Nagyvilág

„Szeretném, ha kiderülne, hogy ez csak egy rémálom, de pontosan tudom, nem az”

„Szeretném, ha kiderülne, hogy ez csak egy rémálom, de pontosan tudom, nem az”

Ahmed Alalousi fotósnak tanult az iraki Moszulban, amikor az Iszlám Állam átvette a hatalmat és kitört a háború. Fél év bujkálás után tudott csak kijutni a városból, majd jött a török menekülttábor, a veszélyes tengeri átkelés, és a balkáni útvonal. Ma már Finnországban él és dolgozik, ahol lenyűgözi a természet, és szeretné befejezni félbeszakadt tanulmányait. A május végéig Budapesten látható Borderline kiállításon romokban álló szülővárosának állít emléket. Alalousival a galériában beszélgettünk.

Mennyivel azelőtt készültek ezek a képek, hogy menekülnie kellett Moszulból?

Az utolsó néhány hónapban. A háború 2014 júniusában robbant ki Irakban, ezeket pedig télen és tavasz elején csináltam.

Ekkor már eszébe jutott, hogy hamarosan az otthona elhagyására kényszerülhet?

Egy pillanatra sem merült fel bennem ez a lehetőség. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy itt nemsokára háború lesz. Még pár nappal a helyzet eldurvulása előtt is, amikor pedig már kijárási tilalmat rendeltek el. Előfordultak ilyenek korábban is, egy-egy robbantás vagy öngyilkos merénylet után. Hozzászoktunk, nem tulajdonítottunk ennek rendkívüli jelentőséget. A kormány persze biztos tudta, hogy ez most más, de mi, a lakosok nem sejtettük. Eszünkbe sem jutott, hogy nemsokára el kell hagyni az otthonunkat.

Fotó: Marjai János / 24.hu

Gondolom, az ilyesmit még akkor is nehéz elhinni, mikor már javában történik az emberrel.

A mai napig nem hiszem el teljesen. Tényleg. Csaknem mindent magam mögött hagytam, ami az életemet jelentette korábban, a barátaim jó része halott. Nagyon szeretném, ha egy reggel kiderülne, hogy az egész csak egy rémálom volt, de pontosan tudom, hogy sajnos nem az.

Borderline

A Borderline kiállítás a finn fotóművész Stefan Bremer elgondolása nyomán valósult meg. Bremer a finn fotóművészet központi alakja, munkásságát a kezdetektől fogva az emberek iránti szenvedélyes érdeklődés jellemzi. Az elmúlt években menedékkérőkkel dolgozott, és feltűnt neki, hogy a mindent maguk mögött hagyó emberek közül sokak számára a mobiltelefonjukkal készített képek az egyedül megmaradt emlékek a múltból. Ebből indul ki A legfontosabb kép című portrésorozata. Arra kért menedékkérőket, mutassák meg neki a legfontosabb fényképüket, a fotókhoz kapcsolódóan belehallgathatunk a személyes történeteikbe is. Az alanyok egyike akár lehetett volna közülük Ahmed Alalousi, a Borderline másik kiállító művésze, aki 2016. júliusában kapott menedéket Finnországban. Egykori lakóhelyét, Moszul városát mutatják be 2013/2014-ben, vagyis azelőtt, hogy az ISIS elfoglalta. A kiállítás május 31-ig látható a HybridArt Space galériában.

Azért követi a híreket, nézegeti a képeket a rommá lőtt Moszulról?

Igen, láttam, hogyan pusztult el teljesen a város a háború, majd az Iszlám Állam miatt. Jelenleg Moszul 70 százaléka romokban áll. A kiállított fotóimon szereplő épületekből szinte semmi sem maradt épen. Az Iszlám Állam felrobbantotta a hidakat, a több száz éves várfalat, de még a Szaddam Husszein által épített nagymecset egy részét is lerombolták. Finnországban ki is raktuk a friss képeket az enyémek mellé, hogy látni lehessen, hogy néznek ki most ugyanezek a helyszínek. Sokkoló a kontraszt.

A képei egyikén viszont nem épület van, hanem egy síró kisfiú. Ő kicsoda?

Őt egy faluban fotóztam, nem tudom, él-e még egyáltalán. Azért választottuk ezt a képet, mert jól összefoglalja az iraki gyerekek helyzetének kilátástalanságát. Értük vérzik a szívem a leginkább, a háború ellopta a gyerekkorukat. Pedig ők a jövő letéteményesei, gondjukat kéne viselnünk. Ehelyett rengetegen elvesztették a családjukat, és kallódnak oktatás vagy bármiféle értelmes életút kilátása nélkül. Ez az állapot már négy éve tart, és ki tudja még meddig lesz így. Pedig a felnövekvő generációra hatalmas szerep hárulna az ország újjáépítésében. A háború lezárása ugyanis csak a kezdet, az igazi kérdés ilyenkor mindig az, mi történik utána.

Fotó: Marjai János / 24.hu

Önnél mi volt az a pont, amikor rádöbbent, hogy nem maradhat tovább?

Az én helyzetem kicsit speciális, mert a médiában dolgoztam, és az újságírók igazából már 2012 óta veszélyben voltak. Sokukat megölték, én is egyre sűrűbben kaptam halálos fenyegetéseket. Ott kellett hagynom az egyetemet és bujkálásra kényszerültem, de még mindig nem akartam elhagyni a várost. Mikor aztán kitört a háború, és az Iszlám Állam átvette a hatalmat, végképp nyilvánvalóvá vált, hogy nem maradhatok. Tudták a nevem, hozzáfértek az egyetemi nyilvántartásokhoz, mindent ők uraltak. Sok évfolyamtársam és kollégám tűnt el és halt meg ebben az időszakban, még a nőket sem kímélték. Ekkor már nem volt könnyű elhagyni a várost, így hat hónapon át rejtőzködtem, házról házra költözve.

 Aztán jött Törökország és Európa. A szülei merre vannak?

A családom még mindig Törökországban van. Mióta megkaptam a tartózkodási engedélyemet Finnországban, látogatni is tudom őket évente egyszer-kétszer. Dolgozom, tanulom a nyelvet, és nagyon szeretném a tanulmányaimat befejezni egy finn egyetemen. Azon vagyok, hogy új életet kezdjek ott.

Az Instagramjából látom, mennyire lenyűgözi a finn égbolt és természet. Azért eléggé különbözik az iraki tájtól.

Tényleg nagyon más, de ezek az új élmények inspirálnak. A fotó eleve nagyon erős kommunikációs eszköz, mert könnyedén átlépi a nyelvi és kulturális határokat. A tájképeket pedig különösen szeretem. Az Instagramra feltöltött fotóim még menekülttáborban élő barátaimnak is reményt adhatnak. Persze olykor elszomorodnak, mert annyira távolinak és elérhetetlennek tűnik számukra, de közben mégis ott a remény, hogy egy nap ők is eljutnak egy ilyen nyugodtabb és szabadabb életbe. Legalább addig is tudnak valamiről álmodni, ahogy én is tettem.

Fotó: Marjai János / 24.hu

A barátai közül sikerült valakinek még eljutnia Finnországba?

Szerencsére a két legjobb barátom is Finnországban él, nem is laknak messze.

Meddig tartott a menekülés Törökországból?

Csaknem két hétig, de borzasztó volt. Különösen, amikor átkeltünk a Földközi tengeren, majdnem belefulladtunk. Derékig ért a víz, flakonokkal próbáltuk kikanalazni a csónakból, arra pedig csak a nyílt vízen jöttem rá, hogy a mentőmellény, amit kaptam hamisítvány. Akkor azt hittem, itt a vége. Aztán valahogy mégis átjutottunk.

Budapesten is átkelt?

Igen, így most már másodszor járok itt. Persze hatalmas a különbség a két látogatás között. Akkor két barátommal voltunk, nem mertünk senkivel szóba állni, míg végül találtunk embercsempészeket, akik átvittek minket Bécsbe.

A fényképezőgépet, gondolom, nem vitte magával az útra.

Nem, az Törökországban van a családomnál. Az iraki fotóimnak csak töredéke maradt meg, mert eleve alig tudtam magammal hozni valamit, a laptopomat pedig elvesztettem az út során.

Fotó: Marjai János / 24.hu

Okostelefonja viszont biztos volt, ahogy mindenkinek. Erről szól Stefan Bremer portrésorozata, amin a legértékesebb képüket mutatják be a menekültek. Önnek is volt ilyen képe?  

A telefonnál tényleg nincs értékesebb tárgy a menekülés során. Ez köt össze a múlttal és a jövővel, a családdal és a barátainkkal. Információ-forrás és kommunikációs eszköz egyszerre, a mélyén pedig ott lapulnak az emlékek, amik idővel csak egyre értékesebbé válnak. Az enyém sajnos beázott a hajóút során, így nem tudtam menet közben fotókat csinálni.

Jól hallottam, hogy van olyan tervük Bremerrel, hogy elmennek közösen Moszulba, és végigfotózzák a 2014-es képek helyszíneit?  

Beszéltünk erről, és szívből remélem, hogy egy nap tényleg meg is valósíthatjuk a tervünket. A romokon túl azt is bemutathatnánk, hogy indul újra az élet a városban. Akár még Stefan menekülttáborban készült fotósorozatának szereplőit is megkereshetnénk, mert sokakat deportáltak, különösen az Irakból és Afganisztánból érkezők közül. De fogalmam sincs, mikor lesz erre lehetőség, én egyelőre biztos nem mehetek vissza Irakba.

Fotó: Marjai János / 24.hu

Ha megtehetné, visszaköltözne, vagy inkább Finnországban képzeli már el az életét?

Minden attól függ, hogy alakulnak a dolgok. 2014-ben eszem ágában sem volt elhagyni az otthonom, mégis rákényszerültem, a helyzet pedig azóta sem jött rendbe. Hosszú évekbe telhet, míg akár a háború előtti állapotok visszaállnak, pedig már az Iszlám Állam érkezése előtt is rengeteg probléma volt az országban. A kettőt persze nem lehet összehasonlítani, de korábban is virágzott a korrupció és általános volt a hatalommal való visszaélés. Irakban soha semmit nem lehet egyszerűen elintézni. Most arra koncentrálok, hogy fotósként fejlesszem magam, és pár éven belül szeretnék beiratkozni az egyetemre, hogy befejezhessem a félbeszakadt tanulmányaimat. Ha hazamenni nem is tudok, igyekszem innen segíteni az újjáépítést.

Milyen fogadtatásban részesült a helyiek részéről? Találkozott gyűlölködéssel?

Ez emberről-emberre változik, attól is függ, ki hol él, vagy honnan tájékozódik. Nekem nem lehet okom panaszra. Mióta Finnországba értem, egyszer sem éreztem veszélyben magam. A táborba eleve olyan emberek jöttek, akik segíteni akartak, de azóta is rengeteg pozitív élményben volt részem. Persze sokakban él indulat a témával kapcsolatban, hiszen több mint 30 ezer menekült érkezett egy év alatt az országba. Hatalmas dolog, hogy ennek ellenére is fogadtak bennünket.

Fotó: Marjai János / 24.hu

És vannak már finn barátai?

Egyre több, szerencsére. A Facebookon például már 300 finn ismerősöm van. Egyre inkább az otthonomként tekintek a finn városkára, ahol élek. Most, hogy már lassan egy hete elutaztam, azt vettem észre, hogy jobban hiányzik már, mint Moszul. A biztonság és a nyugalom rengeteget számít.

Ha egy pillanatra leszámítjuk a háborút és a sok tragédiát, igazi sikertörténetnek is tekinthető az öné. Nem mindenki tudott ilyen gyorsan beilleszkedni.

Ehhez kellett a gondviselés is. Meg sem tudom mondani, hányszor függött hajszálon az életem. Kezdve attól, hogy kijutottam Moszulból, nem fulladtam bele a tengerbe, és utána is, amikor nyolc-tíz országot át kellett szelnem. Bármi történhetett volna velem az út során, de Isten valamiért megkímélte az életem. Nem tehetek mást, minthogy megpróbálom a lehető legtöbbet kihozni belőle.

Olvasói sztorik