Az első nap végén nem tudtam felemelni a karomat. Nyolc helyett jó tíz óra munka, jó munkakörnyezet helyett jégverem, és hangos, büdös, iszákos szoba- és lakótársak fogadtak. Azok a hónapok olyan borzalmasak voltak, hogy visszagondolni is gyűlölök. Ide mi csicskának, cigánynak, niggernek jövünk, így, ahogy mondom. A német főnököknek mi nem is létezünk
– kezdi beszámolóját az Erdélyből Észak-Németország egyik sertésfeldolgozójába csöppent 32 éves István. Őt és hat másik fiatal férfit Kolozsvár környékén toborozta egy magyar üzletember, aki elmondása szerint korábban szintén „húsosként” dolgozott. A férfiakkal tavaly augusztusban indult el a szakadt kisbusz Münchenbe, majd onnan tovább Észak-Rajna-Vesztfália egyik alvóvárosába. Az utazásért fejenként 100 eurót, a munkahely megszerzéséért további 500-at kellett fizetniük összekötőjüknek, aki megengedte, hogy az utóbbi összeget az első fizetésükből törlesszék.
Azt mondta, hogy Magyarba nem érdemes menni. Ha el kell indulni, jobb Németországba menni, sok a munka, de sokkal több a pénz is, sok a magyar, szinte nem is kell tudni németül. Hosszan mondta, hogy kétkezi munkás nincs, a németek ki vannak szolgáltatva, kellenek a kulimunkások, ezért fizetnek ennyit. De a törvényeket betartják, a német dolgozókra vigyáznak, nem lehet akármit megtenni.
Csakhogy Istvánnak nem járt az ígért biztonság. Bár a korábban segédmunkásként dolgozó férfi ugyanazon a kapun ment be dolgozni, mint német munkatársai, papíron egy mára felszámolás alatt álló magyar cég alkalmazottja volt. Ugyan gyanús volt neki, hogy az egyik autópálya-pihenőben aláírt papírok nem németül vannak, de nem akart akadékoskodni, aláírta a dokumentumokat.
Az olcsó hús ára
Valószínűleg nem sok német tudja, hogy a szelet tarja, amit vacsorára készít, szinte biztosan egy kelet-európai munkás kezén ment át. Németország az olcsó hús hazája, előállításban, feldolgozásban és fogyasztásban is élen járnak az unióban. A húsiparban nagyjából 200 ezren dolgoznak, a rendszert jórészt az ezerszámra az országba érkező és megkapaszkodni próbáló, gyakran a nyelvet sem beszélő vendégmunkásokra építették.
Míg az 1960-as években a németek hentesektől szerezték be a húst, az 1970-es évekre felfutó életszínvonal átalakította az étkezési kultúrát és így a húsipart is. A háztartások egyre több húst vettek, azonban a termékek korábbi sokfélesége megszűnt. Míg az olyan nívósabb sertésrészekre, mint a tarja vagy a karaj egyre nagyobb lett a kereslet, az állat nagyobb részét kitevő, olcsóbb darabok – például a fej, a láb vagy éppen a belsőségek – kiszorultak a német konyhákból. Ursula Mense-Petermann, a Bielefeld Egyetem szociológusa szerint ez vezetett el a ma ismert gigantikus húsgyárakhoz: a ’70-es években kialakult az iparilag szervezett munkamegosztás a vágóhidak, a darabolóüzemek és a kolbászgyártók között. A színhús a háztartásokhoz került, a maradékot megvették a kolbászkészítők és a kutyaeledel-előállítók.
A hatalmas húsgyáraknak azonban nem volt szükségük képzett hentesekre. A szállítószalagok mellé elég volt az olcsóbb, szakképzetlen munkaerő, amelynek rendkívül nehéz körülmények jutottak. A húsipari munka a gépesítés ellenére is komoly fizikai próbatétel, a monotónia az idegrendszert, a 6-10 fokosra lehűtött munkakörnyezet az egészséget kezdi ki. Gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy nem lesz könnyű helyi munkaerőt találni a hatalmas üzemekbe. Az 1970-es években a húsipari munkaerőhiányt (is) török vendégmunkások enyhítették. A még így is toborzási gondokkal küzdő gyáraknak kapóra jött az Európai Unió 2004-es bővítése.
A német húsüzemek és a kelet-európai országok között évtizedek óta közvetítő cégek hozzák-viszik a munkavállalókat. A németeknek körülményes lenne közvetlenül ezekben az országokban toborozniuk, a munkakeresőknek pedig nincs elég információjuk a kinti munkalehetőségekről, gyakran a nyelvet sem beszélik. A közvetítés legális tevékenység, vannak olyan cégek, amelyek korrekten, a német fél által fizetett díjért visznek kétkezi munkásokat az üzemekbe, azonban a könnyen kitáruló kiskapukat sokan kihasználják. A jellemző megoldás az alvállalkozói megbízás (Werkvertrag): a német cég leszerződik egy kelet-európai vállalkozással egyes, gyakran rendkívül kiterjedt munkákra. A nagy húsfeldolgozóknak ez az üzleti modell csábító, hiszen az alvállalkozókon keresztül megbízott dolgozók sokkal olcsóbbak, mint a normál foglalkoztatás. Ez a boltok polcaira kerülő olcsó hús ára. Németországban egy kiló sertéshús átlagára 10 euró alatt van, ez pedig nem csak a németeknek kedvező: az ország legnagyobb feldolgozója, a Tönnies termelésének a felét exportálják.
A most a negyvenes éveiben járó András egy ismerős ajánlására adta be jelentkezését 2003-ban egy miskolci cégnél, amely húsipari munkákra közvetít ki munkavállalókat Németországba. Két évet kellett várnia, végül 2005 decemberében érkezett meg a húsosok szerint egyik legkeményebb helyre, Lübeckbe. A közvetítő cégnek nem kellett fizetnie, és a szállást, valamint a kiutazást sem kellett megtérítenie. Egyedül a védőfelszerelést fizetették ki vele, a lánckesztyűért és -mellényért 200 eurót fizetett, a késekkel együtt az összeg 500 és 600 euró között állt meg.
András tudta, hogy ő nem a német üzem dolgozója lesz: a miskolci cég minimálbérre bejelentette Magyarországon, és kiküldetésben dolgozott Németországban. Ekkoriban még nem kellett megadni a német minimálbért az ideiglenes munkavállalóknak, így a magyar minimálbér mellé napi 33 eurós bérért kezdett el dolgozni.
Nagy busszal, negyven fő jött. December volt, munkásszállókon laktunk, egy szobában négyen, zord körülmények között. Olyan helyre szállásoltak el minket, ahol már laktak mások, akik akkor éppen szabadságon voltak. Egy paneltömbben éltünk, péntekenként 30-40 embert hoztak. A szabadságról visszaérkezők miatt kéthetente kellett költözni egyik szobából a másikba. Ez a modell még mindig működik, így tudnak minél több embert összezsúfolni. Az érkezés után nem sokkal, még decemberben a cég felszámolás alá került, arra a hónapra nem is kaptunk fizetést. Megijedtem, hogy ki akarnak semmizni, de kiderült, hogy azért tartották bent a pénzt, hogy az emberek nehogy leszámoljanak. Aztán sikerült valamilyen új megoldást, új helyet is találniuk, de addigra sokan leszámoltak, nekünk ezért volt, hogy napi 20 órát kellett dolgoznunk. Visszamentünk a szállásra, lezuhanyoztunk, aludtunk két órát és irány vissza az üzembe. Én is ki akartam lépni, de úgy voltam vele, hogy ez egy átmeneti helyzet, és otthon sem lenne jobb, mert tartozásom volt.
Az első egy-két hétben nyesedékeket kellett vágniuk, ez annyira megterhelte András kezét, hogy szerinte be kellett volna gipszelni. Orvoshoz azonban nem ment el, mert félt a kirúgástól. Úgy látja: a sok sérülés, felesleges ízületi gyulladás hátterében a rossz kések, munkaeszközök, illetve az állandó rohanás áll, az, hogy nem mutatják meg a frissen érkezetteknek a fogásokat.
Ugyanez a cég vitt át minket három hónap múlva egy másik helyre, Sögelbe. Megtanultam kezelni a hártyázógépet, ott négy évet húztam le. Napi 45 eurót kaptunk, és még ehhez kaptuk otthon a minimálbért. Itt nem engedték hogy napi 10 óránál többet dolgoztassanak velünk, a németek jobban odafigyeltek. Két műszak volt, viszont a szállás minősége nem változott. Egy kétszintes házban laktunk, öt szobában 25-26 ember. Sögel után Molbergenbe kerültem, ez is Alsó-Szászországban van. Ott is frízgépen és bőrnyúzón dolgoztam. A mai napig érzem a hatásukat, tönkrementek az ízületeim. Siralmas munka. Volt ismerősöm, aki kijött 120 kilósan, rátették a frízgépre, hazament 80 kilósan. Egy comb 5-6 kilós, óránként 1200 darabot kellett lenyomni, végig lehet gondolni. És közben családok mennek tönkre, mert az embereket nem viszik haza a megbeszélt időnként.
András azon kevesek közé tartozik, akik el tudták érni, hogy egy német cég felvegye őket: csaknem öt éve egy helyi cég főállású munkavállalója. Ehhez azonban rengeteg nehézségen át vezetett az út, és szüksége volt jó adag szerencsére is. Menyasszonyát ugyanaz a magyar cég foglalkoztatta egy München melletti töltőüzemben, mint őt Molbergenben. Megismerkedésük után el tudták intézni, hogy András is Bajorországban folytathassa a munkát.
Egyszer előfordult, hogy 72 órát csaknem egyfolytában bent voltam. Pedig tudtak róla a német főnökök is, hogy nincsenek rendben a dolgok. Nem mertünk szólni, nem is voltam annyira tisztában a törvényekkel, mint most. Nem beszéltem a nyelvet, mindent tolmács intézett. Egyébként ez nagyon nagy baj, volt, hogy üzemi balesetnél olyan papírt írattak alá a szerencsétlen melóssal, hogy ő volt a hibás, azt sem tudta, mit ír alá.
Itt egy évig voltunk, míg meg nem érkeztek a románok, akik annyira leverték az árakat, hogy a mi magyar cégünk elment. Arra még megkértek a páromat meg engem, hogy az utolsó egy hónapra vállaljuk el a főnökséget. A németek pedig látták hogy dolgozunk, átlátjuk a dolgokat, és felajánlották, hogy átvesznek minket. Ez is azért sikerült, mert a magyarok megengedték. Amikor kijön az ember, a cég aláírat vele egy papírt, hogy egy-két évig nem mehet át a német céghez dolgozni, nehogy a németek valahogy átcsábíthassák a munkásokat. Azóta már a románok is elmentek, most egy lengyel közvetítő hozza az embereket, de ugyanúgy Romániából. A gépek, a termékek, a mozdulatok betanulására hónapok kellenének, őket meg hajtják, van, hogy bent vannak 20 órát, a németek pedig csak vakarják a fejüket, hogy ez nem az ő döntésük. Le kell adni az adagot. Kéz kezet mos, mindenki a másikra mutogat.
András szerint a közvetítők néhány év alatt milliomosok lettek, miután az egy-egy helyszínen akár 200-300 embert is foglalkoztató cégekhez több csatornán jut pénz. Szerinte a túlárazott védőeszközökkel is óriási üzletet csinálnak az alvállalkozók, ehhez jön a munkaruhák mosásának térítése, a szállás és a hazautazás díja, ami cégenként változó. Ha valakit kivisznek, és csak néhány napig vagy hétig bírja az iramot, ezeket a díjakat akkor is levonják a fizetéséből, a húsüzemek üzemeltetőitől bezsebelt összeg pedig hatalmasra rúghat.
Az alvállalkozók általában 30 centet kérnek a német cégtől egy kiló hús feldolgozásáért. Nekünk naponta megadták, hogy egy géppel hány kiló húst kell megcsinálni, nálunk ez átlagosan 30 ezer kiló volt. Az alvállalkozó az aznapi teljesítmény után kapott 9000 eurót, a húszfős csapatunknak meg kifizetett 660 euró napidíjat. Azt nem tudom, hogy lakhatásra, egyéb díjakra mennyi ment el, de így is megérthető, mekkora üzlet ez, és miért hajtják az emberek még akkor is, amikor már alig állnak a lábukon.
A románok, macedónok, ukránok sokkal többet is tűrnek
Ezek az állapotok a hatóságok előtt sem ismeretlenek: egy tavalyi jelentés szerint Észak-Rajna-Vesztfáliában a vizsgált húsgyárak 85 százalékában tapasztaltak súlyos visszaéléseket. A leggyakrabban a munkaidő túllépésével és a védőfelszerelések hiányával volt gond, de jellemző probléma a kétkezi munkások kisemmizése is. Ilyen esetekben az alvállalkozók jelentős sápot vesznek le a hentesrabszolgáknak is nevezett munkások béréből a kollektív elszállásolásért, a munkába szállításért és a védőruházatért.
Mindennek ellenére a németországi „húsozás” még mindig sokak számára vonzó, ennek oka pedig a Kelet- és Nyugat-Európa közötti bérszakadék. Németországban az ideiglenes munkavállalók is jogosultak a minimálbérre, ami jelenleg heti 50 órás munkaidő mellett havi bruttó 2000 euró, azaz mostani árfolyamon 700 ezer forint. 2014 óta az alvállalkozóknak a német munkaügyi és szociális törvénynek megfelelően kell alkalmazniuk a kint dolgozó embereket, de a visszaélések száma azt mutatja, hogy sikerült megtalálni a kerülőutat. Például a már említett levonásokkal.
Hatan voltunk egy kisebb szobában, hat férfi három emeletes ágyon. Egy családi házban laktunk, még két ilyen szoba volt, egy nagyobb és egy kisebb, zuhanyzós fürdőszobával. A lakhatásra, a rezsire és a munkába szállításra havi 600 eurót kértek. Illetve az első hónapokban ki kellett fizetni a lánckesztyűt, a mellényt. Volt, hogy elmentek nekünk bevásárolni, az 10 euró volt fejenként, az étel szállítása. Úgy beszéltük meg, hogy kéthavonta visznek minket haza vagy Magyarországig, aztán mindig közbejött valami, végül több mint négy hónap után mentem haza először egy kisbusszal, az is 100 euró volt
– mondja István, aki hét hónapnyi húsüzemi munka után egy ismerős segítségével tudott munkahelyet és szektort váltani. Most építőipari segédmunkás egy olyan magyar cégnél, amely vállalkozói szerződéssel segít be egy nagyobb német vállalatnak.
Magyarból egyre kevesebb van, szinte már csak mutatóba. A legtöbben románok, vannak macedónok, sok az ukrán. Ők sokkal többet is tűrnek. A magyarok után most a románok kezdenek elszivárogni, ők is inkább keresnek más munkát.
István szerint vannak, akik kulturáltabb körülmények közé érkeznek, de szinte nincs olyan közvetítő, aki ne ügyeskedne valamivel. Ezen a véleményen van Zsombor is, aki Magyarországon mentőápolóként dolgozott. 2013-ban érkezett Németországba, eddig három közvetítő cégnél dolgozott.
Otthon a havi keresetem alig volt több 100 ezer forintnál. Két középiskolás gyerekem volt, plusz beleestem az adósságcsapdába. Közalkalmazottként mindenki hitelt akart adni nekem, én pedig elhittem, hogy ez jó lesz. Tévedtem. A húsiparba azért jöttem, mert nem kell nyelvtudás, és volt itt ismerős is. A közvetítők nem mondják el a teljes igazságot, hogy mi vár bennünket idekint, mindegyik stiklizik valamivel. Vagy a szállással, vagy a felszereléssel, munkaidővel. A fizetéssel pedig mind. Nagyon nagy az elvándorlás. Van, aki egy napot dolgozik és megy, van, aki egy hónapot, és persze vagyunk páran, akik évek óta itt vagyunk, mert tudjuk, hogy szükség van arra a pénzre, amit itt keresünk. Biztos van sokkal jobban fizető állás is, de nehezen váltok, meg itt többnyire van szállás is, nem mindig horroráron
– mondja Zsombor. Szerinte a németek elfogadóak a külföldiekkel, és ő is úgy tapasztalja, hogy egyre kevesebb a tisztán magyarokat foglalkoztató cég, nagyon sok a román munkavállaló.
Ők kevesebb pénzért is hajlandóak sokat dolgozni, igaz, csak pár hónapot. De úgy látszik, így is megéri a közvetítőnek. Nem nagyon becsülik meg a régóta kint dolgozókat, hiszen nekik már több fizetést kell, kellene adni.
2021-től elvileg vége
Május közepén döntött úgy a német szövetségi kormány, hogy 2021 elejétől megtiltják a vállalkozói szerződés alkalmazását azoknak a társaságoknak, amelyek fő üzletága az élőállat-vágás és a húsfeldolgozás. Hubertus Heil szövetségi szociális és munkaügyi miniszter a döntés bejelentésekor azt mondta, hogy a Werkvertrag az „alvállalkozói konstrukcióra épülő szervezett felelőtlenség” rendszere.
A tarthatatlan állapotok azonban időzített bombaként ketyegnek a koronavírus-járvány második hullámának előszobájában. Júniusban derült ki, hogy Németország legnagyobb sertésfeldolgozója, a több üzemet is működtető Tönnies egységeiben több mint 1500, főleg kelet-európai munkavállaló kapta el a betegséget. A gyárnak is otthont adó Gütersloh és a szomszédos Warendorf járásban visszaállították a járványügyi korlátozásokat, amelyek a járások 600 ezer lakóját érintik. Mindennek ellenére a Tönnies július közepén állami segítséget kért ahhoz, hogy kifizesse a karanténban lévő dolgozóit. Julia Kloeckner agrárminiszter szerint azonban miután egy teljes régiót kellett lezárni az üzemben elszaporodó koronavírusos esetek miatt, a támogatás aligha csökkentené a közvélemény haragját.
A 7 milliárd eurós árbevételű Tönnies-holding egységeiben tavaly 16,7 millió sertést dolgoztak fel. Összehasonlításul: 2019. december elején a teljes magyar sertésállomány 2,63 millió állat volt.
Kiemelt kép: Friso Gentsch /dpa /AFP
