogy mégis sikerült hármukat leültetni a Griffendél klubhelyiségében. Bár a Roxforti házak bajnokságában Helen Mirren személyében jó műsorvezetőt találtak, ezúttal nagyon bölcs döntésként nem bízták holmi muglira a feladatot: a stáb tagjai különböző felállásokban egymással beszélgetnek,
A három főszereplő mellett az idősebb és a fiatalabb korosztály egyaránt képviselteti magát: ott van Ralph Fiennes, Jason Isaacs, Gary Oldman, Helena Bonham Carter, Mark Williams és Robbie Coltrane, valamint Tom Felton, Bonnie Wright, Evanna Lynch, a Phelps ikrek és Matthew Lewis is. Ők elsősorban személyes élményeket, másrészt kulisszatitkokat osztanak meg. Ezek közül elhangzik néhány olyan, ami egy valamirevaló Potter-rajongónak más a könyökén jön ki, de felemlegetnek kevéssé ismert történeteket is. Mint például azt is, hogy az első két filmben Dumbledore-t alakító Richard Harris végig azt hitte, hogy a főnixet egy igazi madár alakítja, holott csak egy robotállat volt. A Lucius Malfoyt alakító Jason Isaacs azt árulja el, hogy valójában Gilderoy Lockhart szerepét akarta, amikor Chris Columbus rendező egy másik szöveget is felolvastatott vele – Malfoyét, a színész viszont épp akkor a készült Hook kapitány szerepére a Pán Péterben, és nem akart két gyerekfilmben is gonosz karaktert alakítani. A nemakarásnak végül az lett a vége, hogy mivel érezhető undorral olvasta fel a szöveget, rögtön fel is ajánlották neki a szerepet. De egy olyan jótanács is elhangzik kezdő színészek számára, hogy nem tanácsos eltörni a rendező bordáit – ahogyan tette azt az egyik Weasley ikret játszó James Phelps a Harry Potter és a Főnix rendjét jegyző Mike Newell-lel.
A sok anekdota középpontjában természetesen a főszereplő trió áll, akik arról mesélnek a legtöbbet, milyen volt gyerekként belenőni ebbe az őrületbe. A műsor bemutatja azt a rájuk zúduló hisztériát, ami kívülről is látszott, csillogó szemmel mesélnek arról, milyen volt szinte játszva felnőni a roxforti díszletek és a brit színjátszás legnagyobbjai közt, de nemcsak a sokak által irigyelt gyerekkort mutatja be. Megrázó, mikor Columbus az első résznél azt mondja az alig tízéves gyerekeknek, hogy mostantól nem mehetnek haza, mert a fotósok ott várják majd őket.
Míg a nehézségek ellenére az egykori gyerekszereplők egytől egyik életük legnagyobb lehetőségeként beszélnek a Potter-filmekről, addig a filmbe már szupersztárként csöppenő színészek jellemzően vonakodtak először szerepet vállalni benne. Ralph Fiennes-nak például fogalma sem volt arról, hogy Voldemortot eszik-e vagy épp isszák, amikor testvére gyerekei szóltak rá nyomatékosan, hogy ha valakinek felajánlják a Sötét Nagyúr szerepét, akkor azt bizony el kell vállalni. A színészek mellett az összes Potter-rendező feltűnik a műsorban: Chris Columbus, Alfonso Cuarón, Mike Newell és David Yates is részletesen mesél arról, hogyan vették ki részüket a Potter-univerzum alakításából.
Vannak azonban látványos hiányzók: a veteránok közül sem Maggie Smith (McGalagony), sem Michael Gambon (Dumbledore) nem látható a műsorban, bár erre a koronavírus és a két színész idős kora magyarázatot adhat. Nehezebben fogadható el az, hogy épp az egész univerzum megálmodója, J. K. Rowling maradt távol, bár egy 2019-es interjúból kivágva végül az ő szavait is beleszerkesztették a filmbe. Az elmúlt években szinte menetrendszerűen akasztotta ki az embereket a transzfóbnak titulált bejegyzéseivel, így nem csoda, hogy sokak szerint a Warner nem kért belőle. Ezt cáfolta az írónő csapata, akik szerint felkérték a műsorhoz, Rowling volt az, aki nemet mondott az összeborulásra.
És voltak azok a hiányzók, akiket sajnos már nem is lehetett volna meghívni: ahogyan azt sejteni lehetett, külön blokkal emlékeztek Alan Rickmanre, Helen McCroryra, Richard Harrisre és a széria többi halottjára. Ha eddig a részig bárki ki is bírta meghatottság nélkül, az in memoriam-szekció kíméletlenül sorozza meg a nézőt, főleg úgy, hogy az azt megelőző másfél órában is nagy erőkkel puhítja a Potter-rajongói lelket – szerencsére a pontosan eltalált, jóleső, erőlködésmentes fajtából. Mert igen, a végén a kelleténél épp csak néhánnyal többször hangzik el a pityergő szereplők szájából, hogy családként fogják egymást szeretni örökkön-örökké, és azt is jól tudja mindenki, hogy a már-már szállóigévé vált örökké-párbeszéddel zárul majd a műsor.
A Harry Potter 20. évforduló: Visszatérés Roxfortba január 1-től elérhető az HBO GO kínálatában.
