Kontra
Teljesen természetes, hogy a filmtörténet nagy alkotásait időről időre elő kell venni, és megnézni, érvényes-e még a státuszuk, hitelesek, érvényesek, hatásosak tudtak-e maradni, vagy az idő megkoptatta fényüket? Változott-e akkorát a világ, hogy az egykor romantikusnak, vagy úgy általában a világ rendjének tekintett események mára kínosnak, túlhaladottnak, cikinek tűnjenek? A Forrest Gump 1994-ben kezdte meg hódító útját, és természetes, hogy egy ennyi idős filmet újra kell értékelni néha, de Robert Zemeckis művével kapcsolatban sokkal nagyobbak az indulatok, mint hinnénk. Míg az általános vélemény az, hogy a Forrest Gump az egyik legédesebb, legviccesebb, legmeghatóbb film a modern filmtörténetben, addig hasonló hangerővel kiabálja a másik oldal, hogy ezt mennyire másként látják. Nincsen szürkezóna, imádják vagy utálják, ennyi. De mik a kontra oldal érvei?
A Forrest Gump ellendrukkerek legáltalánosabb érve a filmmel szemben, hogy nyálas és életszerűtlen. A Forresttel történtek meseszerűek, ir- és szürreálisak, és annyi az olcsó, túltolt melodráma, hogy ember legyen a talpán, aki kibírja pityergés nélkül. Erre rásegít Alan Silvestri hatásos – az ellendrukkerek szerint hatásvadász – filmzenéje, ami Tom Hanks szomorú narrációjával megfejelve minden finomság és árnyalat nélkül játszik az érzelmek húrjain, ami a rajongók szerint csodás érzelmesség, a fanyalgók szerint viszont vásári szentimentalizmus, mely hülyének nézi a nézőt, mintha a közönség nem tudná maga eldönteni, hogy mit érezzen.
Míg az előző érv erősen ízlés-alapú, addig van az anti-Forrest körnek egy olyan érve, amiben akár még találhatunk is némi realitás-alapot, éspedig, hogy
Nyilván nem republikánus értelemben vett konzervativizmusról van szó, de akárhogy is: Forrest istenfélő, alabamai, színamerikai, futballista, élsportoló és háborús hős, aki szerény értelmi képességei ellenére sikeres és híres lesz. Szemben élete szerelmével, Jennyvel, aki a liberalizmus szimbóluma, szexuálisan szabados, hedonista hippi, háborúellenes aktivista, drogos öngyilkosjelölt, az ellenkultúra képviselője, aki végigkínlódja az életet, míg végül egy rejtélyes betegségbe hal bele, ami elég nagy valószínűséggel AIDS-ként értelmezhető. Az ellendrukkerek szerint egy politikai manipuláció: megjelenik mindkét értékrend, és elég egyértelmű, hogy melyiket mutatja be vonzó életútként és követendő példaként a film. Ez olyannyira így van, hogy egy 2009-es lista a negyedik legjobb konzervatív filmnek választotta a Forrest Gumpot.
Az is népszerű ellenérv, hogy a film leegyszerűsíti, és méltatlanul mutatja be az amerikai történelem fontos eseményeit, így nemhogy hozzátenne a nézők történelmi alapműveltségéhez, épp ellenkezőleg, összemos és általánosít. Az, hogy a filmben az egyes történelmi jelenetek többnyire humor tárgyai, csak ront a helyzeten, bugyuta képeslappá silányít bonyolult és fontos történéseket – állítják a filmet gyűlölők.
És akkor jöjjön a legviccesebb ok: rengetegen az utálkozók közül nemes egyszerűséggel túlértékeltnek tartják a filmet, éspedig azért, mert az rommá nyerte magát a díjszezonban. Amivel önmagában aligha lett volna sokaknak gondja, ha 1994 nem az egyik legerősebb év a modern filmtörténetben – ma is tart a vita, hogy 1999 vagy 1994 volt a legjobb évjárat. 1994 az az év volt, amikor mozikba került a Ponyvaregény és A remény rabjai is, ez a két irdatlanul népszerű klasszikus, és mindkét film jelölt volt a legjobb film Oscar-kategóriájában. Erős mezőny, kár lenne tagadni, és bár nem meglepő, hogy a rendszerint megható filmdrámákra szavazó Akadémia a Forrest Gumpot hozta ki győztesként, sokan máig nem tudták megbocsátani, hogy Zemeckis filmje Tarantino korszakos alkotása, a nem tradicionális történetmesélés és a független filmgyártás egyik zászlóshajója elől, csakúgy, mint az internet kedvenc filmje elől is ellopta a díjat.
Ide kapcsolódik még egy oka annak, hogy ennyire hangosak a Forrest Gump-ellenesek: a Ponyvaregény egyértelműen, de még A remény rabjai is inkább illeszkedik a karcos, sötét filmek sorába, amelyet konszenzusosan menőbbnek tart a közvélemény, mint bármilyen „feel-good” mozit. A Forrest Gump meg, minden meghatás ellenére igazi szívmelengető darab, és az ilyen filmeket könnyedén tömegfilmnek, azaz implicite kevésbé színvonalasnak minősíti a közbeszéd. Arról nem beszélve, hogy a mainstream véleménnyel szembeni véleményt megfogalmazni mindig csábító, mert, ugye, okosnak és egyedinek lehet tőle látszani.
Pro
Az ellenérvek egy részével nem könnyű vitatkozni, ám azért ahhoz sem kell nagyon erőszakot tennünk magunkon, hogy felsoroljunk egy rakás érvet, ami azt erősíti meg, hogy a Forrest Gump igenis máig megérdemli a körülrajongott klasszikus státuszt. Kezdve mindjárt a film tagadhatatlan szakmai teljesítményeivel, így például a CGI használatával, melynek révén Forrestet archív felvételekbe csempészték, vagy éppen leradírozták Dan hadnagy lábát – ezekért egyébként a film külön Oscart is kapott. A dramaturgiai ívre és az alakításokra se igen lehet reális panaszunk, a mellékszereplők között is akadt néhány feledhetetlen figura, Tom Hanks alakítását meg aligha kell bizonygatni, megtette azt már az a néhány díj, amit összeszedett vele, még ha a komikumot nem is értékeli valaki, az a jelenet, amelyben Forrest megtudja, hogy van egy fia, egészen megrendítő. Ahogy fél percen belül eljut az értetlenségtől a sokkig, majd onnan a rettegésig, hogy a gyerek is retardált, végül a feloldozásig, hogy nem az, hát, ilyet nem látunk gyakran.
Így például, bármennyire is lebutítva és komikusan áll hozzá a film, a popkulturális és történelmi közeg, ahol a történet játszódik, meghatározó eleme az amerikaiságnak, és szinte ellenállhatatlan vonzereje van ezeknek a húzásoknak: ha butácska megoldásokkal is, de átszaladni ezeken a mozgalmas évtizedeken jó poén és az sem kizárt, hogy felkelti a néző érdeklődését a történelem iránt. A „kisember találkozik a történelemmel” nagyon népszerű toposz, nem Forrest Gump volt az első ilyen kisember, és nem is ő az utolsó, gondoljunk csak vissza A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt című regény és film sikerére. Az már csak pikáns hab a tortán, hogy azzal, hogy egy értelmi fogyatékos fiatalembert tesz fontos történelmi események és kulturális produktumok kiindulópontjává, a film finoman megpiszkálja az amerikai patriotizmust, ami bizony, hajlamos túl komolyan venni magát.
A Forrest Gump emellett képes a kevésbé burkolt kritikára is, így például a háborús veteránok magára hagyottságát, a hippikultúra sötét oldalát nem épp népszerű dolog megmutatni, Zemeckis filmje mégis megtette, és meglehetős érzékenységgel mutatta meg annak lélektanát is, hogy egy bántalmazott, összetört ember, mint Jenny, mennyire nem tudja elfogadni az egyértelmű, feltétel nélküli szeretetet. Ide kapcsolható az is, ahogy az amerikai álommal kapcsolatban beszél: első ránézésre Forrest története a tipikus amerikai sikertörténet a messziről jött, nem túl értelmes vidéki fiú világhíres milliomossá válásáról, ám ha a történet mélyebb rétegeit nézzük, akkor a film sokkal inkább beszél arról, hogy a siker milyen gyakran a véletlen és a szerencse műve, és hogy valójában az igazi értékek sokkal egyszerűbbek. A Forrest Gump igazi underdog történet, egy hátrányos helyzetű, állandóan piszkált és hülyének nézett ember szemén keresztül a sérülékenység, a kedvesség, az adott szó és a szeretet mellett foglal állást, szemben a tipikusan amerikai alapértékeknek tekintett hurráoptimizmussal, törtetéssel és anyagiassággal. Erre az emlékeztetőre szükség van időnként, a Forrest Gump pedig már huszonöt éve rendelkezésünkre áll.
Kiemelt kép: Paramount Pictures
