Június 24-én előrehozott választásokat tartanak Törökországban. A 2019-ben esedékes szavazást (egyszerre tartanak országgyűlési és elnökválasztást) hivatalosan a fokozódó nemzetközi helyzet (például a szíriai konfliktus) és a „belső ellenség” – gülenisták, puccsisták, kurd lázadók – elleni harcra hivatkozva hozták előbbre. Valójában azonban sokkal inkább arról van szó, hogy Recep Tayyip Erdogan török elnök csak új mandátuma megszerzésével fér hozzá a tavaly népszavazással is szentesített, kvázi diktátori jogköreihez. A voksolás után Törökország hivatalosan amerikai típusú, prezidenciális rendszerré válik, ám Erdogan természetesen sokkal szélesebb körű hatalommal fog rendelkezni Trumpnál vagy Macronnál, már amennyiben megnyeri a választást.
A 24.hu már írt arról, hogy a baloldali kemalista Köztársasági Párt (CHP), a „néppártosodott” nacionalista Jó Párt (IYI) és néhány kisebb ellenzéki formáció választási koalícióra (ez az ún. „Nemzeti Szövetség”) lépett Erdoganék „Népi Szövetsége” ellen.
Az erdoganista összefogást a kormányzó párt, azaz az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) valamint az IYI színrelépése óta bezuhant népszerűségű ultranacionalisták (Nemzeti Mozgalom Pártja-MHP) alkotják (a magyar választási kampányban Vona Gábor lejáratása kapcsán szerepet kapó Szürke Farkasok csoportját egyébként ez a párt patronálja). Az török összefogósdi érdekessége, hogy mindkét pártszövetséget erősíti egy-egy keményvonalas, konzervatív iszlamista párt is. A parlamenti küszöb átlépésére még egy formációnak van esélye, ám ők nem csatlakoztak egyik koalícióhoz sem. Az ország délkeleti felén élő kurdokat képviselő, baloldali Népek Demokratikus Pártja (CHP) egyedül indul, miután a sokáig elnyomott kisebbség politikusai és a többségi török etnikumú képviselők hagyományosan távolságot tartanak egymástól.
Az IYI csupán egy manőver segítségével vehet részt a választásokon. Mivel a török törvények értelmében csak parlamenti frakcióval rendelkező vagy korábban már létező pártok indulhatnak, így a kemalisták – hasonlóan ahhoz, ahogyan a magyarországi parlamentben a Párbeszéd frakciót alakított – kisegítették a jobbközép formációt: néhány képviselőjük átült az ő képviselőcsoportjukba. A lépés nem kis fejfájást okoz a kormánypártnak, Erdoganék ugyanis úgy számoltak, hogy amennyiben sikerül az IYI-t távol tartani a választásoktól, bebiztosíthatják győzelmüket. A török elnök nem is rejtette véka alá haragját, és zavaros hátterű trükknek nevezte a mérsékelt nacionalista frakció felduzzasztását. Erdogan arra is számított, hogy mivel lehetetlenül korai időpontra tűzte ki a választást, így az ellenzék nem lesz képes stratégiát kidolgozni. A Jó Párt és a CHP azonban példás gyorsasággal hozta tető alá az ellenzéki összefogást.
A pártok népszerűségét az utóbbi időben három közvélemény-kutató cég is mérte. A három mérés hasonló eredményeket hozott, ám nem árt figyelembe venni, hogy a török közvélemény-kutatások híresen magas hibahatárral dolgoznak. Jelenleg úgy tűnik, hogy Erdoganék pártjának még a török választási rendszerben is csupán szűk többsége lehet: 40 és 50% közötti eredményre számíthatnak a nacionalistákkal együtt, míg az ellenzék stabilan 40% körüli szavazatarányt várhat. A kurdokat 6 és 9% közé mérik, a többi párt pedig (kisebb baloldali és iszlamista formációk, a síiták érdekvédő pártja, stb.) a futottak még kategóriába tartozik 1% alatti eredményeikkel. Az ellenzéki pártok a fenti minta alapján vélhetően képesek lesznek együtt szavazni a nemzetgyűlésben, nagyobb kérdés azonban, hogy el tudják-e hódítani az elnöki széket Erdogantól.
A rendszer itt az ellenzéknek kedvez
Törökországban a – parlamenti választással egy időben megtartandó – elnökválasztás közvetlen és kétfordulós lesz. Az ellenzék tehát bizonyos szempontból kényelmes helyzetben van: nyugodtan indíthatnak több jelöltet is, hiszen elég lesz a második fordulóban beállni a legesélyesebb mögé. Azt azonban még nem tudni, ki lesz ez a politikus, és tippelni is nehéz. A CHP egy harcias, baloldali matematikatanárt, Muherrem Incét indítja. Mivel jelöltségét nemrégiben jelentette be, így népszerűségéről nincsenek mérési adatok, ám az április végén készült két felmérés alapján egy teoretikus CHP-jelölt a török választók 20%-ának voksát nyerné el. Az IYI jelöltje, a magát régóta építgető Meral Aksener pedig körülbelül 22%-ot kapna. E számok tükrében lehetségesnek tűnik, hogy a második fordulóban az ellenzék megverje a 40-42% körülire mért Erdogant. A versenyben negyedik helyen a kurdpárt elnökjelöltje, Selahattin Demirtas áll, népszerűsége valamennyivel 10% felett jár, világosan látszik tehát, hogy a jelenleg koholt vádak miatt koncepciós perbe fogott jogvédő nem csak a kurdok szavazataira számíthat. Nagy kérdés, hogy a kisebbségi jogokat szívükön viselő vagy személyesen is érintett szavazók beállnának-e egy többségi török jelölt mögé a második fordulóban, pláne, ha a nacionalista Aksenerről lenne szó. Ez a 2015-ös voksoláson már problémát okozott, akkor a balközép erők az ultranacionalistákkal (MHP) fogtak össze, és egy tekintélyes konzervatív muszlim hittudóst indítottak el Erdogannal szemben. Ez a kombináció azonban végül sok kurdot és síitát távol tartott az urnáktól. Ráadásul az akkor még egyfordulós választáson a szavazatok megoszlottak a török és a kurd ellenzék jelöltjei között.
Fotó: Adem Altan / AFP
Egy nő döntheti meg Erdogant
A bizonytalan adatok és a CHP lojális szavazóbázisa ellenére a török és nemzetközi sajtó a már említett „jópárti” politikust, Meral Aksenert tartja Erdogan legesélyesebb kihívójának. Róla fontos elmondani, hogy veterán karrierpolitikus, aki történetesen nő. Ez a mélyen konzervatív, muszlim török társadalomban egyszerre veszély- és szenzációforrás. Aksener egy nyugat-törökországi családba született, szerény körülmények közé: szülei kishivatalnokok voltak, akik születése előtt nem sokkal költöztek át Görögországból. A fiatal Meral nem támaszkodhatott tehát családja támogatására, mégis a doktorátusig jutott, az egyik isztanbuli egyetemen oktatott és kutatott történészként. A 90-es években azonban inkább politikai pályára lépett: kezdetben egy jobbközép formáció tagja volt, 1996-ban pedig egészen a belügyminiszteri posztig vitte. Később átlépett a sikeresebb és szélsőségesebb MHP-be. Országos hírnevet akkor szerzett magának, amikor 2017 tavaszán szembeszegült pártja vezetésével. Az egyre inkább őfelsége ellenzékévé váló Nemzeti Mozgalom Pártja ugyanis odáig ment, hogy az elnöki rendszer bevezetését célzó népszavazáson az „igen” mellett kampányoltak. Aksener szembeszállt a Devlet Bahceli-féle pártvezetéssel, és a „nem” táborába állt. A népszavazás Erdogannak kedvezett, ám Aksener hatalmas politikai tőkéhez jutott. Ez, és a pártjában bizonytalanná váló helyzete egy új formáció megalakítása felé vitte, olyannyira, hogy az egyik török közvélemény-kutató már a létrejötte előtt 20% körülire mért egy hipotetikus „Aksener-pártot”. A Nemzeti Mozgalom Pártja hamarosan formálisan is kizárta soraiból, tehát a 61 éves politikusnőnek nem is maradt más választása, mint önállósítania magát. 2017 őszén alakította meg az általa „bátrak mozgalmának” is nevezett IYI-t, majd azonnal országjáró körútra indult, melynek során a volt rengeteg fiatalt megnyert pártja számára. A Jó Párt retorikája és szimbolikája kemalista-nacionalista, gyakorlati programja pedig a „néppártosodott” Jobbik céljaira emlékeztet: Aksener főleg az oktatás és a gazdaság fejlesztésében látja Törökország jövőjének zálogát, de az Európai Unióval is kiegyezne a kölcsönös előnyök alapján állva. Aksener sokat beszél arról, hogy saját fiatalkori tapasztalataiból tudja, milyen nehéz egy szegény család gyermekeként boldogulni Törökországban, ráadásul – véli a politikus – a jelenlegi török vezetés elzárja a mobilitás útjait, többek között a kisebb, vidéki gimnáziumok vallásos iskolákká alakításával. Aksener pártja tehát az esélyegyenlőtlenség, sőt a sok török számára tabunak számító nők elleni erőszak elleni küzdelmet is zászlajára tűzte, emellett azonban alapító kiáltványa harcias szólamokkal tesz hitet a terrorizmus és a nagyhatalmi, vagy „idegen kulturális befolyás” elleni harc mellett. Programjának sarokpontjai még a szükségállapot felszámolása, az elnöki rendszer eltörlése és a jogállam helyreállítása.
Fotó: Ozan Kose / AFP
Atatürk vagy Szulejmán?
A magyar helyzethez hasonlóan sokan már nem látnak különbséget az Erdogan-ellenes tábor pártjai között. Az összefogás esélyeit javítja, hogy Törökországban nem a jobb-bal, hanem a vallásos-szekularista megosztottság a döntő politikai határvonal. A szekularista tábor pedig magáénak vindikálhatja az államalapító Kemal Atatürk örökségét és nacionalizmusát.
Törökországban a modernizációs és világias felfogás ugyanis nem valamiféle kozmopolita idegenszívűségnek számít, hanem a köztársaságot megalapító és megvédő Kemal pasa örökségének. Így azt nemcsak a nyugatias beállítottságú új generáció, az értelmiség és a képzett középosztály vallja magáénak, hanem a baloldali nacionalista politika nagyöregjei (például a CHP-t vezető Kemal Kilicdaroglu), sőt a török közéletben hagyományosan befolyásos katonai vezérkar is.
Erdogan és az általa vezetett AK Párt egy alternatív, vallásos színezetű, oszmán nacionalizmust próbál építeni, ennek egyik fő eszköze a popkultúra oszmanizálása, például a hazánkban is népszerű Szulejmán. Ám a kemalizmust elvető, vallásos iskolában érettségizett, arab feleséggel rendelkező államfőt az ellenzéki suttogó propaganda könnyűszerrel tudja a vallást a nemzet elé helyező hazafiatlan iszlamistának, sőt egyenesen az arab olajmonarchiák, vagy ami még rosszabb, a síita Irán ügynökének bélyegezni. Mindeközben az Aksener-féle koalícióba beálló vonalas iszlamisták (Aranykor Pártja-SP) a másik oldalról támadnak. Arról beszélnek, hogy az EU-tagságról le nem mondó, Izraellel biztonsági együttműködést kötő, az országban NATO-támaszpontokat megtűrő Erdogan a zsidók és a nyugatiak embere.
Törökországban tehát nem olyan könnyű a hatalom számára a nemzeti érzés kisajátítása. Erdoganéknak a szükségállapot és a kormánypárti médiafölény minden eszközét be kell vetniük, ha hazafiatlan, idegen ügynököknek szeretnék beállítani a CHP és az IYI alkotta Nemzeti Szövetséget. Az ellenzéknek pedig azt kell hatásosan kommunikálnia: az impozáns növekedési számok és a kardcsörtető külpolitika ellenére Törökország a versenyképtelenség, a haveri kapitalizmus, az érdekképviseletet lehetetlenné tevő nemzetközi elszigetelődés és az egyszemélyi diktatúra irányába halad. Június végén kiderül, ki járt sikerrel.
Sasvári Péter
Kiemelt kép: Orhan Akkanat / Anadolu Agency / AFP
