Pénteken már odahozták a vastüdőt, mert készült teljesen leállni a szervezetem. Anyámnak szóltak, hogyha vallásos, akkor hívja a papot, mert nem sok jót ígérhetnek, és Pétert (Feledi Péter, Monspart Sarolta barátja, később férje – a szerk.) is hazahívták külföldről. A jó isten húzhatta a strigulákat, hogy vajon hányan imádkoznak a Monspartért, és amikor bevéste az ezeregyediket, azt mondhatta: „Na, jól van, itt hagyom még egy kicsit”. Egészen biztosan ő is kellett ahhoz, hogy hat nap kóma után szombat reggel felébredjek, mert öntudatlan állapotban képtelenség akarni az életet.
1978-at írtunk ekkor, de előtte és utána történt még egy s más az életemben, ami tán kellett ahhoz, hogy a napokban az a megtiszteltetés érjen: nem olimpiai sportág világbajnokaként A Nemzet Sportolójának jelöljenek.
Házimunka helyett iskolai szakkör és sport
76 éve élek itt. Ide születtem, a Városmajor tőszomszédságába. Akkor még úgy hívták, Olasz fasor, amit a háború után, a második születésnapom környékén átkereszteltek Malinovszkíjra. 1962-től viseli a ma közismert Szilágyi Erzsébet nevet.
Szüleimmel és három öcsémmel együtt hatan éltünk a fasori kis lakásunkban. Csórók voltunk, mint mindenki a világégést követően, ebből kifolyólag többnyire zsíros kenyér jutott vacsorára, jó esetben hagymával. Bár genetikailag inkább erős alkatot örököltem, a dagi, mint jelző, reálisan nézve közelebb áll az igazsághoz.
Konzervatív családban nőttem fel, a három fiútestvérem mellett mindent a lánynak kellett csinálni. Mostam, takarítottam, főztem, miközben öcséim lent játszhattak a Városmajorban. Nekik nem számított, mikor jönnek haza, de ha én véletlenül letévedhettem, este hatra akkor is otthon kellett lennem. A szórakozást maximum családi kirándulások jelentették, a közeli budai hegyekbe gyalogoltunk fel olykor.
Hivatalosan először kézilabdázni kezdtem. Betettek a kapuba. A felét ugyan elfoglalta a kis gombóc, de a másik felén bement a labda – hamar kirostálódtam. Anyám, aki ifjabb korában teniszezett, azt javasolta, próbálkozzak inkább az ütővel, elküldött a Vasasba. A korábbi edzője pár órát követően lakonikusan foglalta össze a lényeget: „Hölgyem, keressen más sportágat a lányának, mert soha nem lesz ebből rendes fonák, de még csak tenyeres se!”
Nem sokkal később megjelent Elek Ilonka a Városmajor utcai általános iskolánkban. Az akkor már kétszeres olimpiai bajnok vívónő személyesen maga szervezte az utánpótlást, azonnal jelentkeztem oda is. Három hét után eltanácsoltak. Alighanem a kevesebb gyermekkori játszóterezés miatt nem alakult ki bennem az átlagosnál jobb labda- és mozgásügyesség, bár a testnevelők általában négyessel jutalmaztak és soha nem sütötték rám, hogy kétballábas vagyok.
Később, már a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban, hogy ne kelljen annyit otthon lennem, angol – a Vágó István édesapja fantasztikus nyelvtanárként foglalkozott velünk – és földrajz-szakkörre is beiratkoztam délutánonként. Utóbbit egy vendégtanár vezette, Jávorka Péter, Finnországról beszélt az első foglalkozásai egyikén. Az előadása végén becsempészett egy-két tájfutó képet is, mondván, ennek a sportnak köszönhetően utazhatott ki. Szó szót követett és kiderült, a Budapesti Pedagógus Egyesület sportolójaként a József Attila Gimnáziumban vezet tájfutó szakkört. Az óra végén annyit mondott: „No, lányok, szerdán délután öt órakor edzést tartok a „Jóskában”, akinek kedve van, örömmel látom!”
A 23 tagos földrajzszakkör összes leánykája ott topogott az első edzésen abban a reményben, hogy lesznek ott fiúk is. Merthogy a szigorú és nívósnak tartott leánygimnáziumunk tanulóiként maximum a villamosmegállóban találkozhattunk a petőfisekkel, vagy bármely fiúgimnázium tanulóival.
Első alkalommal a Feneketlen-tó melletti suliból felfuttatott minket a Gellért-hegy tetejére a Strobl-szoborig és vissza. A következő edzésre a 23-ból húszan lemorzsolódtak. Én ott ragadtam.
Szóval a földrajzszakkörnek hála, az akaratomnak és a kitartásomnak köszönhetően lettem végül tájfutó. Iskolában nem tartoztam a legjobb futók közé, de alkatomnál fogva a tájfutás összetettsége számomra kifejezett mázlit jelentett. Ebben a sportban minden pillanatban döntened kell, mikor, merre mész. Gyakran fontosabb a gyors és határozott útvonalválasztás, mint a futósebesség. Lehet, hogy neked az a nyerő, ha körbefutsz a térkép által jelzett utakon, de én, a többiekhez képest erős izomzatomnak, terepen is hatékony alkatomnak köszönhetően többnyire légvonalban kerestem a legrövidebb utat. Keresztben a hegyen, árkon, bokron át, így nyertem az időt.
A játszótér területe és a hintakorlátok alkotta négyszög kerülete
Az érettségit követően tanári pályát választottam. Felvettek az ELTE-re matek-fizika szakra. Nem számítottam évfolyamelsőnek, a középmezőny végén végeztem, mert akkor már egyre többet edzettem. A diplomaszerzést követően már kifejezetten sokat. Délelőtt 10-20 kilométer futás, és délután is még egyszer annyi. A Városmajorból, nagyjából onnan, ahol most ülök, elindultam Hűvösvölgy felé, a klasszikusnak számító Budakeszi-Páty körömre – majdnem húsz kilométer. Akkor még alig találkoztam autóval futás közben, zavartalanul lehetett edzeni. Legfeljebb – mivel az utcai futó ritkának számított, mint a fehér holló, pláne a nő – tűrnöm kellett, hogy az a pár sofőr, akit épp arra vetett sorsa, szinte mind kiszólt. Olykor durvákat.
Az egyetem után a sport mellett megpróbáltam tanítani, Soroksáron az ének-zene általánosban helyezkedtem el. A gyerekek imádtak, gyakran már kint vártak a HÉV-megállónál. Szerették az unortodox óráimat. Rengeteg olyan módszert találtam ki, amellyel nem dögunalmasan, a táblánál krétás kézzel állva, monoton hangon diktálva magyaráztam el a tananyagot. Amikor a geometria alapjaihoz érkeztünk, mindenkivel hozattam madzagot, mérőszalagot, óra elején kisétáltunk a játszótérre, és a szabadban modelleztük le a kerület- és területszámítást.
Ám a Szilágyi Erzsébet fasorról másfél órát utaztam a suliig oda és ugyanennyit vissza, ráadásul hol délelőtt, hol délután kellett órákat tartanom. A munkával összeegyeztethetetlenné vált a sport. Ezért egy év után Soroksáron feladtam a tanítást (mégis mély nyomot hagyhattam a gyerekekben, mert nemrég meghívtak az osztálytalálkozójukra, ami jólesett). A lakásunkhoz közelebb próbálkoztam, hátha úgy megy. A Rákóczi Gimnázium esti tagozatán olyan rendőröket, katonákat oktattam, akiknek a „csillagugráshoz”, avagy az előléptetéshez már kellett az érettségi. Sosem felejtem el: jeleztem nekik, aki fizikából a három Newton-törvényt bevágja, az már kettest kap. A vizsgán kihívtam egy fehér bajszú rendőr bácsit. Nekiszegeztem a kérdést:
– Newton második törvénye. Mi az erő?
Némi gondolkodást követően felemelte a jobb kezét és megfeszítette a bicepszét és közben jó hangosan azt felelte:
– Sarolta, az erő az, ami itt duzzad!
Mindenki dőlt a röhögéstől. Én is. Ilyen diákot nem is lehet megbuktatni, úgyhogy átment. Fél év után azonban itt is abbahagytam a tanítást, mert hiába értem én rá egész nap sportolni, ha az estiben délután ötkor kezdődő tanítás egybeesett a csapattársaim edzésével.
Ekkor már minden bizonnyal látszott bennem annyi tehetség, ami miatt a Szpariban kaptam egy, az olimpikonokéhoz képest szerény sportállást. Nem zavart a jelentős megkülönböztetés, nekem elégnek tűnt a mérsékelt fizetés is, mert azt csinálhattam, amit szeretek.
A legszebb sportévek
Amikor 1966-ban együtt készültünk Skerletz Ivánnal a történelem első tájfutó világbajnokságára, kitalálta, hogy kezdjünk el atlétikai típusú edzéseket is végezni, mert ezek a skandinávok jók, de monoton sebességgel futnak a terepen. Ha meg akarjuk verni őket, gyorsabbnak, kitartóbbnak kell lennünk. Na, onnan kezdve, itt „egyhosszazott” velem 50 x 100 métereket a Városmajorban.
Magyarországon nem tudsz felkészülni a külföldi versenyhelyszínek terepeire. Tök más a Vértes a csipkéivel, vagy a Bugac alföldi rekettyése a kis finom homokdűnéivel, mint amilyen terepviszonyokkal külhonban találkozol. Minden bizonnyal ennek az atléta-tájfutó közös felkészülésnek is szerepe lehetett abban, hogy egyre jobb eredményeket értem el, és végül 1972-ben, a csehszlovákiai világbajnokságon felértem a csúcsra.
Ráadásul úgy, hogy a címvédő norvég Ingrid Hadler közvetlen mögöttem és a másik a nagy vetélytárs, a hazai induló Anna Handzlova is utánam rajtolt. Az első két női tájfutó világbajnoki címet a svéd Ulla Lindkvist nyerte, 1970-ben diadalmaskodott Hadler – a ’90-es évekig főleg ez a két skandináv ország dominálta a tájfutást.
Körülbelül akkora meglepetést jelentett a tájfutás történetében nem skandinávként világbajnoki címet nyerni, mint amikor hét évvel később Klampár Tibiék a kínaiakat verték Phenjanban a vb-döntőben.
Annyira kivívhattam a svédek elismerését, hogy meghívtak az októberi, stockholmi 15 kilométeres terepfutóversenyükre, ahol a skandináv országokból hagyományosan több sportág – atléta, tájfutó, kajakosok, stb. – képviselői mérték össze tudásukat. Gondoltam magamban, ha megnyertem a vb-t, itt is meg kell mutatnom, én vagyok a legjobb. Végül második helyen értem célba egy svéd atlétacsaj mögött. „Büntetésből”, amiért nem nyertem, kitaláltam, hogy novemberben lefutom a Csepel Maratont.
A tájékozódási futás mellett már korábban is indultam atlétikai versenyeken. Amikor 1500-on vagy 3000-en a rajtvonalon szemügyre vettem az ellenfeleimet, azzal szembesültem, hogy egy combom olyan vastag, mint a mellettem álló lánynak kettő. Középtávon nem sok keresnivalóm lehetett. De a maraton más.
Garay Sándor készített fel akkoriban. A kiváló közép- és hosszútávfutó atlétában remek eredményei ellenére – Béres Ernő, Rózsavölgyi István, Iharos Sándor mellett a váltó negyedik tagjaként futott 1953-ban 4 x 1500 méteren 15:29.2-vel világcsúcsot – végtelenül szerény ember lakozott. Megkérdeztem tőle:
– Mester, mit gondol, le tudnám futni a maratonit?
– Meg ne próbáld! – válaszolta.
Naná, hogy odamentem. A szabály szerint csak a rajtszámmal rendelkező férfiak állhattak oda a rajtvonalhoz. Szerencsére egy honvédos srác nem jött el, így az egyik társam megszerezte nekem fű alatt az övét, a rajtnál nem tűntem fel a tömegben. A Csepel Vas és Fémművek szép nagy kapuja elől indult a verseny, az útvonala kivitt Tökölre, a reptérig és onnan vissza. A pályán odafelé bárhol találkoztam versenybíróval, mindegyik ordibált velem és kizárással fenyegetett. Amikor már haladtunk visszafelé Tökölről, a részidők azt mutatták, nem is olyan rossz ez a kis hülye csaj. Erre elkezdtek biztatni.
Azt nem állítom, hogy fitten lépdeltem a cél felé, de az, hogy beérek, nem lehetett már kérdés. Legnagyobb meglepetésemre a finisben ott áll a pálya szélén Garay Sanyi bácsi és miközben karját a célvonal felé lengetve ugrált, felém kiabált. „Rohadt disznó, tudtam, hogy le fogod futni! De cserébe hoztam egy tortát neked!”
Hat évvel később, amikor 1978-ban, meghívtak Atlantába a nem hivatalos női maraton-világbajnokságra, az addigi egyéni legjobb idők alapján osztották a rajtszámokat. A 13-ast kaptam. Na, mondom: „Saci, ha a tízbe kerülsz, gratulálhatsz magadnak.” Végül második lettem. Ha kint van velem az akkori edzőm, Simon Dénes – 1969-ben részt vett az athéni Európa-bajnokságon 2:22:58,8 órás idejével a 6. helyet szerezte meg maratoni távon –, vagy a versenyt egy mellettünk haladó teherautó platójáról követők közül bárki kicsit biztat, hogy “menjél vele, mert jól mozogsz”, lehet legyőzöm Marty Cooksey-t (2:46:16). Így viszont második lettem.
A kis parazita, aki kettétörte a sportkarriert
El-elkalandoztam ugyan az atlétika világába, főképp a hosszútávfutás vonzott, de alapvetően tájfutóként tekintettem magamra. Ezért többnyire a természetben, a hegyekben edzettem. Ott az ember a betolakodó. A tájfutók együtt élnek az erdő, mező élővilágával. Megszoktuk egymást. Ki így, ki úgy. A kullancs például természetes velejárója az erdei futásnak. Egyes területeken több van, máshol kevesebb, egyes sportolók kipárolgását jobban szeretik, másokban sosem marad benne egy sem. Éveken át minden futás után „söpörtem le” magamról a kullancsokat. Olykor megtalált egy-egy ragaszkodóbb. A fincsi helyeket, a hónaljat, a mell alatti részt, a nemi szervek környékét szeretik. Zuhanyzásnál állandó programként alaposan végigtaperoltam magam, ha találtam, azon mód kiszedtem.
1978 tavaszán, az atlantai második helyem után a Vértesben edzőtáboroztunk. A többiek úttörőtáborban laktak emeletes ágyakban. Világbajnokként, 34 évesen ekkor már megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy reggel inkább odaautóztam a Trabantommal, este hazajöttem. Viszont így nem azonnal futás után, hanem csak este zuhanyoztam. Ekkor, órákkal később találtam meg magamon a már jól beékelődött, magát a véremből dagadtra szívó kullancsot. Kivettem, ahogy szoktam és másnap folytattam az edzéseket.
Három-négy héttel később egy vasárnap délelőtt egyik pillanatról a másikra 41 fokos lázam és iszonyatos hasfájásom lett. Anyám hívta a mentőket, délben bevittek a Sportkórházba. Az ügyeletes dokit éppen ebéd közben zavartuk meg. Élsportoló, fáj a hasa, lázas – kivesszük a vakbelét. Előtte még a nőgyógyász biztos, ami biztos alapon megnézett, majd „szegény ne szenvedjen sokáig” alapon elaltattak, megműtöttek. Utóbb kiderült, jobb lett volna, ha csak helyi érzéstelenítőt kapok.
A Sportkórházban érezték, nagy a baj. Somogyvári doktor, a tájfutók keretorvosa kullancsra gyanakodott, ezért hétfő reggel azonnal átvittek a László kórházba. Lumbáltak, azaz lecsapolták az agy-gerincvelői folyadékomat a gerinccsatornámból, és kullancs-encephalitist diagnosztizáltak. Hat napig kómában kitartóan meneteltem a halál felé. Már majdnem „eltemettek”, amikor szombat reggel váratlanul felébredtem.
Két erdésszel feküdtem egy szobában, akik később ugyanebbe a kullancs által okozott betegedésbe belehaltak. A dokik a napi két edzésből és a koromból kifolyólag erősebb immunrendszeremmel, a szervezetem átlagosnál jobb regenerációs képességével magyarázták, hogy túléltem.
Ébredést követően azzal szembesültem, hogy csak marha lassan tudok beszélni, a teáscsészét nem tudom felemelni, nem tudok írni, és a jobb lábam tök béna. Ki akartam ugrani az ágyból, de nem ment. A kullancs-encephalitis elvileg agyvelő- és/vagy gerincvelő-gyulladás, nekem csak az utóbbi alakult ki, de pont azon a területen, ahol azok az idegek futnak, amelyek a láb mozgatásáért felelősek. Ezek elhaltak, emiatt maradt béna a jobb lábam. Az esetem hatalmas vihart kavart. Országos szinten akkor kezdtek először beszélni erről a betegségről, illetve arról, hogy a gerinc- vagy agyvelőgyulladást okozhatja fertőzött kullancs is.
Hogy milyen gondolatok járnak az élsportoló fejében ilyen helyzetben? Sokat sírtam. Állandóan a rádió sportközvetítéseit hallgattam és jólesett, hogy több sporttársam is üzent nekem az éteren keresztül. De a lényeg, eszembe sem jutott, hogy nem állok talpra.
Semmi baj – gondoltam –, meggyógyulok, ősszel felkészülök a norvégiai tájfutó-világbajnokságra. Nem napi kettőt fogok edzeni, hanem napi négyet, de ha még így sem sikerül a vb-re kijutnom, az sem olyan nagy baj, mert nehéz terep, legalább nem leszek pofozógép.
A tavaszi nem hivatalos maratoni-vb után meghívtak novemberben a New York-i és a tokiói női maratonra, ez tovább éltette bennem a gyors gyógyulás reményét. A következő hat hétben azonban ki sem jöhettem az intenzívről. Hetente lumbáltak, ellenőrizték az állapotomat és a lábam továbbra sem mozgott.
A nyugatnémet orvost, Dr. Ernst van Aakent a maratonfutások alkalmával ismertem meg. Kedvelt, mert nem sok kelet-európai futónővel találkozott a versenyeken. Azt javasolta, hogy kérjem meg az orvosaimat, minden nap tegyenek bele egy nagyon forró kád vízbe és addig maradjak benne, amíg ki nem hűl. Az intenzív ötödik hetében a kádban ülve mozdult meg a lábujjam. Úgy ordibáltam örömömben, hogy a Nagyvárad téren is hallották. Amikor kikerültem az intenzívről, majd a kórházból, az ORFI-ban nap mint nap különböző kezeléseken vettem részt. Egyéni tornán, csapattornán, tangentoros masszázson, rendes masszázson, lépcsőn föl, lépcsőn le, “Trabanttal”, azaz járókával, két bottal, egy bottal. A következő hónapokban fokozatosan javult a lábam állapota, a térdemig teljesen rendbe jött minden, de az adductor, a combközelítő izmom nem működött rendesen. Lassan rá kellett jönnöm, hogy ebben az évben már nem lesz maraton.
A teljes gyógyulásban azonban még hittem, annak ellenére, hogy decemberben, még bottal jártam, és olyan „gyorsan” haladtam, hogy egy hosszabb zebrán nem értem át a zöldön.
Következő év elején lementem Pécsre dr. Bodosi Mihály ideggyógyász specialistához. Betett az MR-be. Amikor megkapta az eredményt leültetett és szembesített a megmásíthatatlannal: „Maga soha többet nem lesz élsportoló. Nem létezik, hogy a szomszédos idegek, izmok úgy át tudják venni az elhaltak funkcióit, hogy megfelelően működjenek. Örüljön annak, hogy nem hülyébb, mint volt, nem maradt maradandó agyi károsodása.”
További tíz év az élsportért
Felépülésem után az egyesületem mellett, amely állásban hagyott, megint Skerletz Iván – aki akkor már a tájfutó szövetség főtitkáraként dolgozott – nyúlt a hónom alá. Amikor már elmaradt a bot is, azt mondta:
– A következő kongresszuson téged jelölünk a Nemzetközi Tájfutó Szövetség elnökségébe. – Kiutaztatunk a szövetség pénzén, világbajnokként, nőként biztosan beválaszt ott a tagság.
Így is lett. Ezzel indult a nemzetközi sportdiplomáciai karrierem. Skerletz azt is javasolta: „Legyél te a szövetségi kapitány. Adok melléd férfi edzőket, akik segítenek a pályatűzésben, kirakják a pontokat, stb., de te irányítasz mindent szakmailag.” Szerencsére, mint világbajnokot, elfogadtak a fiúk is. A tízéves kapitányságom alatt a tanári mellé a Testnevelés Főiskolán megszereztem a szakedzői és a sportvezetői diplomát is és szerencsére jöttek az eredmények is: Kárai Kázmér tanítványa, Oláh Kati kétszer is hosszútávú-világbajnoki címet nyert (1991, 1995).
A rendszerváltást követően a nem olimpiai sportág tájfutásra a munka és időigényes volta miatt egyre kevesebben tekintettek karriercélként. Ezzel egyre kevésbé tudtam mit kezdeni. Egy-egy tájfutó versenyre mindig utazni kell, rámegy az egész napod. Ezzel szemben bármelyik utcai futóversenyt vagy szabadidős programot fél délelőtt alatt letudsz a kortársaiddal, a haverjaiddal. Ez a szemlélet az élversenyzők felkészültségét is óhatatlanul befolyásolta. A legjobbak kiutaztak a vb-re, de nem mindig olyan tudással, olyan akarattal, amely elengedhetetlen lett volna a sikerhez – pedig amúgy bennük rejlett.
Pavlovics Gábor például 1988-ban junior Európa-bajnok lett, 1993-ban csak hét perccel maradt el a felnőtt vb győztese mögött. Baromi jól zenélt a srác, nem tudom hány nyelven beszélt. Mondtam neki:
– Gyere, edzzünk többet, jobban, hiszen benned rejlik a tehetség ahhoz is, hogy felnőtt vb-t is nyerj!
Másképp döntött, alighanem jól – inkább az egyetemre helyezte a hangsúlyt. Kitűnő tanulóként orvos, plasztikai sebész lett belőle, a jó isten azóta is a tenyerén hordozza. De legalább a sportág szeretete megmaradt benne, még most is rendszeresen fut, indul tájfutóversenyeken. A másik, akitől szintén többet vártam úgy fogalmazott:
– Figyelj ide, Saci! Van két gyerekem, dolgozom mellette, mert amit itt keresek, abból nem tudunk megélni. Amatőr vagyok, valójában hobbisportoló, hidd el, nem tudok ennél többet beletenni.
Megértettem, persze, de fájlaltam, mert lehettek volna a fiúk között is nemzetközi szinten magasan jegyzett tájfutóink.
Ne egy sportolóért, tízmillióért tégy
Amikor láttam, hogy nem jutunk egyről a kettőre, mert 18 éves korában, legkésőbb egyetem után a sportág amatőr mivolta miatt mindenkinél alábbhagy a lendület, elfogadtam Dr. Makra Péter, az Országos Egészségnevelési Intézet igazgató-helyettesének felkérést, aki azzal győzött meg:
– Figyelj ide, Saci! Most nem magadért, azaz egyetlen sportolóért kell dolgoznod, hanem tízmillióért. Mozgasd meg a magyarokat!
Életmódkönyvek, sportszakmai gyakorlatok társszerzőjeként, számos rendezvény szervezésével, a Budapest Sportirodán keresztül, ahol a Futanet magazinban éveken át közölték az edzésterveimet, amellyel az amatőr futók felkészülhettek egy-egy célversenyre, gyakorlatilag a semmiből próbáltuk mozgásba hozni azokat a magyar embereket, akik nulla sportmúlttal rendelkeztek. Ezeken túl egyfajta mintaként korábbi tájfutó társammal, Korik Verával a Margitszigeten életre hívtunk egy amatőr női futóklubot.
Egyik nap bekopogott valamelyik budapesti kórház 50 pluszos főnővére. Hosszú, vékony nő, magas sarkú cipőben, kalapban.
– Sarolta – mondja –, jöttem megnézni milyen egy edzés.
– Gyere, nézd meg, de ha legközelebb jössz, ne magas sarkúban gyere, ne hozz kalapot, de legyen nálad futóruha és futócipő.
Megjelent.
– Mi a célod? – kérdeztem.
– Hogy életemben egyszer lefussak egy félmaratont.
– Nem te leszel a győztes, de heti három edzéssel simán meg tudod csinálni – biztattam.
Edzéstervet írtunk neki. Ütemes sétával kezdte, majd lassú kocogásból, végül a rendszeres edzésnek köszönhetően átváltott futásra. Amikor elérkezett az ideje, teljesítette a célját. Igaz, Berlinig utaztunk érte, mert itthon cikinek tartotta az ismerősei előtt, pedig mindegyiküknek látni kellett volna a szemét és az arcát, miután célba ért.
Hogy stílszerű legyek, a futás, a gyaloglás, vagy a nordic walking, összességében az egészséges életmód pont úgy terjed, mint a vírus. Ahol megfelelő embert fertőztünk meg, az a mai napig működteti a saját kis klubját és megfertőz másokat is. Az immár „félmaratonista” nővér például azóta hazaköltözött Rákóczifalvára, megalapította és jelenleg is működteti az ottani nyugdíjas asszonyok gyaloglóklubját.
Az egészséges fizikai állapot a kedélyedre és az agytevékenységedre is kihat. Rengetegszer bebizonyították statisztikailag, hogy a testnevelés tagozatos iskolákban átlagosan mindenben jobbak a gyerekek. Miért változna ez meg idősebb korban?
Kopp Mária dolgozta fel és értékelte, hogy az első világháború után 400 ezer özvegyasszony maradt Magyarországon. A második után 600 ezer. A KSH 2009-es adatai szerint 800 ezer férfi hiányzott a nyugdíjas korú nők mellől. Ez azt jelenti, a munkahelyi stressz és ez a modern életmód jobban gyilkolja a férfiakat, mint a háború, ezért lehet a körülbelül kétmillió magyar nyugdíjas kétharmada nő. Ami nemtől függetlenül igaz, az időskorúak jelentős hányada az érettségi, azaz az utolsó testnevelés óra óta nem mozgott. 10-20-30 kilogramm, egyes esetekben még jelentősebb súlyfelesleggel élnek.
Mivel tagja vagyok az Idősek Tanácsának – 2004-es megalapítása óta mindig az aktuális miniszterelnök, így jelenleg Orbán Viktor a vezetője –, két éve azt a célt fogalmaztam meg, hogy Magyarország 3300 településének egyharmadán, de legalább ezer településen alakítsunk nyugdíjas gyalogló klubot. Az elmúlt két évben már kicsit több, mint száz jött létre. De ez nem elég.
Szolgálatnak érzem és élvezem ezt a munkát, amiben az sem akadályoz, hogy 2016 végén egy szűrés alkalmával rákot diagnosztizált az orvos. Három év alatt háromszor hat kemoterápiás kezelést kaptam. Ezzel az a baj, hogy mást is megzabál benned. Már mindenem hetvenszázalékos. Négy éve még sokkal jobban ment a gyaloglás, most megint bottal csoszogok. Látásom, hallásom is gyengült – de az eszem, a jó kedélyem és az életigenlésem legalább megmaradt. Tavaly év végén már rosszul lettem a kemo kezeléseken és akkor azt mondtam a dokinak: „Nem szeretnék több kemót, mert nem marad belőlem semmi. Valami mást kell kitalálni”. Hosszas engedélyezés után kaptam egy gyógyszert, ami az immunháztartásomat erősíti. Most még bizakodom! Ezért mostanában, amikor itt, a Városmajorban olykor elbeszélgetek a jó istennel, azt szoktam kérni tőle:
A csudába! Kaptam tőled egy világbajnoki címet, amihez kellett szerencse is. Ok, 1-0 ide. Utána elvetted a futólábamat, ezzel 1-1. Már nem törekszem a győzelemre, de szeretnék döntetlenben kiegyezni veled még pár esztendőre. Legalább addig, amíg azt az ezer nyugdíjas klubot, amit két éve megálmodtam, még létre tudjam hozni.
Kiemelt kép: Ivándi- Szabó Balázs /24.hu
