Miután március végén 100 és 200 méter hátúszásban is megnyerte az országos bajnokságot, ezt posztolta: „Anya, apa, és Vermes Albán! OLIMPIKON LESZEK! Ezt már nem vehetik el tőlem. Hivatalosan is kijutottam a tokiói olimpiára 100, és 200 méter háton! Ezzel egy új élet kezdődött számomra”. Mennyiben új ez az élet?
Könnyebb lettem, végre jobban alszom, nincsen már bennem az a meg nem szűnő fájdalom. Bevallom, ötéves, komoly depressziós időszak van mögöttem – legalábbis remélem, hogy túl vagyok a nehezén. Kulcsfontosságú volt a gyógyulásomhoz, hogy végre elértem azt, amiért olyan régóta dolgozom.
Mitől lett depressziós?
Sokat gondolkoztam azon, hogy beszéljek-e erről a nyilvánosság előtt. Végül a jelenlegi elnök, Wladár Sándor bátorítása miatt úgy döntöttem, először, és egyben utoljára megteszem, mert úgy gondolom, ezzel talán másnak is segíthetek. A depresszióm oka eléggé összetett. Egyrészt sok-sok éven keresztül halmozódtak a problémáim.
Másrészt erős túlzás lenne azt állítani, könnyedén feldolgoztam, hogy 2016-ban kitettek az olimpiai csapatból, illetve az azóta eltelt időszakot.
Nagyon mély, maradandó sebeket, komplexusokat okozott. Azóta hatalmas és folytonos harcban álltam magammal, hogy megemésszem, alig több mint 21 éves koromban nemes egyszerűséggel elvették azt, amiért egy életen át dolgoztam, amit kiérdemeltem, a legnagyobb álmomat, az olimpiai részvétel jogát.
Miért nem úszott azon a versenyen, amelyen vetélytársa tök szabálytalan körülmények között elért szintidejével letolta a ranglista második helyéről, és ezzel kipottyantotta az olimpiára utazók közül?
Alig egy hónappal korábban, 2016 májusában még az én vállamat veregették, hiszen negyedik helyen végeztem 200 háton a londoni Európa-bajnokságon. 2:10.17-et úsztam, és ezzel a sima A szintes időeredményemmel álltam a második, olimpiát érő helyen Hosszú Katinka mögött. Nem mellesleg, ezt is úgy értem el, hogy miközben a csapattársaimat és a vetélytársaimat a Magyar Úszó Szövetség edzőtáborokkal támogatta, engem nem. Előfordult, hogy az akkori edzőm elment táborba a többiekkel, én meg egyedül, edző nélkül készültem hetekig. Az akkori szövetsgégi kapitány, Hargitay András arról tájékoztatott, hogy nekem nem kell indulnom a Budapest Openen. „Menj nyugodtan edzőtáborba, neked már csak az olimpiára kell készülnöd, mert ha a Budapest Openre készülsz, az olimpiára már lehetetlen csúcsformát kialakítani” – mondta.
Mit érzett, amikor ehhez képest azzal szembesült, hogy csúnyán, ráadásul nem tiszta eszközökkel kigolyózták?
Nem akartam elhinni, hogy ilyen sportszerűtlen, etikátlan módon döntenek egy emberi életről. Senkit nem érdekelt, mi lesz velem utána. Ezzel nemcsak engem, de a sportot, a sport alapvető értékeit is meggyalázták.
Összetörtem. Próbáltam küzdeni az igazamért. Mindezek tetejébe az akkori kecskeméti edzőm sem állt ki mellettem úgy, ahogy azt elképzeltem, elvárható lenne ilyen helyzetben. Mindenki ellenem fordult, vagy csak hallgatva beállt a sorba. Az elnökségi ülés előtt Gyárfás már lerendezte mindenkivel, mire kell szavazni. Egyedül Cseh Laci tette fel a kezét az olimpiai indulókat véglegesítő elnökségi ülésen, mondván, ezt nem lehet megtenni egy olyan versenyzővel, aki előtte az Európa-bajnokságon negyedik helyet szerzett. De Laci szava sem segített.
Kapott valaha valamilyen magyarázatot arra, ki és miért engedélyezte, hogy György Réka szabálytalan körülmények között úszott eredményét a MÚSZ akkori vezetése hitelesítse, és elfogadtassa a FINA-val is?
Gyárfás Tamás – akkoriban a MÚSZ elnöke, és FINA elnökségi tag is volt –, intézte el, hogy a FINA elfogadja. Fel is hívtam az eset után, és azt mondta, szó szerint: ,,Katalin, ha ön mellett döntenénk, akkor a másik öt sikeres csúcskísérletet úszó versenyzőt sem vihetik ki Rióba. Fogadja el, hogy önt beáldozva öttel több úszó mehet az olimpiára, mert ez a magyar úszósport érdeke.” Az egészben az az érdekes, hogy valamennyi csúcskísérletet úszó versenyzőnek a csúcskísérletes ideje mellett nem a valódi dátum szerepelt a ranglistán, hanem az a dátum, amikor a Budapest Openen a rendes futam volt. Magyarul valótlan adatokat közvetítettek a FINA-nak. Felvetődik a kérdés, ha valóban lehet csúcskísérletben kvalifikálni, akkor miért kellett megváltoztatni a dátumokat, és beállítani úgy, mintha rendes futamban úszták volna őket? Ezekről fényképes dokumentumok is készültek, sőt bárki utána nézhetett az interneten. Réka úszása több szempontból is szabálytalan volt, mivel ő nyulat is használt iramfelvezetésnek, és ezt a FINA szabályzat egyértelműen tiltja. Az akkori szövetségi kapitány, Hargitay András azzal érvelt, ott a versenyen helyben lehetett volna kizárni, de ezt nem tették meg. Nem tudjuk miért.
Hogyan próbálta túltenni magát a történteken, megemészteni a megemészthetlent?
Az uszodába menekültem, és úsztam, edzettem tovább keményen. Meg akartam mutatni, hogy hibáztak, mert sokkal jobb vagyok.
Ez azóta be is bizonyosodott, hiszen György Rékáról azóta sem hallottunk, ellenben ön 2018-ban már Eb-bronzérmes, 2019-ben világbajnoki hetedik lett 200 háton.
Mindenki azt mondja, ez erősített meg, de ez nem ennyire egyszerű. Ettől még éveken át nem voltam jól lelkileg. Tudat alatt azt éreztem, hogy valami nem stimmel, de nem vallottam be magamnak. Hosszú ideig tagadtam, hogy problémám lenne. Pedig nem csak 2016-ban, de még a számomra sikerrel záródó világversenyeken, majd a 2020-as bejelentés után – hogy elhalasztják az olimpiát – is depresszióba estem. Jöttek az egyre jobb eredmények, de nem múlt a fájdalom. Nem értettem, miért nem tűnik el belőlem még azt követően sem a mérhetetlen szomorúság és boldogtalanság, amikor végre elértem a célomat, világversenyen érmet nyertem a hazámnak. A felismerést nehezítette, hogy az egyéni sportolók, különösen az úszók, hajlamosak beletemetkezni a monoton munkába, és a kedélyingadozás gyakran a fáradtságnak köszönhető. Én is felvettem a szemellenzőt, nem gondolkoztam, teljesen az úszásba temetkeztem és mellette minden mást, mindenki mást kizártam az életemből. Alapból ennyi edzés mellett az embernek hétköznap esélye sincs elmenni máshová. De egy idő után már hétvégén sem találkoztam a barátnőimmel, hiába hívtak, nem vettem fel nekik a telefont, nem válaszoltam az üzeneteikre. „Fáradt voltam” velük beszélgetni. Mindenkit ellöktem magamtól. Amikor lefeküdtem, az utolsó gondolatom az úszás volt, amikor felkeltem, az első ismét. Sok barátomat és a kapcsolatomat is elvesztettem. Csak az úszás maradt, és ez nem egészséges.
Nem akadt senki, aki megpróbálta volna kirángatni ebből az állapotból?
Nem nagyon, hiszen próbáltam titkolni, hogy ne lássanak gyengének. Így nehéz észrevenni. Az erőnléti edzőm Fridvalszki Marcell vezetett rá először, hogy higgyem el, problémáim vannak, segítségre szorulok. Sokáig tagadtam magamnak ezt az állapotot. Két évvel az eset után döntöttem úgy, hogy pszichológus segítségét kérem. Ekkor derült ki az erős depresszióm.
Mit javasolt a pszichológus?
Hogy hagyjam abba az úszást. Mert minden problémám abból fakad, hogy olyan mély sebet ejtett rajtam. Na, erre nem voltam hajlandó. Az első, sikertelen pszichológusválasztás után mentem a következőhöz. A következő kettő is azt tanácsolta egy idő után, hogy meneküljek ebből a közegből. A közös munka alatt azt látták, ha benne maradok, nem leszek képes túllépni a múlton. Túl nagy traumát okozott, az jött le nekik a beszélgetések alatt. Eközben az úszás mellett más problémáimra is fény derült, a gyerekkoromból hoztam magamból dolgokat, és a mélyen gyökerező gondok így egymásra épültek. Elvált szülők és így tovább.
Látszólag az eredményességét nem vetette vissza a belső vívódás. Ugyanakkor elgondolkodtató, ha ilyen mentális állapotban is a világelithez tartozó időre volt képes, hol tarthatna, ha testileg és lelkileg is egészségesen készül, versenyez? Hisz ez már az a szint, ahol, ha nem tökéletes minden, a lélektani okok miatt 1-2 tized másodperc, uram bocsá’ fél másodperc elmaradás helyezésben, éremben mérhető.
Nem gondolok ilyenre, hogy mi lett volna, ha. Egyik élsportolónak sem könnyű, mindenki küzd a saját démonjaival.
Tőrös Károlyt a 2016-os balhé után azonnal otthagyta, azóta Plagányi Zsolt az edzője.
Nagy megtiszteltetés számomra, hogy elvállalt. Megmentette a karrierem, és öt éve, amióta együtt dolgozunk Zsolt bával, én vagyok az országos bajnok 200 háton.
Azt mondta, még edzőjét sem avatta be a belső küzdelmébe. Mit gondol, nála hogy csapódott le a lelki harca?
Senkit nem avattam be. Sokszor azt látja az ember, főleg az uszodában, hogy amikor valaki megpróbálja jelezni, segítségre szorul, gyakran elbagatellizálják az ügyet. „Nincs neked semmi bajod, mégis mi bajod lenne? Csak hisztizel, gyenge vagy.” Főleg, ha az illető nő.
A női sportolóknak sokkal nehezebb dolguk van még mindig az uszodai életben, erről is beszélni kell.
Az évek során így szocializálódtam. Bár Zsolt pont az ellenkezője, hiszen nagyon megértő, mégsem mertem szólni. Sokat szenvedett miattam, velem. Egyik nap jó kedvem volt, másik nap megmagyarázhatatlanul rossz. Előfordult, hozzám se mert szólni, mert már messziről levette, hogy teljesen magamba fordultam. Ilyenkor inkább nem „nyaggatott”, mert nem akarta, hogy piszkálódásnak vegyem. Nem sejtette, hogy ennyire komoly a baj. Engem egyébként sosem piszkált. Kereste a kulcsot hozzám, próbálkozott becsülettel, de nem könnyítettem meg a dolgát azzal, hogy neki sem mondtam el, hogy problémáim vannak.
Kifejezetten nehéz edzői feladat lehet ez úgy, hogy bár a 2016-os történetét ismerte, mégsem állt rendelkezésére minden információ.
Zsolt végtelenül empatikus és segítőkész ember. Úgy próbált átlendíteni a holtpontokon, hogy olykor lekicsinyítette a problémákat, sérülést, egyebet, hogy ne essek pánikba, ne ássam még mélyebbre magam. Próbált pozitív irányba és előrefelé terelni. Nehéz dolga van, nemcsak azért, mert női sportolót készíteni nehezebb, hanem mert korábban olyan edzőknél dolgoztam, akik nem foglalkoztak velem. Ezért mindarra, hogy a felkészülésem szempontjából mi a legjobb nekem, magamnak kellett rájönnöm. Ezt hoztam magammal Zsolthoz. Amellett, hogy maximálisan bízom benne, ma már megvannak a saját meglátásaim, amelyeket elmondok neki. Ezeket nagyon jól és megértően kezeli, mert tudja, hogy nem ellene irányul, nem a munkáját kritizálom.
Azt mondják a pszichológusok, hogy az a gyógyuláshoz vezető első lépés, amikor a páciens végre saját magának beismeri a problémáját. Mikor jött el ez a pillanat?
Ez valóban így van. Évekig tagadásban éltem. Azzal áltattam magamat, hogy ez csak egy rossz időszak, majd túl leszek rajta. Aztán amikor tavaly kiderült, hogy biztosan nem lesz olimpia 2020-ban, és utána napokig arról cikkeztek, előfordulhat, hogy teljesen eltörlik, abba kicsit beleőrültem. Akkor törtem össze a legjobban lelkileg. Akkor jött el a legnagyobb tagadási fázis, akkor kerültem a legrosszabb állapotomba. Hirtelen rosszul lettem. Azt sem tudtam, hogy mi a bajom, amíg fel nem hívtam a pszichológusom. „Ez már nagyon nem jó” – mondta, mert ekkor már pánikrohamok is gyötörtek. Tavaly szeptember óta dolgozom együtt Benkovics Jenővel. Elmeséltem neki is a történetemet. Ő a negyedik sportpszichológusom, de az első, aki tényleg segíteni tudott.
Megértette velem, attól, hogy ennyiszer áttapostak rajtam, még ugyanannyit érek mint más, és hogy nem vagyok egy senki attól, hogy nem vagyok olimpikon.
Akkora az értéke az olimpiai részvételnek, hogy akinek nem sikerül, az egyenesen „senki”?
Nekem igen. Az egész életét, gyerekkorát feláldozza ezért az ember. Nekem ez egyenlő volt azzal, hogy elpazaroltam az életem, és elbuktam.
Feltételezem, a versenysportban uralkodó farkastörvények sem segítenek abban, hogy az ember 21 évesen csak úgy túllépjen egy ekkora arculcsapáson.
Összességében az, hogy 26 évesen, Eb-érmesként, vb-helyezettként még nem vehettem részt olimpián, az tényleg ritka. Az elmúlt években kaptam is a zrikát emiatt nem egyszer: „Te csak Eb-érmes vagy, az semmit sem ér.” „Még olimpikon sem vagy.” Ezért igen, ebbe, az olimpiai álmomba kapaszkodtam. Az adta a célt. Ezért kerestem évekig magamban a hibát, mit rontottam el, mivel érdemeltem ki ezt. Próbáltam válaszokat találni, eredménytelenül. Úgy érezhettem, nem érek annyit, nem vagyok annyira jó. Évekig tartott, de a legjobb úton haladok, hogy végleg rendbe tegyem az agyamat, bár tudom, még sokat kell dolgoznom rajta, nem megy ez egyről a kettőre.
De már láthatóan nem kapja el az indulat, higgadtan beszél a múltról.
Igen, sok munkám van ebben. Meg hát, fárasztó folyamatosan haraggal a szívedben élni.
Tekintsünk mi is előre. Április eleje van. A kapitány 200 háton kihirdette a két védett kvótást, ön az egyik. Avagy megnyugodhat, ott lesz Tokióban, sikerült elérnie azt, ami az elmúlt öt évben nyomasztotta. Mi lesz a következő 3,5 hónap programja?
Kőkemény és most már végre felszabadult edzés. Mióta lezárult a válogatási időszak úgy érzem, mintha könnyebb lennék. Eddig mindig ott figyelt bennem a szorongás, kíváncsi vagyok, hogy megy majd nélküle az edzés.
A félsz attól, hogy ha esetleg egyszer megtették, előfordulhat, megint kihagyják?
Tudom, hogy többször ilyen nem fordulhat elő. Anno egy éven keresztül jártam az igazamért. Nem akartam bíróságra menni, mivel válogatott vagyok, nem akartam megtámadni a szövetséget, amellyel a jövőben is együtt kell dolgozzak. Ezért próbáltam velük házon belül lerendezni. Mondjuk az nem segített, hogy a 2016-os olimpia után rövid idő alatt két elnök-, és szövetségi kapitány váltás is történt a sportágam élén. Az ügy nehézkessé vált, hiszen a Wladár Sándor mit sem tehetett arról, amit a kettővel őt megelőző elnök és elnökség csinált. Rám került a teher, hogy dolgozzam fel, ahogy tudom. Az elnök úr és Dr. Sós Csaba szövetségi kapitány is próbált mindenben segíteni, és tekintettel vannak rám a mai napig.
De ettől még élt a félsz?
Igen, egy kevés félsz volt bennem. De most már megszűnt az a folyamatos szomorúság, amit éreztem. Remélem, hogy a jókedv csak hozzátesz az eredményemhez. Ha sikerül összerakni úgy a taktikámat, ahogy elterveztem, abból szép eredmény jöhet ki Tokióban.
Időeredményben meg tudja fogalmazni, mit vár magától?
2:06-tal kezdődőt.
Az egyéni csúcs.
Az. Eddig 2:07,4 a legjobbam. A 2:06-tal kezdődővel akár érmet is lehet nyerni Tokióban.
