Miért írtok könyvet? Már nem elég a dal, hogy elmeséld az életed?
Ezen még nem is gondolkodtam, de lehet, hogy igazad van. Az elmúlt hat lemezem dalait meghallgatva tulajdonképpen végig lehet követni az életemet, mert minden szöveg egy igaz történetre épül. De az utóbbi időben annyira kacifántos, csavarokkal teli lett az életem, hogy a dalokba már nehéz mindent beletuszkolni. Megélni időnként pokoli nehéz, de épp ettől lehet tanulságos másoknak. Úgy éreztem, ezt a történetet nem szabad elsuvasztani a fiókba, muszáj megosztanom.
Mi a legfőbb tanulsága?
A kiinduló helyzet már önmagában tanulságos: van egy kissrác a keleti blokkban, aki a vasfüggöny lebomlása után meghallja a bluest, és onnantól kezdve van célja az életben. Eldönti, hogy autentikus blueszenész lesz, anélkül, hogy beszélne angolul, vagy bármit is tudna az afroamerikai kultúráról. Budapest külvárosából ez egy elég abszurd álomnak hangzik, mégis tűzön-vízen keresztül próbálja valóra váltani, akkor is, amikor épp tucatnyian állnak vele szemben, nézik hülyének, vagy tartják nagyképűnek. Az élet mégis őt igazolja. Ez a rövid verzió, de valójában egy hosszú és rögös útról van szó. Rengeteg pofont kaptam menet közben, balról, jobbról, mindenhonnan. Ezeket meg kell tanulni túlélni.
Volt olyan pofon, amiből különösen nehezen álltál fel?
Most is éppen egy olyanon vagyok túl.
A válásra gondolsz?
Nem is magára a válásra, inkább arra, hogy ennek következményeként nem látom minden nap a gyerkőcömet.
Nem is vagyok benne biztos, hogy hosszú távon száz százalékig képes leszek rá, pedig ezzel a helyzettel kénytelen vagyok megtanulni együtt élni. A sztori tanulságára visszatérve, a központi üzenet mindenképpen az, hogy bárki bármit mond, meg kell próbálni azzal eltölteni az életünket, amit szeretünk csinálni. Ne engedjük, hogy a külső nyomás befolyásolja a véleményünket, a hitünket, és letérítsen minket az ösztönös boldogságkeresés útjáról, amin gyerekként mind elindultunk. Mennyiszer halljuk a lemondó sóhajokat: „Á, ez úgyse jön össze!” „Nekem csak ennyi jutott.” „Mit keresek én itt? Kevés vagyok ehhez”. Ez szerintem tipikus magyar betegség, amibe a szocializációnk is belejátszik. A kishitűséget félre kell söpörni, és akkor sok kapu megnyílik előttünk. Jászsági nagymamám mondta mindig, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen.
Neked mi kellett ahhoz, hogy végigjárd az utad? Nagyon makacs voltál?
Igen, rettenetesen öntörvényű ember vagyok, ugyanakkor önkritikus is. Tisztában vagyok azzal, hogy miben van tehetségem, de azért tudom a helyemet. Nem félek kimondani a véleményem, ami sokszor kényelmetlen helyzeteket teremt, mert az emberek általában nem szeretik, ha a szemükbe mondja valaki, amit gondol. Én viszont úgy érzem, hogy az igazságot ki kell mondani akkor is, ha fáj. Csak így vagyunk képesek tanulni, márpedig én folyamatosan tanulni vágyó ember vagyok, ezért is kerestem az idősek társaságát. Talán egyszerűbb lett volna, ha olyan életet választanok, hogy reggel 8-ra bemegyek dolgozni, ötkor meg hazamegyek, de engem valahogy más fából faragtak. Ha nem zenélhetek, üresnek érzem magam. Mint a céltalanul pattogó labda, amit ide-oda rugdosnak…
Tök jó, ha az ember szenvedélye a munkájává válik, de azért vannak veszélyei is. Téged fenyegetett valaha a kiégés, érezted úgy, hogy bedarál ez az életmód?
Volt ilyen, különösen miután megszaladt a szekér. Mikor egy férfi apává válik, sok mindent átértékel az életben. Addig a saját karrierjéért csinál mindent, onnantól viszont a család az első. Miután felfigyeltek rám, hívtak egy csomó helyre, én meg kihasználtam a lehetőséget, és rengeteget játszottam. Egyre kevesebbet voltam otthon, évekig 18-20 koncertet nyomtam havonta, ebben azért baromira el lehet fáradni. Egyrészt nehéz fenntartani az energiaszintet estéről estére, az állandó utazásból pedig jönnek a magánéleti konfliktusok, hogy soha nem vagy otthon, satöbbi. Próbálod megtalálni az egyensúlyt, de két szék között a padlón találod magam. Ebbe teljesen belefáradsz mentálisan, ám mész tovább, mert muszáj hajtani a pénzt, hogy a családodnak jó legyen. Na, ez az, amit most már nem csinálnék.
Bölcsebb lettél?
Mikor az ember második kapcsolata is 80 százalékban azért megy tönkre, mert nem volt otthon, akkor leül a seggére, és azt mondja, hogy „Nahát, ennek nincs semmi értelme”. Nálam 2015-ben jött el ez, hogy kezdtem átértékelni a dolgokat, azóta dolgozom rajta, hogy változtassak a koncepción. Kevesebb koncertet játszom, de azokat színvonalasabb helyszíneken, ahol esetleg többet tudnak fizetni, így nem kell annyit úton lenni. A válás után is próbáltam Atlantában maradni a gyerek körül, de nehéz, elvégre nem a legpopulárisabb műfajról van szó. Eléggé embert próbáló feladat, hogy blueszenészként otthon is jelen legyél, gyereket nevelj, és közben legyenek fellépéseid is. Nem kizárt, hogy ezt valamikor a gyerek oldalára billentem a közeljövőben.
A könyv megírására Demeter Szilárdot, a Petőfi Irodalmi Múzeum idén kinevezett igazgatóját kérted fel. Miért épp őt?
Olyan írót kerestem, akinek van valami köze a zenéhez, esetleg tudja, ki vagyok, és még szereti is, amit csinálok. Először találtam egy íróhölgyet, akivel nem jött össze a dolog, a szerződése máshova szólította. Elkezdtem körbekérdezgetni, végül egy Atlantában élő székely barátom hívta fel a figyelmemet Szilárdra: „Ő is zenész, játszott ugyanabban a klubban, ahol te, ilyen bluesos a csávó”. Utánanéztem, beleolvastam egy-két könyvrészletbe, interjúba, aztán vettem a bátorságot, és megkerestem. Biztos voltam benne, hogy nem tudja vállalni, mert igazgató úr is egyben, de hátha ismert valakit, aki igen. Ezzel a kérdéssel hívtam fel. Nagyon örült neki, kiderült, hogy valamilyen szinten rajongója a zenémnek. Két hetet kért, hogy körbenézzen, aztán május elsején felhívott, és azt mondta: ha adok neki elég időt, megírja a könyvet. „Akkor vágjunk bele” – mondtam. Az első személyes találkozásnál rögtön kiderült, hogy nagyon egy hullámhosszon vagyunk. Jó, hogy nem kell magyarázkodnom, mert zenészként ismeri ezeket a dolgokat.
És az nem zavar, hogy Demeter Szilárd elég megosztó személy a magyar kulturális életben?
Nem megosztó, mert én nem politizálok.
De ő igen, beosztottjaival például az első értekezleten közölte igazgatóként, hogy megveszekedett orbánista.
Oké, de mi nem ezzel foglalkozunk. Van egy írói feladat, amit el kell végezni, erre kerestem megfelelő embert. Szeretném, ha elkészülne ez a könyv, mert látok benne fantáziát, a karrierem ezen szakaszában pedig logikus lépés. Hogy Szilárd mit csinál ezen kívül, nem az én dolgom. Hol érdekel engem, hogy amúgy kólát iszik vagy sört, és hogy mi a kedvenc színe?
Nekem csak az jutott eszembe, hogy az afroamerikai kultúrából kinövő bluesban mégis erős az underdog, rebellis hagyomány. Mindig inkább a hatalommal szemben, nem pedig annak hátszelével mondja az igazságot…
Nincs itt semmilyen hatalmi hátszél. Nem keresett fel egyik párt sem, ez a mi kettőnk biznisze, amit piaci alapon csinálunk.
A blues ellenálló hagyományait meg egy kicsit túlmisztifikálod szerintem: épp a fekete blueszenészek szokták mondani, hogy őket nem érdeklik ezek a dolgok, már 400 éve szórakoztatják a fehéreket…
Azt mondod, hogy mondjuk az amerikai polgárjogi mozgalomban nem játszott szerepet a blues és a soul?
Az egy kulturális dolog volt. Száz éve a blues még a nehéz napokat fejezte ki, de a funk zene a 70-es években már inkább egy ünnep volt. Arról szólt, hogy elvileg véget ért a nehéz sors, végre kaptunk jogokat, szóval let’s get funky. De még egyszer mondom, mi az író úrral nem politizálunk. El kell végeznünk egy munkát, és ebben teljesen közös hullámhosszon vagyunk. Ő sosem kérdezte meg tőlem, hogy politikailag miről mit gondolok, ahogy én sem őt. Egyben biztos vagyok, hogy mind a ketten büszkén vagyunk magyarok, és szeretnénk valami olyan eredményre felhívni a figyelmet, amit szintén egy magyar ért el.
Tehát nem érdekel a politika, de az utóbbi években Amerikában és Európában is elég heves átalakulások és közéleti viták zajlanak. Teljesen hidegen hagynak?
Abszolút. Amerikában is játszottam republikánus és demokrata rendezvényen is. A blueszenésznek a zene egy túlélési eszköz.
Amíg nem próbálnak rám erőltetni olyat, amivel nem értek egyet, addig nincs baj. Ilyen helyzetbe szerencsére még nem kerültem.
És ha nem zenészként, hanem állampolgárként kérdezlek?
Úgy sem érdekel. Kormányok jönnek és mennek, a blues marad. Persze megvan a saját véleményem, de azt megtartom magamnak. És ez amúgy is egy globális vélemény, nem áll meg Magyarország határainál.
Igen, láttam, hogy a Facebookon kiakadtál a tengerek agyonszennyezése és a Mount Everesten eldobált 8 tonna szemét miatt.
Az emberi jogok, a környezetvédelem és ehhez hasonló alapértékek foglalkoztatnak, amihez effektíve közünk van ezen a bolygón, ami javít a következő generációk életkilátásain, és amin esetleg hétköznapi emberekként is tudunk változtatni. A politika nem ilyen.
Elég pesszimista látásmód, de világos. Amúgy írtál már bluesballadát a Tour de France-bajnok Lance Armstrong doppingbotrányáról. Születhetne jó dal szerinted a Mount Everest csúcsán összegyűlt szemétről is?
Simán, és biztos fog is. A zenész dolga, hogy reagáljon a fontos történésekre a világban. A 20. század második felének kereskedelmi zenéjében kezdett elveszni ez a misszió, és ma is gyakori a semmitmondás. A magam módján igyekszem ennek ellene menni. Nemcsak Lance Armstrongról írtam balladát, de John McAfee számítógépgururól is, az első antivírus szoftver kissé őrült programozójáról. Rengeteg figura mászkál körülöttünk, aki dalért kiált, és szerintem hiba nem lejegyezni őket.
Többször fogalmaztál úgy, hogy a karriereddel egy lehetetlennek tűnő álmot valósítottál meg. Ez akkor most az amerikai vagy a magyar álom?
Egy magyar ember álma, amire kint is próbáltam felhívni a figyelmet. Kifejezetten zavart, mikor eladási okokból odatették a nevem mellé, hogy USA. Mondtam, hogy gyerekek, én magyar vagyok. Persze megértem őket, mert egy időben nekem is el kellett takarnom a származásom, de az utóbbi négy-öt évben már kifejezetten szóvá tettem, ha nem az szerepelt a nevem mellett, hogy magyar.
A bluesban nem működik az egzotikum-faktor? Nem kíváncsiak a kelet-európai zenészekre?
Nem, sőt, ez inkább negatívum.
Itt viszont nagyon viccesen próbálják irányítani, mi a jó blues és ki a „real deal”, ki pedig csak betolakodó. Ezt röhejesnek tartom, és rá is cáfoltam erre az egészre. Az International Blues Challenge-et úgy nyertem meg 2013-ban, hogy az atlantai blues egyesületet képviseltem, így könnyen azt hihették, hogy én is amcsi vagyok. Természetesen nagy különbség van az európai és az amerikai blues között, de nem lehet általánosítani: Európában is van nagyon hiteles, és Amerikában is van nagyon rossz blueszene. Nem az akcentussal kéne foglalkozni, csak egyetlen kérdéssel: van lelke, vagy nincs lelke?
De azért neked is ki kellett menned Amerikába, hogy igazán jó blues zenésszé válj.
Igen, de ezt bármelyik európai megteheti. Sokan meg is teszik, például Nemes Zoltán barátom és Pribojszki Mátyás is kijöttek egy időszakra. Zoli egy-két hónapot töltött kint, de az akkora hatással volt rá, hogy az új lemezét össze sem lehet hasonlítani a pár évvel ezelőttivel. Valakinek ez a hatás egy hónap alatt átmegy, nálam másképp működött. De ha valaki fehér magyar emberként a fejébe veszi, hogy bluest játszik, kötelessége is leásni a gyökerekig. Ez nem azt jelenti, hogy ő lesz utána a világ legjobb gitárosa, inkább az érzelmi töltést kell megkeresni, ami a zenét működteti. Én eredendően vonzódom az afro kultúrákhoz, amik ősiek, akárcsak a magyar.
Ha az a rákoskeresztúri tinédzser nem John Lee Hooker-lemezt kap, amitől elszáll az agya hanem mondjuk magyar népzenét, akkor a hegedűt kezdi el nyűni?
Voltam én folkfesztiválon, jártam Muzsikásra is. De csak John Lee Hooker muzsikája indította el bennem azt, amiből ez az álom szárba szökkent. Amúgy szerintem sok a hasonlóság az autentikus blues, az afrikai eredetű berber zene és a moldvai, illetve gyimesi muzsika között. Hogy ennek van-e alapja, azt még kutatom, de a gyimesi furulyajáték vagy a moldvai csángó zene például tiszta Afrika.
Többször szóba hoztad a magyar kultúra fontosságát. A te zenédben mi a magyar?
Hogyhogy mi? Hát én.
Jó, de lehetne azt mondani, hogy itt egy magyar zenész, aki felvett egy angol művésznevet és átköltözött az óceán túloldalára, hogy minél autentikusabb afroamerikai zenét játsszon. Ezt eltávolodásnak is hívhatjuk…
Mindenkinek más a kifejezési módja. A németek, a csehek vagy az angolok máshogy játsszák a bluest. Máshogy gitároznék és énekelnék, ha nem lennék magyar. Hiába utazzuk körbe a Földet és tanulunk új dolgokat, a gyökereinket mindenhova magunkkal visszük. Úgy zenélsz, amilyen ember vagy, az emberséged pedig a kultúrádból fakad.
Akkor jöhet még Back in Budapest lemez is a legutóbbi Back in Alabama után?
A Back in Alabama egy korszak lezárása, mert ott landoltam, mikor 14 évvel ezelőtt megérkeztem Amerikába. Ugyanazon a környéken vettem föl, ahol eltöltöttem az első nyolc hónapot, és sokan segítettek benne, akik akkor körbevettek. Már a felkészülésnél éreztem, hogy jó ideig lesz az utolsó amerikai kiadványom. Másfél évtizedet foglaltam keretbe ezzel.
A most induló korszakod is hasonlóan kalandos lesz, mint az előző?
Nagyon remélem, hogy nem, vágyom már egy kis nyugira. Persze a könyv, és a belőle tervezett film is majdnem akkora őrült álom, mint annak idején az emigrálás és a blueskarrier volt. De úgy vagyok vele, hogy csak azért is megcsinálom.
Most is vannak olyanok, akik le akarnak beszélni?
Lebeszélni nem akarnak, csak mosolyognak, pont úgy, ahogy annak idején mosolyogtak. Pedig nem az egoizmus hajt, csak ezt a sztorit szerintem tényleg érdemes elmondani.
Kiemelt kép: Farkas Norbert / 24.hu
