Nem könnyű erre válaszolni, hiszen mindenhonnan szelfik, gifek és coubok árasztanak el minket a nap 24 órájában, így a fontosnak tűnő képek is rohamosan inflálódnak. Egész más a helyzet, amikor az embernek széthullik a jól berendezett világa, és a régi életéből nem marad más, mint pár kép a telefonján. Nem véletlen, hogy az iraki és szíriai menedékkérők azonnal értették a kérdést, amit Stefan Bremer szegezett nekik: melyik a legfontosabb fotó a mobiljukon? A híres finn fotós mindig is próbálta azokat láthatóvá tenni, akik a társadalom perifériájára szorultak. Ha épp nem a helsinki pályaudvar környékén gyülekező punkokat és bohémeket fotózta a 70-es, 80-as években, akkor a férfi-női szerepeket boncolgatta megrendítő fekete-fehér aktjain.
„A képeimmel mindig is igyekeztem kommentálni a fontos társadalmi folyamatokat. Tágabb perspektívába helyezni és új nézőpontból megmutatni őket” – mondta a 24.hu-nak Bremer, aki szerint egy művésznek nem szabad visszariadnia a politikai kérdésektől sem. Ezért is örül a budapesti kiállításnak, hisz – túl azon, hogy ez az egyik kedvenc európai városa – aggódva figyelte, hogyan erősödtek nálunk az empátiát elutasító, radikális hangok a menekültválság kapcsán.
Az első nagy menekülthullám 2015 szeptemberében érte el Finnországot. Az országot éppúgy sokkolta az esemény, mint kicsit korábban a magyar társadalmat. Pár hét leforgása alatt csaknem 30 ezer menedékkérő érkezett, ami Helsinki városképét is érezhetően megváltoztatta. Bremer már régóta követte a nyomasztó közel-keleti és görögországi híreket, de ezt látva azonnal fogta a fényképezőgépét, hogy felvegye a kapcsolatot a táborokba terelt menekültekkel. Az első benyomásait pár hét múlva már egy kiállításban összegezte, ami a beszédes Exodus címet kapta.
Aztán látta, hogy nem egy gyors lefolyású válságról van szót, és a menekültkérdés hosszú évekre meghatározza majd a közbeszédet. Ekkor megfogadta, hogy három éven át szorosan követi majd a történéseket, jobban a mélyére ásva, mi történik. Ezt a periódust zárta le a Borderline című kiállítás, amely május 31-ig még Budapesten is látható a HybridArt galériában. Ez már nem a puszta dokumentálásról, inkább az összefüggésekről szól. Bremer kényelmetlen kérdéseket szegez a nézőnek a képeivel.
Emberi lényként kötelesek vagyunk segíteni azoknak, akik háború vagy életveszélyes helyzetek elől menekülnek. Igyekszem elgondolkodtatni mindenkit, hogyha Finnország hasonló helyzetbe kerülne, mennyire értékelnénk, ha más országok segítenének rajtunk. Közben persze világos, hogy ez egy komoly probléma. Ha hirtelen milliók áramlanak be egy kontinensre, az rengeteg nehézséggel és konfliktussal jár. A teljes bezárkózás viszont egész biztos nem a megfelelő válasz
– vallja a 65 éves Bremer, aki szerint a művészeknek nem szabad félniük a politikai kommentártól.
Arcokat és egyéni történeteket akart kiemelni a tömegből, és ennek lett kulcsa a mobil. A három év alatt rengeteget beszélgetett a menedékkérőkkel, és mindig azt látta, hogy hipnotizáltan nyomkodják az okostelefonjukat, ami egyfajta szakrális tárggyá vált a táborokban.
Itt, a világtól elrekesztve ez az egyetlen eszköz, amivel kapcsolatot teremthetsz, vagy elütheted az időt. A telefon a barátod, az emlékezeted, a mindened. Abban őrzöd a korábbi életed képeit is, és persze szórakoztatni is tudod magad, ha épp halálosan unatkozol.
Bremer ezt látva kérte meg őket, hogy mutassák meg neki a legfontosabb képüket. Tanulságos volt az eredmény. Az elején mindenki arról választott fotót, hogyan élte túl a veszélyes tengeri utat, és hogyan érkezett meg az olasz vagy görög partokra. Egy év után azonban újra feltette nekik a kérdést, és drámaian változott a felhozatal: ekkor már elkezdtek mélyebben a telefonjukba nézni, és szinte mindenkinél a régebbi emlékek jöttek elő. A legtöbben anyjukról, családtagjaikról vagy rég nem látott barátaikról készült képeket mutogattak Bremernek, aki meséltette is őket, így minden képhez tartozik egy kis történet is. A happy end persze ritka tünemény ezekben, általában elég felkavaróak.
Valaki mutat egy képet a három gyerekéről, majd elmondja, hogy a legkisebb lánya megfulladt az hajóút során. Az ilyesmit nehéz pókerarccal végignézni.
Bremer szerint, ha megismerjük az egyéni életutakat, rájövünk, hogy ez számukra nem szerencsevadászat vagy invázió, és nem azért jönnek, hogy elvegyék a munkánkat és a nőinket. A menekültlét hatalmas kockázatokkal, veszélyekkel és kiszolgáltatottsággal jár, amit csak akkor vállal be az ember, ha eljut a kétségbeesés kritikus pontjára.
Az inváziós összeesküvés-elméletekkel szemben szerinte arra is van logikus magyarázat, hogy miért szinte csak fiatal férfiak érkeznek Európába. Ugyanez volt a helyzet, mikor a 19. század második felében rengeteg finn emigrált az Egyesült Államokba a kilátástalanság elől. Az első nagy hullám akkor is fiatal férfiakból állt, akik előrementek felmérni a viszonyokat, hogy képesek-e ott egy családot eltartani. A legfőbb ok azonban az, hogy őket fenyegeti leginkább a besorozás veszélye az iraki hadseregbe vagy az Iszlám Államba. Egyik lehetőség sem túl kecsegtető.
Erre az útra együtt menne Ahmed Alalousival, a fiatal iraki fotóssal, aki az Iszlám Állam elől menekült Európába, és 2016-ban kapta meg a menedékjogot Finnországban. Ő a Borderline másik kiállítója, a háború előtti Moszulról készült városképei csak még jobban nyomatékosítják az azóta lezajlott pusztítás felfoghatatlan léptékét – a képeken látható épületekből ma már egy sem áll. Ahmed itt járt a budapesti megnyitón, a vele készült interjúnkat itt olvashatja.
A portrék mellett a kiállítás fontos motívuma az egyszerre reményteli és veszélyeket tartogató tengeri horizont. Másrészt tart egy kis történelemleckét is, emlékeztetve mindenkit, hogy a második világháború idején a szegény és elcsigázott Finnország négyszázezer menekültet volt képes befogadni és letelepíteni a Szovjetunió által elcsatolt területekről.
Akkor az egész ország megmozdult. Azt akarom megmutatni, hogy mindig nagyon nehéz, de ha van akarat, meg lehet csinálni
– mondta Bremer, aki szerint a mostani válság úgyis eltörpül amellett, ami a következő évtizedekben vár ránk, ha nem változtatunk a dolgok menetén. Szerinte bölcsebb lenne addig foglalkozni ezekkel a problémákkal, amíg talán még kezelhetők, nem pedig szögesdróttal körbezárni magunkat a kényelmes Európában, és csőre töltött fegyverrel várni az apokalipszist.
A Borderline kiállítás a Finnagora szervezésében került Budapestre.
