A kereszténység sajátosan amerikai verziója, az evangéliumi kereszténység (más néven evangelikalizmus) innen, Európa közepéből nézve mindig is a patriotizmus, az önsegítő tréningek és néha bizony a sima ripacskodás furcsa és bizarr keverékének tűnt, mely nem sokban hasonlít a nálunk honos történelmi egyházaktól látott vallásgyakorlásra. A képhez az is hozzátartozik, hogy az a bizonyos vidéki és túlnyomórészt fehér Amerika, melynek lakói oly fontos szerepet játszottak Donald Trump elnökké választásában, az evangéliumi kereszténység fő bástyája, és az evangelikalizmus súlyát jelzi az is, hogy alelnök lett a fundamentalista Mike Pence-ből. Ezek ismeretében annyira nem lehet meglepő, hogy az amerikai politikában is hagyományosan komoly súlyuk van ezeknek az ultrakonzervatív vallási vezetőknek, az USA amúgy is sokkal kevésbé szekuláris állam, mint a miénk bármikor is volt az elmúlt évtizedekben, mi hát a meglepő abban, hogy Washingtonban is befolyása van egy fundamentalista elit klubnak?
Jesse Moss dokumentumfilm-sorozata egy oknyomozó újságíró, Jeff Sharlet könyvein alapul, és maga Sharlet is állandó szereplője a sorozatnak, mely öt részben vizsgálja a hivatalosan névtelen, és jobbára csak Family (Család) vagy Fellowship (Közösség) néven emlegetett csoport befolyását az amerikai és a nemzetközi politikára. Ő nem kevesebbet állít, mint hogy egy titkos, maffiaszerű hálózat tartja a markában a politikai elitet, miközben magáról a csoportosulásról szinte semmit nem tudni. A Család befolyását leginkább az évente megrendezett nemzeti imareggeli jelzi, melyen valamennyi amerikai elnök megjelent Eisenhower óta, és amely inkább egy óriási nemzetközi lobbiesemény, meghívottakkal a világ minden részéről, idén például Gattyán György és a magyar nemzeti imareggeliket szervező Balog Zoltán is részt vehettek rajta. Ezt évtizedeken át, a két évvel ezelőtti haláláig egy Doug Coe nevű férfi szervezte, aki a csoportot alapító Abraham Vereide utódjaként lett a névtelen szerveződés semmilyen hivatalos tisztséget nem viselő vezéralakja, miközben számtalan fényképen bukkan fel vezető politikusok társaságában.
Coe tényleg egy rejtélyes alak – „a legnagyobb hatalmú ember Washingtonban, akit senki sem ismer” –, jelen volt a Camp David-i csúcson is 1978-ban, és aki még több más nemzetközi ügyben is kulcsszerepet játszott. Sőt, járt Magyarországon is, de erről is csak nyúlfarknyi hír jelent meg 1993-ban néhány napilapban:
Antall József miniszterelnök tegnap délelőtt rövid megbeszélésen fogadta Douglas Coe-t, a National Prayer Breakfast mozgalom amerikai vezetőjét és a kíséretében lévő politikusokat. A megbeszélésen jelen volt Kodolányi Gyula címzetes államtitkár, a miniszterelnök külpolitikai főtanácsadója.
Hogy miről beszéltek, kik voltak a kíséretében és mi ez a mozgalom, erről egy szó sem esett sehol.
A Családot a norvég születésű Abraham Vereide alapította 1935-ben Seattle-ben, összegyűjtve a város leggazdagabb üzletembereit, hivatalosan azért, hogy közösen imádkozzanak és tanulmányozzák a Bibliát, nem mellesleg pedig segítsenek legyőzni a rendkívül erőteljes szakszervezeti mozgalmat. Sikerrel jártak, a csoport támogatta konzervatív jelöltet később polgármesterré is választották, és Vereide innentől már országos méretekben gondolkodott, a reggeli imamozgalmához pedig 1953-ban sikerült megnyernie Eisenhower elnököt is, aki a kommunizmus elleni harc kellős közepén örömmel vett részt az eseményen. Addigra Vereide mozgalmába már ömlöttek a tehetős támogatók milliói, és amikor a halálával Doug Coe lett a Család vezető alakja, a szervezet súlya még jobban nőtt. Coe mindent megtett, hogy a szervezet a lehető legnagyobb titokban működjön, keveset beszélt, annál többet hallgatott másokat, igyekezett nem előtérbe kerülni, mert úgy vélte, így sokkal nagyobb befolyásra tehetnek szert.
A Család kereszténysége azonban igen nagy mértékben különbözik attól, amit mi Európában kereszténységnek tartunk: a hívek eleve nem a Bibliát tanulmányozzák, hanem az Újszövetségből készült kivonatot, melynek a címe szimplán csak Jézus. Nincsenek misék, nincs prédikáció, nincs semmilyen külsőség, csak Jézus van. De a Család Jézusa sem az a megbocsátó, a másik orcáját is odatartó Isten báránya, akinek mi ismerjük, ő inkább a győzteseket szereti: Coe talán legfontosabb példabeszéde arról szól, hogy nekik nem a bárányok a fontosak, hanem a farkasokat kell megnyerni azért, hogy hatalmuk legyen. Magát a „farkaskirályt” kell becserkészni, és ha ő velünk van, akkor ki ellenünk? Hasonlóan központi gondolat az is, hogy a vezetők azért vezetők, mert Isten kiválasztotta őket, ezért el kell néznünk a botlásaikat is. Coe kedvenc bibliai példájával élve Dávid se volt tökéletes, hiszen elcsábított egy asszonyt, a halálba küldte a férjét, de ez mindegy is, mert Isten őt választotta, és kész. Ez utóbbi érv aztán visszatért akkor is, amikor a Család támogatta republikánus politikusokat házasságtörésen kapták.
Mindenképpen izgalmas alapanyag tehát a sorozat témája, mégsem sikerül elég jól hozzányúlni: az első részben ugyanis Moss valamiért úgy döntött, dramatizálni kell Jeff Sharlet első élményeit a Családdal, amikor egy bentlakásos, csak fiatal férfiakból álló vallási közösséghez csatlakozott, melyről később kiderült, Coe láthatatlan hadseregének jövőbeni katonái alkotják. De hiába alakítja például Coe-t olyan neves színész, mint James Cromwell, az egész megoldás suta marad, és nehéz eldönteni, mennyi benne a fikció. Főleg, hogy a másik négy részben már hagyományos dokumentumfilmet látunk, beszélő fejekkel és filmbejátszásokkal. A fő probléma azonban még csak nem is ez, hanem hogy nem sikerül a filmnek igazán konkrét állításokat megfogalmaznia a Család valódi hatalmáról.
Láthatunk ugyanis példát arra, hogy republikánus szenátorok magánrepülővel utazgatnak külföldre, ahol sötét afrikai diktátorokkal barátkoznak (állítólag csak Jézusról beszélgetnek), a melegházasság ellen kampányolnak Romániában (mely valójában nem célja az Egyesült Államok külpolitikájának), és az egyik rész pedig az imareggeliken rendre nagy számban megjelenő orosz politikusokról szól, külön kitérve az áprilisban a választásokba beavatkozó orosz ügynök, a 18 hónap börtönre ítélt Maria Butina esetére, aki pont ezen az eseményen juthatott az általa kiszemelt politikusok közelébe. És persze az utolsó részben előkerül maga Trump is, mint a Farkaskirály, aki kétségtelenül pont olyan elnök, amilyenre a Család Vereide óta vágyott, ám semmi nem derül ki arról, milyen közvetlen kapcsolat van Trump és a Család között. Pláne, hogy Coe távolról sem csak a republikánusokkal ápolt jó viszonyt, hanem a Clinton házaspárral ugyanúgy barátkozott, mint Obamával. Ez a szál azonban egyáltalán nincs kifejtve a sorozatban, pedig az imareggelik visszatérő indoka is ez, hogy itt végre normális hangnemben beszélgethet egymással a két rivális oldal.
Moss természetesen igyekszik minden oldalról megszólalókat keríteni, így több olyan politikussal is beszélget, akik közel vannak a Családhoz, és ők mindent megtesznek azért, hogy meggyőzzék a nézőt arról, hogy nincs itt szó semmi titkos összeesküvésről vagy maffiáról, hanem csak politikusokról, akik Jézusról beszélgetnek. Több kritika is kifogásolta, hogy nem derül ki a filmből, ténylegesen mekkora hatalma van a Családnak, és hogy mennyiben különbözik más, befolyásos lobbicsoportoktól. Különösen, hogy az utolsó részben megismerhetünk egy portlandi sejtet, ahol hétköznapi – többségében fekete – férfiak beszélgetnek egy kávézóban, olyan témákról például, mint az intézményes rasszizmus, és egyáltalán nem tűnnek olyan agymosott, üresen vigyorgó fanatikusoknak, mint a dramatizált első részben megismert házlakók. A sorozat egyik republikánus megszólalója még azt is kilátásba helyezi, hogy nőket és kisebbségieket is bevonnak majd a jelenleg csak fehér férfi politikusok mögött álló Család munkájába, a Család egy másik tagja pedig liberálisnak vallja magát.
Félreértés ne essék, amit a sorozat feltár, épp elég ahhoz, hogy erős gyanakvással tekintsünk Coe követőire: egy homályos hátterű és célú, a nyilvánosság (és az adóhatóság) elől rejtőzködő szervezet, amely megválasztott politikusokat mozgat a saját érdekeinek megfelelően, és amely bátorítja őket, hogy elhiggyék, őket nem az emberek szavazták meg, hanem maga Isten választotta ki (Trump épp a szerdai sajtótájékoztatóján nevezte magát kiválasztottnak). A The Family megtekintése után azonban több kérdésünk lesz, mint amennyire a sorozatból választ kapunk. Az amerikai médiával ellentétben a Család idehaza még nem volt téma, tehát a magyar nézők túlnyomó többségének újdonság, de a sorozat így sem tud meggyőzni arról, hogy ezek az emberek, legyenek bármilyen hatalmasak is, tényleg a kezükben tartják a legfontosabb szálakat. Pedig egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy így van.
The Family, 2019, 5 rész, Netflix. Magyar szinkronnal és felirattal is látható.
