A Csengetett, Mylord? vígjátéksorozatot több mint 25 éve mutatta be először a Magyar Televízió, mégis változatlanul hatalmas népszerűségnek örvend itthon. Olyannyira, hogy a sorozat indulásának 30. évfordulóját szeptemberben azzal ünnepelnék a magyar rajongók, hogy meghívnak néhány színészt egy budapesti közönségtalálkozóra. Az ember akár azt is gondolhatná, hogy egy ilyen népszerű sorozatnál ez mindennapos, viszont a Csengetett, Mylord? valójában közel sem volt akkora siker a brit televíziónézők körében, mint azt esetleg hinnénk. Sőt, Magyarországon kívül tulajdonképpen sehol sem lett ennyire kultikus (sikerrel vetítette a lengyel tévé is a kilencvenes években, de ekkora népszerűséget ott sem ért el). Vajon mitől lehet ez?
Az elődök magasra tették a lécet
A legfontosabb talán, hogy a Csengetett, Mylord? (You Rang, M’Lord?) az alkotók, Jimmy Perry és David Croft szerzőpárosának már negyedik nagy vállalkozása volt: ketten több, nagy sikerű sorozatot is jegyeztek előtte. A Csengetett, Mylord?-nak már csak azért sem volt könnyű dolga, mert az előző három Perry-Croft sorozat egyaránt közkedvelt volt a szigetországban, sőt, első közös munkájuk, a nálunk Ükhadsereg címen ismert Dad’s Army egyenesen a brit szituációs komédiák klasszikusának számít. Az 1968 és 1977 között sugárzott sorozat a második világháborúban felállított, harci feladatot sosem kapott Home Guardban (Nemzetőrség) szolgáló, valós katonai szolgálatra már alkalmatlan, idősebb férfiakról szólt, és egy életre megalapozta Perry és Croft kettősének karrierjét, ráadásul külön-külön is volt néhány sikeres produkciójuk.
A Dad’s Army után a szintén a második világháború idején, Indiában játszódó It Ain’t Half Hot Mum következett (1974 és 1981 között), ebben a főszereplők között ott volt Donald Hewlett, azaz a későbbi Lord Meldrum, illetve a tiszteletreméltó Teddyt alakító Michael Knowles is. A harmadik nagy sikerük pedig az ötvenes-hatvanas évek fordulójának fiktív nyári táborában játszódó Hi-de-Hi volt, melyet 1980 és 1988 között sugárzott a BBC, a főbb szerepekben pedig már ott volt a későbbi Alf Stokes (Paul Shane), James Twelvetrees (Jeffrey Holland), no meg az általunk Ivyként megismert Su Pollard is.
A brit nézők számára még az is hozzátartozott a kontextushoz, hogy bevallottan a hetvenes évek egyik népszerű angol drámasorozatára, a nálunk sosem sugárzott Upstairs, Downstairsre reflektált, amely már a címében is a megosztott brit társadalomra utalt (Fent és lent), mely megosztottságot a Meldrum-ház fenti és lenti lakóinak éles elkülönülése is szimbolizálta (Ennek a sorozatnak az évtizedekkel későbbi spin-offját Ház az Eaton Place-en címmel már itthon is lehetett látni.)
Nagy-Britanniában egyébként is már a sorozat legtöbb szereplője jól ismert volt a korábbi szitkomokból, és a szerzőket is az hajtotta leginkább, hogy újra együtt dolgozhassanak a bevált és népszerű színészeikkel, miután az előző sorozataik már kifutottak. Simon Morgan-Russell Perryről és Croftról írott könyve alapján egyébként a szerzőpárosnak a Csengetett, Mylord? volt valamennyi sorozatuk közül a kedvence. Még úgy is, hogy ez lett a legkevésbé sikeres.
Felrúgták a szitkomok szabályait
A Csengetett, Mylord? elég sok szempontból különbözött a standard szitkomoktól, amelyekben Perry és Croft addig utaztak. A legnagyobb különbség talán az volt, hogy a megszokott félórás epizódok helyett a Meldrum-ház lakóival 50 perces részekben találkozhattunk, amely Croft ötlete volt, és azért volt rá szükség, mert a sorozatnak összefüggő, részeken átívelő cselekménye volt, ami végképp élesen szembement az egy-egy epizódra koncentráló szitkomok alaptörvényeivel. Ennél a nagyobb költségvetésű sorozatnál az alkotók a korábbinál sokkal nagyobb súlyt fektettek a karakterábrázolásra is, ráadásul az igényesebb megjelenésében is inkább a drámasorozatokhoz hasonlított (hasonlítsuk csak össze a végig egy stúdióban forgatott, színdarabnak is beillő Dad’s Armyval), ezért még az is lehet, hogy a két műfaj közötti senki földjén ragadt a sorozat. (Érdekesség egyébként, hogy a pilot epizódot majdnem hazavágta egy BBC sztrájk, és az akkor még hevenyészett díszletet úgy kellett felhúzni forgatás közben.)
Croft szerint egyébként az 50 perces játékidő miatt lehet leginkább, hogy az egyéb Perry-Croft sorozatokkal ellentétben a Csengetett, Mylord?-ot jóval kevesebbszer ismételték a BBC-n, hiszen a félórás időtartamhoz szokott műsorrendbe sokkal nehezebb volt beleszorítani. Így pedig szép lassan ki is kopott a kollektív emlékezetből. A Csengetett, Mylord? abban is különbözött a többi sorozatuktól, hogy míg azokat mind a saját személyes élményeik ihlették, addig itt nem ez történt, noha Perry és Croft is éltek már abban az időszakban, és voltak is konkrét emlékeik róla, nem beszélve a családtagjaikról, különösen Perry nagyapjáról, aki inasként szolgált korábban. Az alkotók arra is odafigyeltek, hogy alapos kutatásokat végezzenek az 1920-as évek Londonjáról, a sorozatban pedig egymást érték a valós történelmi utalások, a tényleg létező helyszínek és személyek, így például a korabeli népszerű angol szerzőt, Noel Cowardot is életre keltették.
Láthatjuk tehát, hogy a Csengetett, Mylord? bátor, sőt kísérletező sorozat volt, Perry és Croft gond nélkül felforgatták a megszokott kereteiket, miközben természetesen sok mindent meghagytak a korábbi szitkomok jellegzetességeiből is. A legbátrabb újítás viszont mind közül kétségkívül Miss Cissy Meldrum (Catherine Rabett), a férfiasan öltözködő, nyilvánvalóan leszbikus szereplő, aki az első ilyen volt egy brit szitkomban. Bár a nyolcvanas évek végére a homoszexualitás messze nem számított már tabunak Nagy-Britanniában, azért még egyáltalán nem nevezhettük széles körben elfogadottnak, és ne feledjük, alig két évtizeddel azelőtt még bűnügyi kategória volt.
„Cissy esélyt adott nekünk, hogy finoman foglalkozzunk a leszbikusság témájával, amit Lord Meldrum vagy a személyzet egyáltalán nem értett” – mondta a már idézett könyvben Croft. Őt és Perryt is érte kritika, amiért a korábbi szitkomjaikban sztereotip homoszexuális karaktereket szerepeltettek, ám ők azzal védekeztek, egyik korábbi karakterük sem volt nyíltan homoszexuális, Cissy viszont igen, olyannyira, hogy barátnőjével, Penelopéval rendes párt is alkotnak az első két évadban. Ettől függetlenül az ő megítélése is ellentmondásos volt: egyes kritikusok szerint a helyenként szexuális ragadozóként ábrázolt Cissy a leszbikusokkal kapcsolatos negatív sztereotípiákra játszott rá, mások szerint viszont pont, hogy a sorozat egyik legpozitívabb szereplője, külön kiemelve a humánus értékrendjét.
De ha már a szimpátiánál tartunk, volt olyan kritikus, akinek pont az volt a problémája, hogy nem igazán volt szereplő, akivel a nézők azonosulni tudtak volna, mert mindegyikben volt valami ellenszenves: „Az igényesebb kivitelezés és a negatívabb jellemábrázolás kombinációja mintha a sorozat ellen dolgozott volna, és ennek a társulatnak az amúgy hangos és harsány humora nem érvényesült ebben a környezetben. Bár a bukástól azért messze volt, mégsem érte el azt a nézettséget, amely általában kísérte Perry és Croft munkáit” – írta a sorozatról Mark Lewisohn.
Ilyennek akartuk látni az angolokat?
Perry és Croft fent említett sorozatai közül a magyar tévén egyiket sem lehetett látni, mielőtt megvették volna a Csengetett, Mylord? sugárzási jogait, egyedül Croft egy másik, de Jeremy Lloyddal közösen jegyzett sorozata, az egyébként sem angol témájú Halló, halló! lehetett csak ismert a magyar nézők számára. Ez azonban kicsit más kategória, és ezzel a nagyon jellegzetesen angol humorral, amit a Perry és Croft munkáira jellemző, a Csengetett, Mylord? révén találkozhattunk idehaza először. Ráadásul rögtön a legkifinomultabb, legigényesebb kiállítású sorozatukkal. (Sőt, eleve külföldi szitkomot se láthattunk előtte sokat.)
Sokat számíthatott az is, hogy a Csengetett, Mylord? pont azt a keménykalapos, kandalló mellett pipázó, ötórai teát szürcsölő, békebeli Angliát mutatta be, ahogyan a magyarok azt a nálunk is rendkívül népszerű Wodehouse-regények alapján szerették elképzelni. Ez az idealizált Anglia hiába volt már évtizedek óta halott, a honfitársaink túlnyomó többsége 25-30 évvel ezelőtt csak elvétve találkozhatott hús-vér angollal, nem jártak ide ezrével a legénybúcsús bulituristák, mint ahogy mi sem repkedtünk Londonba fapadossal. A magyar néző az angol embert leginkább még mindig olyan hűvösen udvarias és ütődött figuraként szerette látni, akit Benedek Miklós alakított A Pogány Madonna ékszerésze, Mr. P. Smith szerepében. A Csengetett, Mylord? pedig pont ezeket az alakokat mutatta meg, élesen találó és önironikus humorral.
Apropó, Benedek Miklós: nála tökéletesebb választás nemigen lehetett volna Teddy magyar hangjára, mint ahogy a szinkron és a magyar szöveg is hibátlanra sikerült. Hollósi Frigyes, Konrád Antal, Pásztor Erzsi és a többi magyar hang remekül el volt találva, és még a nem könnyen lefordítható anglicizmusokat is sikerült átültetni magyarba, néhány ismétlődő beszólásból pedig tényleg szállóige lett. Ha nem is azzal a jelenséggel állunk szemben, mint a Ford Fairlane kalandjai esetén, ahol konkrétan a szinkron csinált kultuszfilmet egy amúgy jelentéktelen filmből, azért a szinkron is hozzátette a magáét a sikerhez.
A fenti körülmények szerencsés összjátéka tehát mind kellett ahhoz, hogy a Csengetett, Mylord? a magyarok egyik kedvenc sorozata legyen, és maradjon is a mai napig. Az első hazai sugárzása óta már eltelt bő negyedszázad, épp eleget árnyalódhatott az angolokról kialakult képünk, láthattunk azóta egy sereg másik angol komédiát, de Meldrumék népszerűsége töretlen. Még a végén a BBC-nél is leporolják végre a kópiákat.
