Kultúra

Diktatúra, kokain, szeméttelep – filmek a Verzión

Megint sorsokon, életeken át volt részünk érdekes, megrázó, felháborító és felemelő pillanatokban, köszönhetően a Verzió fesztiválnak.

Véget ért a 8. Verzió Emberi Jogi Dokumentumfilm-fesztivál, a világ egy hétig ismét látható volt három budapesti moziban. Ez alatt sokan megtapasztalhatták, milyen is az, ha valakit elnyomnak, semmibe vesznek, ha valaki szenved, ha valaki túlélni próbál, ha valaki nyomorban él, ha valaki ínséget szenved, ha valakinek nehéz a sora. Meg azt is, hogy ennek ellenére vannak humoros, sőt boldog pillantok is. De kevés fesztiválon érezhetjük azt ennyire, hogy földrészek között utazgatunk, és tényleg bejárjuk a világot. Ezáltal pedig megtudjuk, hogy mennek máshol a dolgok.
A középosztály gondtalan életének tanulmányozására jobb terepet nyújtanak a sorozatok, a hibák, bűnök és nehézségek pedig mindig tanulságokat kínálnak fel – belőlük lehet tanulni. 

Most nézzünk pár filmet a bőséges felhozatalból!

A 48 című film rácáfol arra az alaptételnek tűnő vélekedésre, amit manapság a dokumentumfilmesek közül sokan vallanak: hogy ennek a műfajnak a fikció, a szórakoztatás felé kell nyitnia, a néző képtelen elviselni egy hagyományos dokut, melyben csupán beszélő fejeket lát. A 48-ban viszont még ezek sincsenek. A film címe a portugáliai Salazar-diktatúra hosszára utal, ennyi éven át kellett a társadalomnak, és a másként gondolkodóknak a hatalom önkényét, a bebörtönzéseket, kínzásokat, kivégzéseket. Amikor 1974-ben véget ért a diktatúra, a belügyi anyagok túlnyomó része is eltűnt. Az alkotók ezért azokat a portrékat tudták felhasználni, amelyeket a börtönökben készítettek az elítéltekről – valakiről többet is, mivel visszaeső volt -, s ezek lassú kiemelkedése, majd visszasüllyedése a sötétben alakítja a film lassú ritmusát. Közben az elítéltek hangját halljuk, beszélnek az alvásmegvonásról, kínzásokról, történeteket hallunk a börtönben eltöltött időről, rokonok bebörtönzéséről, a verésekről, elfúló hangokat hallunk, nevetést, a halálukig elcsigázott és megtört hangokat. Hisz ezek a történések beleégnek a társadalom szövetébe, hiába próbálják adminisztratív úton eltüntetni a nyomokat. A film alaptónusa a sötétség, ez elé húzza fel képzeletének jeleneteit a néző, aki a hallottakat értelmezi – és kerül ezáltal sokkal intenzívebben az egész film hatása alá, mintha archív felvételeket nézegetne. A sötétség a felejtés, a múlt, a barbárság tónusa is – és a fojtogató szabadsághiányé is. Megrendítő, magával ragadó, az értelmet és az érzékelést kifinomító film a 48. 

A Pablo vízilovacskái Kolumbiáról mond el abszurd történetet a maga tragikus humorral teli módján, ami oly sok alapvetően kételkedő és tehetetlen latin-amerikai alkotás alapállása. Kolumbiában a 80-as évektől Pablo Escobar volt A drogbáró, a kokainüzlet feje, akinek ténykedésének köszönhetően kevesek nagyon meggazdagodtak arrafele – köztük persze ő maga is. Egy ezer dolláror kokainadag az USA-ba érve már 25-ször ennyit kóstált, ami elég jó haszonkulcs. Escobar, ez a visszaemlékezők szerint átlagos intelligenciájú, nem túl jóképű, de igazi gyilkológép a világ hetedik leggazdagabb embere lett, bejutott a kolumbiai törvényhozásba, és hatalmas birtokán egy egzotikus állatokkal teli parkot is létrehozott. A Bush-adminisztráció által kezdeményezett hadjárat mellett a rengeteg gyilkosság, politikai kudarc történetét ismerhetjük meg, megszólal az egyik elnökjelölt kivégzésében részt vevő motoros, sőt Escobar egyik közeli testőre, aki volt barátnőjét is kivégezte másodmagával főnöke parancsára. Aztán Escobart is eléri a végzete (miközben Kolumbia egy mészárszákhez hasonlít egyre esztelenebb vérengzésekkel), végül az egykori hatalmas birtokon az enyészet lesz az úr. Egy valaki profitál mindebből: a vízilovak. Ők zavartalanul szaporodnak a nagy, nekik ásatott tóban, és mi egy animációs keretben ismerkedhetünk meg a történetükkel, a dorgbáró felemelkedésével és bukásával. s mi van ma? A helyzet nyugodtabb, de a lényeg, a kokain termelése folyamatosan nő, a mai napig. Az üzlet más kezekbe kerül, a vízilovak között nem egy nagy hím uralkodik, hanem sok kicsi – a nép pedig temeti halottait, olykor egy-egy nagykutya fizet neki egy italt, megeszik egy vízilovat, s jobbára nyomorog. 

A magas művészet (és a művészeti piac), illetve Brazília legnagyobb szeméttelepének kukázói, pontosabban és helyesebben hulladék-újrafeldolgozók találkoznak a Kukart című alkotásban. Vic Munoz, brazil származású világhírű fotós, képzőművész maga is szegény környékekről jött, akinek sorsa csak kis szerencsével alakult máshogy, mint azoké, akik nap mint nap Rio de Janeiro és környékének szemetében turkálnak. Munoz fotókat készít ezekről az emberekről (az egyikük egy kidobott kádban újrajátssza Jacques-Lois David klasszikus festményét, a Marat halálát), melyeket szemétből, hatalmas méretben a műtermében ezekkel az emberekkel újraalkot, majd ismét lefotózza őket. Az így készített képeket pedig értékesíteni akarja a műkincspiacon, hogy a befolyt összeggel adjon egy esélyt a nyomorban, favellákban élőknek, akiknek sorsát szinte minden esetben kisebb-nagyobb tragédiák szegélyezik. A találkozás persze kihat azoknak a sorsára is, akik megérzik, hogy kitörhetnek a nyomorból, de az is érdekes, ahogy a művészetnek kézzelfogható haszna lesz, ahogy sorsokra, életekre fordítható le a képzőművészet. Hátborzongató pillanatok, ahogy a gyerekkorától a szeméttelepen dolgozó munkások egyike megjelenik a londoni aukción, a műkincseket vásárló elitközönség körében, ahogy egyszerre sejlik fel az egész világrend két szélsőségének közelsége által az igazságtalanság gyomorforgató ereje, és a remény, hogy lehet segíteni. A Kukart katarikus film egy egyszerű, de jó művészről, aki mellesleg a művészettörténészek számára is érdekes módon közelített meg egy szociális kérdést, hogy nem mellesleg segytsen, visszaadjon azoknak valamit, akik köréből érkezett. 

Lehet elkezdeni a visszaszámlálást – már csak alig egy év, és megint itt a Verzió!

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik