Kultúra

Seregnyi tehetséges művész miként képes ilyen silányságot produkálni?

A kilencvenes években a Magyar Televízió több, a jelenben játszódó „teleregényt” is készített, közülük a nyelviskola alapítása körül bonyolódó Glóbusz vegyes fogadtatást kapott, Bacsó Péter sorozata viszont még a rendező iránti tisztelet ellenére is jókora kritikai bukás volt, míg a vidék problémáit leghitelesebben bemutató Szórád ház sikert aratott, sőt folytatásról is volt szó, de végül egy korszak lezárásában statisztált.

Ennek a Magyar Televízió saját gyártású tévésorozatainak történetét elbeszélő cikksorozatnak visszatérő témája volt, hogy rendre felmerült az illetékesekben, valósághű, a mindennapi életet bemutató filmsorozatokat kell csinálni, melyekkel mindenki tud azonosulni. Az MTV sokáig azonban elsősorban a történelmi kalandsorozatok, vagy az irodalmi klasszikusok megfilmesítésével tudott sikert elérni, és végül

a Kórház a város szélén, illetve a Nők a pult mögött című csehszlovák sorozatok népszerűsége nyomán jelentkezett az igény arra, hogy legyenek nekünk is a jelenben játszódó, a kisemberekről szóló sorozataink.

Eleinte ez a törekvés csak felemás sikerekkel járt, ám aztán jött a Szomszédok páratlan népszerűsége, és ez, kiegészülve az intézmény körül akkor már állandósuló pénzhiánnyal azt eredményezte, hogy a drága, kosztümös produkciók helyett a „teleregény” lett a leggyakoribb hívószó (a korabeli sajtóban így hivatkoztak a Szomszédokon kívül az alább bemutatott produkciókra is). A rendszerváltás után pedig pláne nagyobb igény mutatkozott a jelen idejű sztorikra, legyen szó krimiről, ifjúsági sorozatról vagy a vidéki Magyarország mindennapjairól.

A nyelviskola kicsiben az ország

Az alábbi három sorozat is egyértelműen ezzel az igénnyel jelent meg az évtized közepén, és közös bennük még, hogy egyik se ért meg többet egy évadnál. Elsőként az öt részes Glóbusz készült el, amit 1993-ban sugárzott a televízió, és a korszak slágertémáját, a vállalkozást emelte a középpontba. A sorozatot két, ilyen minőségében debütáló alkotó jegyezte: az addig filmes dramaturgként dolgozó, többek között Szabó István filmjeiben is dolgozó Prekop Gabriella forgatókönyvéből készült, és az előtte rendezőasszisztensként, illetve színházban tevékeny Márton István rendezte. Először az előző év augusztusában jelentek meg hírek a készülő sorozatról, melynek főszereplője, Lukács Sándor így vázolta dióhéjban a tartalmat: „Egy Budapesten élő értelmiségi otthagyja az egyetemi katedrát, és magánvállalkozásba kezd — ami persze itt és most minálunk nem kis izgalommal és bonyodalmakkal jár…” – mondta a Vasárnapi Hírek újságírójának, Kiszel Tündének, hozzátéve, külön öröm számára, hogy együtt dolgozhat Bánsági Ildikóval és Udvaros Dorottyával.

A rendező később a Reformnak nyilatkozott a sorozat keletkezéséről, és elmondta, olyan kevés film készül, hogy nem volt gondja a színészválogatással. Az MTV 45 millió forinttal járult hozzá a sorozathoz, a többit szponzorok dobták össze, bár a legkézenfekvőbb támogatót, a Globus konzervgyárat meg sem keresték. „A nyelviskola kicsiben az ország, ahol elhidegülnek egymástól vállalkozó és házastársak, de olyan szerteágazó a történet, hogy meg sem kísérlem elmondani” – próbált kedvet csinálni a sorozathoz Márton István.

A sorozat indulását az MTI egy interjúval promózta: a Budapesten dolgozó skót programozót alakító brit színész, Clive Wood nyilatkozott, többek között azt, hogy azért vállalta el a szerepet, mert a párbeszédek sokkal jobbak voltak egy átlagos brit tévésorozatnál. A februárban sugárzott sorozat aztán szokatlanul szélsőséges kritikákat kapott, pedig addigra már megszokhatták a nézők, hogy az új magyar sorozatokat vagy vitriolos recenziók, vagy a talán még pusztítóbb érdektelenség követi. A Glóbusz az utóbbira semmiképpen sem panaszkodhatott, több kritika is megjelent róla, ezek rendszerint valamelyik végletbe estek, és éppen a valóságábrázolást tekintették a sorozat gyenge pontjának.

A legszórakoztatóbb egyértelműen Lőcsei Gabriella írása volt a Magyar Nemzetben, melyben gyakorlatilag azzal támadta Prekop Gabriellát, hogy az a saját sértettségét írta bele a forgatókönyvbe:

„A Glóbusz egyetlen plasztikusan kidolgozott figurája, a tanárnak is, jellemnek is, barátnak is, barátnőnek is, de még gyermekgondozónőnek is zseniális és felülmúlhatatlan Lidia (aki Udvaros Dorottya színészi bravúrjával azt is hihetően adja tudtunkra, hogy vénlány létére a szerelemnek Marilyn Monroe-t lepipáló bajnoka) és dühösen fedezzük föl, hogy még a mesében sincs igazság. Hiszen ezt a csodalényt (vajh kiről mintázhatta a forgatókönyvíró?) mindenki csak kihasználja, háttérbe szorítja, lekörözi, levegőnek nézi, noha – éppen azért, mert toronymagasan kiemelkedik környezetéből – minden áldást szeretetet és szerelmet ő érdemelne meg egyesegyedül. (Plusz: irodalmi babérokat és jelentős mozgóképes megbízatásokat.)”

Lőcsei azonban itt nem állt meg, bírálta a sorozat valósághoz való viszonyát, a sematikus karaktereket és a rossz kosztümöket is, majd így vont mérleget: „Sokáig azt hittem, nincs idegesítőbb sorozat, mint a százötvenkettedik fejezeténél tartó, rosszkedvű, egysíkú s éppen ezen tulajdonságai miatt életidegen Szomszédok. Ma már tudom, hogy van.”

Ha nem is ennyire megsemmisítően, de hasonló hiányosságokat emelt ki Nádra Valéria is a Kritikában: „Minél valószerűbb egy mellékalak megtestesítőjeként Bánsági Ildikó, minél finomabb és rejtettebb, érett színészi eszközökkel képes egyszerű, igazi »civilnek« látszani, annál hamisabbak a mellette ágáló kollégák, nem önhibájukból, hiszen – mint a forgatókönyvet jegyző Prekop Gabriella homunculusai – fogódzót sem igen kaptak ahhoz, hogy megpróbáljanak életre kelni.”

Értetlenül nézte a pesti értelmiség problémáit Boda István is a Hajdú-Bihari Naplóban: „Egyre zavartabban figyelem a Glóbusz című tévésorozatot. Nem tudok vele mit kezdeni. Olyan habókos a retorikája, hogy csak tűnődöm egyfolytában: ezek most komolyan beszélnek vagy hülyéskednek?” – tette fel a kérdést, míg a vajdasági Magyar Szó jegyzetírója is csak a színészeket tudta dicsérni:

Katartikussá tettek egy-egy premier plánt, mégha maga a feltupírozott történet végtelenül unalmasnak látszott is.

Zappe László a Népszabadságban már lényegesen megengedőbb volt, és elsősorban a formátummal nem volt elégedett: „Nem mindig látszik reménytelennek a küzdelem, amit az alkotók, főképp a forgatókönyvíró, Prekop Gabriella folytatott a műfaj patentjaival, követelményeivel meg a sorozatba préselni szándékozott életanyaggal. No meg a csaknem ötórányi időtartammal. Az öt rész ugyanis vagy kevés, vagy sok. Valódi szappanoperának mindenképpen kevés. Egyetlen történet elbeszéléséhez viszont soknak mutatkozik.”

Virág F. Éva pedig kifejezetten lelkes volt: „A Glóbusz élvezetes cáfolata annak a híresztelésnek, hogy a Magyar Televízióban csakis olyan sorozatok készülhetnek, amelyeknek döcögős a meseszövése vagy erőltetettek a fordulatai, didaktikus, netán demagóg a stílusa, kezdetleges a dramaturgiája és szürke vagy egyenetlen bennük a színészi teljesítmény” – írta a Magyar Hírlapban.

Kevésszer került szóba azóta a sorozat, de Udvaros Dorottya egy interjúban beszélt róla az Indexnek: „Nem akartam elvállalni, de Márton István rendezte, akivel sokszor dolgoztam korábban, és olyan partnereim voltak, mint Lukács Sándor, Bánsági Ildikó és egy Clive Wood nevű angol színész, így aztán félretettem azt az előítéletet, hogy sorozatban nem játszom. Érdekes volt a karakterem is” – mondta a színésznő, aki azért nosztalgiával nemigen nézheti önmagát, hiszen a fentebb említett ronda kosztümök az ő esetében kétségtelenül megvoltak.

A folytatást ne támogassa senki, különösen ne a Népjóléti Minisztérium!

Hogy a Glóbusz íróját tényleg a saját élete motiválta-e, az már a múltba vész, a Kis Romulusszal a sorozatkészítésbe már korábban belekóstoló Bacsó Péter viszont készséggel elmondta a Helló, doki! eredetét: „Barátilag beszélgettünk az egészségbiztosítási pénztár akkori elnökével, Sándor Lászlóval, aki felvetette: talán jó ötlet lenne egy háziorvosról szóló sorozatfilmet csinálni” – mesélte a Vasárnapi Híreknek 1996 nyarán. „Valóban, egy orvos életében naponta történnek olyan kedves, derűs dolgok is, amelyek beindítják az ember fantáziáját. Megírtam a Helló, doki! forgatókönyvét, és Andor Tamás operatőr barátommal a főváros egyik bűbájos negyedében, a világörökség részét képező Wekerle-telepen forgatjuk a film jelentős részét.” Megtudhattuk, a főszerepet, Másik Olivér háziorvost Vasvári Csaba alakítja, de az is kiderült később, szerepel Kállai Ferenc, aki csehovi figurát alakít, és „fehér vászonöltönyben, szalmakalappal a fején ül egy benzinkút melletti presszóban, iszik és filozofál, udvarol a presszóslánynak, és olyan okosakat mond, hogy beleremeg a szíve az embernek.” További nagynevű színészek neve hangzott el Benkő Gyulától Tordy Gézán át Nagy-Kálózy Eszterig, Bacsó pedig előre figyelmeztetett, ne várja senki A tanú társadalomkritikáját: „Itt más eszközökkel dolgoztam, de a groteszk szemléletmód most sem állt távol tőlem. Ez egy direkt politizálástól mentes sorozat, ahol a mulatságos és megható között kötéltáncot járó történetek őszintén átélhetők.”

Túlzás lenne azt állítani, hogy a Helló, doki! lázban tartotta volna a közvéleményt 1997 elején, amikor a hatrészes sorozatot levetítette a televízió, és talán Bacsó tekintélyének köszönhetően nem írt róla mindenki, de aki igen, az leginkább fogta a fejét.

Igazából csak az hajtotta a nézőt egyik folytatástól a másikig, hogy rájöjjön, mi a csudát akarhattak a sorozat készítői? Minek vélik ők maguk azt, amit elénk tálaltak?

„Az előttünk imbolygó, homályos kontúrokkal megrajzolt sablonok sem önmagukban nem karakteresek, sem találkozásaikból, konfliktusként előadott helyzeteikből nem rajzolódik ki bármi olyasmi, ami bármilyen módon érdeklődésre tarthatna számot” – tanácstalankodott Nádra Valéria a Kritikában, és Galsai Dániel is értetlenkedett a Kurírban: „Kíváncsi lennék, amikor az alkotók ülnek a sötét montírozószobában, vajon ők felhőtlenül kacagnak-e a görcsös, mondvacsinált jeleneteken.”

Vagy vegyük a Vas Népét: „Bacsó Péter (klasszikusnak számító filmekkel a háta mögött) vajon elfelejtette azt, hogy egy forgatókönyvnek szólnia is kellene valamiről? Alighanem nagyobb tanulmányt érdemelne az is, hogy seregnyi tehetséges művész miként képes mostanság silányságot produkálni” – háborgott Szenkovits Péter, és nem volt boldog a látottaktól a sorozatot egy orvos szemével néző Dr. Végh Viola sem, aki a Hevesi Megyei Hírlapban vont mérleget: „A Helló, doki!-t én is nagy várakozással néztem, majd keseredő szájízzel állapítottam meg: pocsék. Erőltetett, kényszeredett, szellemtelen.” Hogy aztán egy ma különösen aktuálisnak ható ajánlással zárja le írását: „A Helló, doki! hatrészes volt. Ne is legyen hosszabb! A folytatást ne támogassa senki, különösen ne a Népjóléti Minisztérium. Inkább fordítsa minden erejét a valódi magyar egészségügy támogatására. Nagyon ráfér.”

Valószínűleg nem ennek hatására, de folytatás valóban nem készült, noha a sorozatban szintén szereplő Györgyi Anna egy évvel később azt nyilatkozta, a sorozatot megvette a TV2, és indul a folytatás, de ebből nem lett semmi. És ez a minden szempontból idejétmúlt sorozatot bő két évtizeddel később nézve sem tűnik hibának, nem a Helló, doki! miatt fogunk emlékezni Bacsó Péterre.

Az öreg király és a kárpótlási jegyek

És amikor már úgy tűnhetett, hogy nem kéne erőltetnie ezt a sorozatosdit a köztévének, jött a többé-kevésbé sikert arató Szórád ház. Két tapasztalt tévés alkotó, a forgatókönyvíró Marosi Gyula és Mihályi Imre rendező négyrészes sorozata hosszú ideig készült (Marosit először 1991-ben kérték fel a munkára), és a rendszerváltás utáni magyar vidéken játszódott: „Egy képzeletbeli nagyközségben, Nemesmiskén a hetvenéves Szórád nagypapa megkapja a kárpótlási jegyeket; s tűzön-vízen keresztül vissza akarja szerezni ebből az ősi földeket. Hiába mondja neki három gyereke, hogy úgysem tudja megművelni, meg másra lenne jó az a pénz, hallani sem akar róla, makacsul ragaszkodik tervéhez. Ez a kissé népmeséi indíttatású kezdet a sztori alapja. Közelmúltunkról szól, sokak életét, viszontagságos mindennapjait mutatja be a történet” – harangozta be Marosi 1997 szeptemberében a Szabad Földnek. A sorozatban nagy nevek kaptak szerepet: Mádi Szabó Gábor, Pásztor Erzsi, Szirtes Ági és Ujlaki Dénes személyében, de fontos szerep jutott a feltörekvő Szarvas Józsefnek is, a tizenéves Kovács Patrícia pedig első komolyabb szerepét kapta.

A Szórád ház bemutatását nem kísérte ugyan zajos siker, de három és félmillióan így is leültek megnézni esténként, és jóval több volt a pozitív visszajelzés is, különösen a sorozat realizmusát dicsérték: „A legtöbb, napjainkban játszódó magyar filmet hiteltelennek érezzük, mert amit látunk, az nem vág össze a tapasztalatainkkal, tudjuk, hogy az életben nem úgy mennek a dolgok, nem olyanok az emberek, nincsenek is olyan emberek. A Szórád házban látható figurák és események számomra meglehetősen hitelesek. Nemesmiske már első látásra ismerősnek tűnt, Pásztor Erzsi alakja – még a ruhája, a retikülje, a rántottája is – a nagymamámra emlékeztetett. Tudom, hogy az ország tele van jó szándékú, amatőr polgármesterekkel, borotvaélen járó jegyzőkkel, tudom, hogy sok egykori tanácselnök és KISZ-titkár váltotta gazdasági hatalomra régi jó kapcsolatait, tudom, hogyan lehet nálunk hitelhez jutni (többnyire sehogy), tudom, hogy a kriminalitás határán kénytelen táncolni még a legderekabb magyar vállalkozó is” – írta Bori Erzsébet a Népszavában.

A Népszabadság az év meglepetésének titulálta a sorozatot, a lapban megszólaltatott szakértő, Szilágyi Ágnes szerint pedig a cseh-magyar filmes új hullám gondolkodását tükrözte. A valósághű sztorit dicsérte végül a Zalai Hírlap is:

Bárki, de főként azok, akik ilyesféle küzdelmekkel töltik mindennapjaikat, könnyen azonosulhattak a megjelenített figurákkal.

Persze voltak azért kifogások is. Lőcsei Gabriella is elismerte ugyan, hogy a Szórád ház nem a Szomszédok vagy a Kisváros pályáján versenyez, hanem „Fejes Endre, Örkény István írásainak legjobb televíziós változataival. Kis, magánéleti, nemzedéki drámák kerültek elénk, olyan történetek, amelyek mögött még a csekély értelmű néző is könnyen fölfedezheti a társadalom nagy konfliktusait” – írta a Magyar Nemzetben, de mégis arra futott ki a kritika, hogy „vontatottságáért, önismétléseiért, kidolgozatlan párbeszédeiért” nem illeti dicséret.

Mások is túl bőbeszédűnek találták a sorozatot, de általában a szándékot elismerték, és amikor a következő év elején a legjobb alkotások közé válogatták a Monte Carló-i tévéfesztiválon, Szarvas József alakítását pedig díjjal jutalmazták, elkerülhetetlenül szóba jött a folytatás kérdése. De ekkorra végérvényesen kiderült, a köztévének kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy sorozatokat gyártson, egyszerűen semennyi pénze nem maradt az intézménynek erre, hiába tervezték Mihályfiék a folytatást. „Tavaly öt tévéjáték készült a Magyar Televízióban. A hírek szerint erre az évre legfeljebb kettőt terveztek, de közben kiderült, hogy felére kell faragni a műsorkészítés költségvetését. Marad tehát egy. Hírmondónak, hogy ilyen is volt valaha a magyar televíziózásban. Amely – ne feledjük – 1980-ban még több mint száz saját drámát (tévéjátékot és -filmet) produkált” – írta Varsányi Gyula a Népszabadságban 1998 elején.

A politikai hadszíntérré is váló MTV gyakorlatilag végigküszködte az évtizedet, miközben egyre kevésbé volt képes kiszolgálni a sorozatra éhes közönséget saját gyártású produkciókkal, noha a külföldről vásárolt sorozatok bizonyították, hogy máshol még nagyon is él ez a műfaj. Idehaza azonban a szponzoroknak végletekig kiszolgáltatva vegetáló iparágról egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ebben a formában nem tud versenyezni a nemzetközi kínálattal. A köztévé a következő években a régóta futó sorozatait, így a Szomszédokat és a Kisvárost is lezárta, és akkorra már az ország egyébként is a ‘97 őszén elinduló kereskedelmi tévék napi sorozatait nézte.

Az MTV később ugyan újra próbálkozott saját sorozatokkal, de azoknak akkor már esélyük se volt, hogy felvegyék a harcot az RTL Klub vagy a TV2 szappanoperáival.

Az új évezredbe lépve pedig végleg lezárult az a bő három évtizedes korszak, amikor milliók nézték főműsoridőben az MTV saját sorozatait.

A cikksorozat korábbi részei itt olvashatók. A cikksorozathoz az Arcanum Digitális Tudománytár nyújtott segítséget.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik