Nem hittem volna, mikor belevágtam az olvasásba, hogy a kegyes-cuppogós című Álmodjunk együtt – úton egy jobb jövő felé, vagyis a katolikus egyházfő kötetbe rendezett, terjedelmes homíliája az egyik legjobb könyvélményem lesz idén. Nem feltétlen tesz jót a kritikának, ha a szerzője rajongó, ezért megnyugtatok mindenkit: nem vagyok az (még csak katolikus sem), de úgy gondolom, ez a kötet úgy kellett a világnak, mint egy falat kenyér. A továbbiakban el is mondom, miért gondolom így.
Híd a hívők és az ateisták között
Dicsérni jöttem Ferenc pápát, nem szapulni, de azért essünk túl a negatívumokon:
- A szövegben olykor olyan, falvédőre illő mondatok kavarognak, mint: „a válságok lehetőséget teremtenek, hogy jobb emberekké váljunk”, vagy „megtanulhatjuk, mi visz bennünket előbbre, és mi az, ami hátráltat.” Kár ezekért meg a kötet végére biggyesztett dilettáns versikéért is; van mit átlapozni, szerencsére nem sok ilyet találtam.
- Nagyobb probléma, hogy akadnak radikális kijelentések, melyeket a gondolatok gazdája elmulaszt megindokolni. Azt állítja például, hogy aki az abortuszt, az eutanáziát és a halálbüntetést nem utasítja el, annak nem lehet ökológiai felelősségérzete sem. Függetlenül attól, hogy erről tartalmilag mit gondolunk (én például azt, hogy szamárság), ilyen súlyú kijelentéseket erős érvekkel kéne aládúcolni. Ugyancsak zavaró, amikor a pápa azt állítja: a feltétel nélküli alapjövedelem, valamint a munkaidő csökkentése fokozza a termelés hatékonyságát – de nem fejti ki, miért is gondolja így.
- És hát a könyvet nem a pápa írta, ami önmagában nem baj, de úgy vélem, ez esetben a címoldalon kellett volna értesülnünk róla. Austin Ivereigh brit újságíró ugyanis nem csupán segítőtársként működött közre: tőle származott az alapötlet, ő készítette az interjúkat, valamint levelezésük alapján ő fogalmazta az aranymetszés szabályai szerint strukturált, hármas tagolású szöveget. Nincs kétségem afelől, hogy az egymásba kapaszkodó mondatok a pápa gondolatait tartalmazzák; de hogy hiányzik az író neve a borítóról (és ez nem a magyar kiadást gondozó 21. Század Kiadó, hanem az eredeti kiadás felelőssége), az olyan, mintha egy interjú szerzőjeként az alanyt tüntetnénk fel. Lágyan fogalmazok, ha azt mondom, hogy nem korrekt.
Azonban a könyv olvasása során kibontakozó gondolatok bőven kárpótolnak mindezért. Ferenc szintézisbe fogja a világ és a válság értelmezését, amelyben a teológiai, gazdasági, politikai, erkölcsi szempontok megejtő természetességgel kapcsolódnak össze. Akrobatikus szellemi teljesítmény, hogy míg a világpolitikát a Biblia felől értelmezi, nem sérti a szekularizáció erkölcsi követelményét. Ez úgy lehetséges, hogy bátorítja az ateista, agnosztikus vagy más világnézetű olvasót: saját morális értékítélete alapján döntsön; nyilván feltételezi, hogy az általa legfontosabbnak ítélt alapértékek – az egyetemesség, a szolidaritás és szubszidiaritás – közös alapot jelenthetnek.
A szövegben újra és újra felbukkanó bibliai locus adja a vezérfonalat: „Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, hogy azok az Istentől valók-e, mert sok hamis próféta jött el a világba.” (1 János 4,1.). De ez sem csupán spirituálisan értelmezhető: a materialista gondolhat arra, hogy vizsgáljuk meg a mögöttes szándékokat és ambíciókat, különböztessük meg a jót a rossztól; ehhez ad gyakorlati fogódzókat a könyv.
Udvarias démonok suttogása
Ferenc szerint a klímaváltozás, a migrációs és a gazdasági válság, valamint a világjárvány nem egymástól elkülönülő kihívások, hanem ugyanannak a problémának különféle aspektusai, pontosabban: közös betegség tünetei, ezért nem is lehet megoldani őket külön-külön.
Társult tünetként szerinte megfigyelhető a szolidaritás hiánya – amit „fütyülök rá-mentalitásnak”, illetve „elszigetelt lelkiismeretnek” nevez –, a bankok és nagyvállalatok gátlástalan profitéhsége, a politika rövidlátása, korrupt volta és ideologizáltsága, a fegyverkezési hajsza, az emberkereskedelem, valamint az egyházban dúló úgynevezett klerikalizmus, mikor is a papok magukat a laikus tömeg fölé emelik valamiféle „morális elitként”, s közben hatalmat és világi kiváltságokat hajszolnak.
Az egyháziak kiváltságérzete a klerikalizmus rákfenéje, ahogyan én nevezem; annak a hivatásnak a perverziója, amelyre mi, papok, elszólíttattunk
– mondja a klérus feje.
A közös ok pedig az, hogy elfordultunk a teremtésben adott nemes rendeltetésünktől, ezért elfordultunk egymástól és a természettől is. A pápa szerint az emberiség legnagyobb kísértése, hogy enged az „udvarias démonoknak”, melyek azt suttogják a fülébe: a Covid-járvány lecsengésével „zökkenjen minden a vissza a régi kerékvágásba.” Ferenc ezt hamis nosztalgiának látja, szerinte őrültség visszatérni olyan állapotba, amilyenből a mai kataklizmák fakadtak. Korszakváltást sürget, a világ átrendezését. „Túl hosszú ideig hittük, hogy egészségesek lehetünk egy beteg világban.”
Ennek az átrendeződésnek ismeretelméleti megújulással kell együtt járnia. Ferenc egyik javaslata – a XX. század egyik legjelentősebb katolikus szerzőjére, Romano Guardini teológusra támaszkodva – az úgynevezett „befejezetlen gondolkodás”, amely nem végső és megfellebbezhetetlen igazságokkal dolgozik, csak kimondja, amire eljutott, meghallgatja a másikat, miközben nyitott a valóságra. (Ugyanakkor szerinte vannak morális alapok, amikről fölösleges, sőt káros vitát nyitni.)
Továbbá, a vitapartnerek ambíciója ne az legyen, hogy az egyik meg- és legyőzze a másikat; szerinte az eltérő nézőpontok közt „termékeny feszültség” van, a véleménykülönbséget csak az „elszigetelt lelkiismeret” tartja szembenállásnak. A nyitott párbeszéd annak lehetősége, hogy közös felismerésekre jussunk. Ez persze minimum Habermas óta nem új gondolat, de elég eredetinek tűnik, hogy a pápa szerint e szemléletet az egyházban a szinódus, a politikában az Európai Unió képviseli.
Ferenc ugyanakkor masszívan ideológiakritikus: láthatólag a hideg kirázza a konzervatív tradicionalistáktól, a merev dogmatikusoktól és az utópisztikus liberálisoktól egyaránt. „A tradíció nem múzeum, az igaz vallás nem mélyhűtő, a doktrína pedig nem statikus, hanem gyarapodik és fejlődik” – mondja, és óva int mindazoktól, akik azt állítják, hogy látják a jövőt (vö. „hamis próféták”).
Legyen „anyaibb” a gazdaság
A pápa a megújult világban kitüntetett szerepet szánna a nőknek. Határozottan kiáll a nők jobb anyagi megbecsüléséért, és úgy véli, legalább annyira alkalmasak – ha nem alkalmasabbak – a politikai vagy egyházi vezetésre, mint a férfiak. „Természetesnek veszem, hogy a képzett nőknek egyenlő mértékben kell vezetői szerephez, egyenlő fizetésekhez és más lehetőségekhez jutniuk; az ehhez való jog a modern idők egyik nagyszerű társadalmi vívmánya” – hát ezt mondja a katolikus egyházfő, kedves Novák Katalin. (A pápa nagy figyelemmel kíséri a női közgazdászok munkáját, és szerinte „anyaibb gazdaságra” lenne szükség.)
Könnyen tűnhet úgy, hogy az egyházfő liberális, kommunista és zöld; sokan vetik a szemére az egyházon belül és kívül is, hogy a balos ideológiák megszédítették. A könyvből is kiviláglik, hogy ez a vád téves. Amikor ugyanis Ferenc
- nem hagyja szó nélkül az egyenlőtlenségeket (például nehezményezi, hogy milliárdok éheznek, miközben az összvagyon felét a népesség egy százaléka tulajdonolja),
- újra és újra kiáll a kizsákmányolás és az erőszak minden formája ellen,
- és hangsúlyozza a felelősségünket a bolygóért, amelyen élünk,
nem a modernizmus politikai doktrínáiból merít, hanem abból a szellemiségből, amit mélyen és szervesen a sajátjának tekinthet. Ez pedig a héber pátriárkák, az apostolok, az egyházatyák és nagy keresztény tanítók által is képviselt szociális hagyomány.
Amikor például a javak kiegyensúlyozott elosztását szorgalmazza, Ferenc abból indul ki, hogy az erőforrások nem a kiváltságosak, hanem a teljes emberiség számára lettek teremtve, tehát azok – eredeti rendeltetésük szerint – közösek. A kizsákmányolás így szembefordulás az isteni akarattal; a föld, a lakhatás és a tisztességes megélhetést nyújtó, hasznos munka közjavak, s ezekből nem szabad kirekeszteni senkit.
A pápa szerint a profit nem lehet öncél, csak a vállalkozás „egészséges működésének a jele.” A piac nem arra való, hogy kifossza a társadalmat, hanem hogy a javát szolgálja. A vállalatoknak pedig – s itt eljátszik kicsit a corporation, valamint a company szavak etimológiájával – értékteremtő és szolidáris közösségekké kell formálódniuk.
És mit üzen Ferenc pápa Orbán Viktornak?
„Egy keresztény nem lehet nacionalista” – mondja Ferenc, aki a közösségek méltóságáért szót emel, de határozottan kiáll a nemzeti ideológiák ellen, mert szerinte felérnek a keresztény tanítás megcsúfolásával. Ezt az üdvtörténetből vezeti le: Isten egy népet teremtett, ez pedig az emberiség; és igaz ugyan, hogy választottként a zsidóság kapta a kinyilatkoztatást a teremtőtől, de ezt Jézus később kiterjesztette mindenkire, hogy a népek sokaságából újra egy népet kovácsoljon.
Az emberiségnek a korszakváltást követően a sokszínű egységet, nem pedig az elkülönülést kell megélnie. „Amikor a Szentlélek jelen van, mindig megtapasztalható az elmozdulás a versus in unum, az egység, de sohasem az egyformaság felé” – mondja. Ebből az alapállásból érthető, hogy a pápa szokatlanul éles hangon bírálja a populista, szeparatista és a migrációt elutasító politikai vezetőket.
És itt tennék egy kitérőt, mert a magyar sajtó bizonyos szegmenseiben és a közösségi médiában már az a megfejtés is felbukkant, hogy a pápa az új könyvben magát Orbán Viktort bírálja. Ezt így egyenesben nem teszi. Nem is teheti, mert politikai vezetők konkrét megszólítása fölösleges és kellemetlen diplomáciai fiaskóval járna.
Idézek néhány mondatot, hogy lássuk: nem túlzás Orbán felé is irányuló burkolt üzenetnek felfogni a pápa szavait. (A tisztesség kedvéért: e szövegek nem feltétlenül magát az orbánizmust, hanem annak kritikai percepcióját visszhangozzák.)
„Hallgatván ma egyik-másik populista vezetőt, az 1930-as évek jutnak eszembe, amikor némelyik demokrácia látszólag egyik napról a másikra diktatúrába torkollott. Azzal, hogy a népet mint olyat kirekesztő kategóriává változtatták – amelyet minden oldalról belső és külső ellenségek fenyegetnek –, kiüresedett a kifejezés jelentése. Ezt látjuk most újra az olyan tömeggyűléseken, ahol populista vezetők nagyhangú szónoklataikkal felizgatják a tömegeket, sérelmeket és gyűlölködést szítva képzelt ellenségekkel szemben, hogy eltereljék hallgatóságuk figyelmét a valós problémákról.”
„A diktatúrák mindig így kezdődnek: elvetik a félelem magját a nép szívében, aztán felajánlják, hogy megvédik őket félelmük tárgyától, és cserébe megtagadják tőlük a hatalmat, amely meghatározza a jövőjüket.
A nemzeti populizmus egyik fantazmagóriája a keresztény többségű országokban, hogy megvédi a keresztény civilizációt a vélt ellenségektől. A migráció csak azoknak a fejében jelent fenyegetést a kereszténységre nézve, akik hasznot húznak ennek hangoztatásából.
„Jézus megkérdőjelezi a gondolkodásmódot, amely legrosszabb esetben rasszista kifejezések használatához vezet. E magatartás rossz színben tünteti fel azokat, akik nem tartoznak egy adott csoporthoz, fenyegetésként festi le a migránsokat, és falakat épít, hogy uralkodjon és kirekesszen.”
Aki elolvassa a könyvet, nem rózsaszín ködben fog botorkálni. Különösen érdekesek a személyes vonatkozások: a pápa mesél az ifjúkoráról, arról, hogyan szenvedett súlyos betegként, és miként tért vissza a halál torkából, majd – hivatalba lépése után, de inkognitóban – milyen éjszakai kalandjai voltak az argentin cartonerókkal.
Ferenc pápa elméleti fejtegetéseiben benne lüktet az élet. Nem utópisztikus látomást tár elénk, hanem többé-kevésbé realisztikus kézikönyvet a változáshoz. A jó sodrású, szuggesztív szövegért pedig nemcsak Ferencet, hanem a mondatokat végső formába öntő újságírót és a magyar fordítót is megilleti a pont.
