Kultúra

Nem tudott mit kezdeni saját remek ötletével az Oscar-nevezett magyar skanzenhorror

Intercom
Intercom
A halottfotósból lett önjelölt szellemvadász kalandjai a rejtélyes kislánnyal remekül indulnak, és a hangulat is működhetne, de az érzelmi sekélység kicsorbítja a félelem élét. Post Mortem-kritika.

Megérne egy hosszas elemzést a filozófia, a társadalomtörténet és a filmtörténet határmezsgyéjén a kérdés, hogy mi, magyarok, akiket balsors régen tép, hogyhogy nem lettünk horrornagyhatalom? Földrajzi helyzetünk miatt keresztülnyargalt rajtunk minden hadsereg, amely valaha erre járt, kitettségünket fokozta, hogy történelmi tehetségünk van a vesztes oldalra állni. Ezzel a háttérrel, a kései felvilágosodással, a töredezett történelemmel, és azzal a rengeteg kollektív traumával, amit az ország hordoz, bőven lenne miből meríteni, ha ijesztgetni akarnánk, pláne, hogy folklórunk sem éppen ártatlan gyerekmesék füzére. Ennek ellenére – vagy épp ezért? – a magyar filmes alkotók, bár a magyar lét drámai mivoltát sosem féltek megénekelni, az ijesztgetést, a rettegések meglovagolását valamiért sosem érezték kihagyhatatlan feladatuknak. Pedig közönség alighanem lenne rá: a magyar mozinéző tipikusan zsánerfilmes alkat, kedvencei jellemzően a vígjáték-akciófilm-horror szentháromságból kerülnek ki. Így aztán meglepő, hogy

a magyar horrorfilmek listája finoman szólva is rövidke. Olyannyira, hogy Bergendy Péter Post Mortemjét több helyen az első magyar horrorfilmként aposztrofálják. Ám hiába lovagolt be elsőként a film erre a magányos vidékre, kevés sikerrel tette azt.

Intercom

Az alaphelyzet pedig egészen izgalmas: már első világháborús filmből sincs sok, olyan pedig még kevesebb van, ami szinte a harcok végének másnapján veszi fel a fonalat. Pedig az, hogy hogyan áll talpra a világégés sokkja után az ország, amelynek sorsát kétségkívül hosszú időre megpecsételte a világháború, bőven kínálna megénekelnivalót. A Post Mortem rövidke csatajelenetes prológus után innen indul: a harcok végével az életet újrakezdeni próbáló vásárban találkozunk először Tomásszal (Klem Viktor), aki post mortem fotósként keresi a kenyerét, azaz nemrég elhunyt halottakat öltöztet be, sminkel ki, és örökít meg a gyászoló családnak, nem egyszer velük közös felvételeken. Morbid-morbid, de igény van rá, ő meg már megszokta, a háborúban látott halottat épp eleget, mi több, egy alkalommal ő maga is csaknem odaveszett, csak a véletlennek – és egy rejtélyes látomásnak – köszönheti, hogy él.

Így aztán, amikor egy közeli faluba hívják, hogy az ottani holtakat is lefotózza, elfogadja a megbízást, főleg, hogy egy falubeli kislány, Anna (Hais Fruzsina) is invitálja, aki meglehetősen hasonlít az egykori látomásban látott alakra. Igen ám, de a faluban – ahol a világháború és a spanyolnátha miatt rengeteg a halott, a fagyos föld miatt ráadásul nem tudják őket végső nyugalomra helyezni – az első perctől furcsa dolgokat tapasztal. Az állatok nyugtalanok, az éjszakák furcsa zajoktól terhesek, a tárgyakat rejtélyes erők mozgatják, mindez ráadásul napról napra fokozódik, mintha a szellemek, akiket a dolgok hátterében sejtenek, egyre dühösebbek és durvábbak lennének. Így aztán Tomás és Anna megfogadja, hogy végére jár a történteknek.

Intercom

A rendező Bergendy Péter Hellebrandt Gáborral találta ki a Post Mortem történetét – amit aztán Zánkay Piros formált filmforgatókönyvvé –, és lelkesedésük az alapanyag iránt teljesen érthető. A kiindulópont ugyanis erős, hiszen a temetetlen holtak, a világháborús-világjárványos traumák és a kényszer, hogy mindezzel együtt éljen egy közösség, kétségkívül tartalmas kísértettörténet felé mutatnak. Ám a jól induló sztorit nem sikerült kellő alapossággal átgondolni, ami oda vezet, hogy a történet szövetén is tátong néhány zavarba ejtő lyuk, és, ami még ennél is nagyobb gond, az érzelmi mélységek elsikkadtak valahol félúton.

A két főszereplőről szinte semmit nem tudunk meg, ami miatt kötődnünk kellene hozzájuk: Anna árva, oké, de ezzel együtt ragadósan jókedélyű, derűs kislány, Tomásról meg még ennyit sem tudunk elmondani: túlélt egy légnyomást, de nem mutatja poszttraumás stressz jeleit, nem hever önnön romjain, de nem is szerencsevadász, nem szoknyapecér, nincsen semmilyen megjegyezhető vagy akár csak megnevezhető tulajdonsága azon kívül, hogy érdekes munkát választott magának.

Intercom

A két főszereplő sorsa miatt azért sem aggódunk nagyon, mert láthatólag nincsenek veszélyben: míg a falu szellemei egyre durvábban bántalmazzák a falu egyéb lakóit, a kotnyeles Tomás és Anna kap ugyan némi ijesztgetést, de azt hamar megérezzük, hogy nem kell őket féltenünk. A többi halálesetet sem tudjuk sokkal komolyabban venni – minthogy sem a legszorosabb érintettek, sem a falu népe nem igazán kavarodik fel, sokkal inkább tűnik úgy, hogy szégyellik az eseteket, mintsem igazán rettegnének. Általában jellemző a filmre, hogy az érzelmek véletlenszerűen felcsapnak, majd elülnek, egyetlen érzelem sem vezet sehová, nem nő, nem változik.

Így például fel-felvetődik némi boszorkányüldözős ellenségeskedés Tomásszal szemben, de csak röviden, fellángolva, majd mind Tomás, mind az ellenlábasok egy vállrándítással túlteszik magukat a dolgon, és hasonló céltalansággal hint el a film kimondatlan vonzalmakat, ám – talán már sejtik – ez a vonzalom sem vezet a világon sehová. Így aztán teljesen öncélúan leshetjük meg Klem Viktor fenekét, annyi baj legyen, de azért valami indoklás a férfi meztelenségre is kellene, ha már a női test mutogatásának miértjeit rendszerint firtatjuk.

De nem csak a mellékszereplők viszonyulásai tisztázatlanok: Anna és Tomás kapcsolata is az, így aztán a történet zavarba ejtő Lolita-jelleget kap, ami annál sajnálatosabb, minthogy kizártnak tartom, hogy ez szándékos lenne.

Az őrangyal-sorstárs vonal, ami még szóba jöhetne a két főszereplő összekovácsolódásának okaként, viszont nem elég hihető, a Trónok harca Hodorjának sorsát idéző időhurok pedig zavaros. Hogy emellett olyan kérdések is maradnak bennünk, hogy mi a jelentősége Tomás állítólagos német voltának a perfekt magyartudása mellett, hogy az után, hogy a világháború elvileg megtizedelte a férfiakat, hogyhogy ilyen sokan vannak a faluban, vagy hogy miért pont a padlásokhoz vonzódnak, és miért vízzel jelzik jelenlétüket a szellemek, az már tényleg csak apróság. A Skanzennek van ugyan egy óhatatlanul kísérteties hangulata, ám ekkora mennyiségben kilóg a lóláb, és amit hiteles díszletnek szánnak, az erőltetetten népiesch lesz végül. Hasonló sorsra jut a könnyű kézzel szórt CGI: túlszalad, izzadságszagú lesz, egységes vizuális stílus hiányában pedig leginkább az a benyomásunk, főleg a film csúcspontjának szánt apokalipszis-jelenetben, mintha egy komputeranimációs program demonstrációs anyagát néznénk.

Amikor a Post Mortemnek először hírét vettük, azonnali lelkesedés lett rajtunk úrrá, már csak a zsáner ritkasága miatt is, ám az érzelmi sekélyesség és a forgatókönyv általános hiányosságai miatt dugába dől a büszkeségünknek szánt skanzenhorrorunk. Amelynek Oscar-nevezése eddig csak meglepő volt, a film láttán azonban teljességgel érthetetlen.

Post Mortem. 2021, 115 perc. 24.hu: 4/10

Ajánlott videó

Olvasói sztorik