Kultúra

A gyerek attól még ugyanúgy szenved, hogy jó képet vág hozzá

Jön a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál, ahol egész sor film foglalkozik sanyarú gyereksorsokkal kicsit másként, mint a szokott kesergés.

Az én vérem / Communion, avagy mi van, ha a felnőtt alkalmatlan?

Anna Zamecka Európa Filmdíjas lengyel filmjének címe eredeti nyelven az elsőáldozásra utal, áldozatnak is fordítják, nem véletlenül, hiszen a történet áthallásai teljesen egyértelműek – az már csak külön gyönyörűség a nyelvi finomságok rajongóinak, hogy ezek az áthallások a magyar címadásban is megmaradtak, ha kissé más árnyalatban is. Merthogy a történet több szempontból is az áldozathozatal körül forog: konkrét, fizikai szinten a bemutatott család fiúgyermekének elsőáldozása körül forognak az események, egy mélyebb szinten pedig ott van a főszereplő kislány, az áldozni készülő fiú nővére, Ola folyamatosan meghozott áldozata testvéréért, apjáért és anyjáért.

Ola, bár kiskamasz, gyakorlatilag az egyetlen felelősséget vállalni képes és hajlandó ember a családban, apja keserű nihilbe és alkoholizmusba süppedve vegetál, anyja nincs a családdal, új, de ugyanolyan boldogtalan életet kezdett valaki mással, míg az öccse, Nikodem pedig autista. Bár ő az egyetlen, akin nem lehet számon kérni a felelős viselkedést, még így is ő az, aki nővére mellett mutat valamiféle törekvést a változásra, ha némi testvéri nyomásra és segítséggel is, de nagy nehezen megtanulja a kötelező szövegeket, és a vallásos lengyel kultúrában olyan fontos szertartáson sikerrel túlesik. Nikodem alakja egyébként is izgalmas tükör: saját belső világában annyira jól elvan, hogy az megkíméli attól a szenvedéstől, amit nővére átél tehetetlen szülei és életkörülményeik miatt, neki bőven elég, ha hagyják nyugodtan fürdeni meg állathangokat utánozni, míg a kislány ahhoz azért már pont elég érett, hogy érezze, ez így nem élet, vagy legalábbis nagyon nem olyan, amilyet ő szeretne. Persze a hatóságok előtt úgy tesz, mintha minden rendben lenne, úgy van vele, még mindig jobb egy akármilyen rosszul működő családban, mint intézetben. A végeredmény patthelyzet, sehogy se jó, a várva várt áldozás sem hoz érdemi változást, és nem is igen látni, mi hozna. Nem egyszerű filmélmény, de dokumentumfilmtől ritkán leszünk rajongóan boldogok.

A filmet a január 23-28. közötti BIDF-en több alkalommal is láthatja majd a magyar közönség a Cinema City Arénában.

Hazám, Watani / Watani, My Homeland, avagy a film, amibe  legbigottabb migránsozó is belepirul

Kislány mesélne az életéről a kamerának, ekkor becsapódik egy lövedék a közelben, kamera képe megrezeg, kislány összerándul. „Ez közel volt” – állapítja meg, majd teljes szakértelemmel kezd arról beszélni, hogy a hangból ítélve milyen típusú lövedék volt. Az életéről végül nem mesél, ebből a szakértelemből mégis többet tudunk meg róla, mint bármilyen átgondolt mondandóból. A robbanások és lövések hangja mindennapos, ha a békés kislánypletykálkodást dörrenés szakítja félbe, csak felállnak és beljebb húzódnak a házba. Hősként imádott apjukat – aki a Szabad Szíriai Hadseregben harcol – utánozva lopakodnak műanyag gépfegyverrel a kézben, és mielőtt ráülnek, lerázzák a párnákról a mindenütt jelen lévő vakolatdarabokat. Apjuk tudja, hogy óriási áldozatot hozott a forradalom ügyéért azzal, hogy családja folyamatos veszélyben van, ám hite hajtja – míg ellene nem fordul.

A fesztivál két Oscar-jelölt filmje közül az egyik, csakúgy, mint Az én vérem, arról mesél, hogy miként változtatják meg a gyerekek életét a felnőttek döntései – jelen esetben a háború és a menekülés. A film ugyanis a lassanként a földdel egyenlővé vált Szíria mindennapjaiból új életért menekülők sorsából mutat egy olyan szeletet, ami talán perspektívát ad az óriásplakátos propagandával legizmosabban átitatott nyugdíjasoknak is. Milyen felnőtt lesz az, aki kislány korában kivégzést játszik – olyan kreativitással, ahogy mi a hercegnős játékok romantikus szálait fonogattuk –, és a „mészárlás” szóval úgy kacérkodik, ahogy az átlagos gyerek itthon bármely tiltott trágár szóval, látja, hogy a felnőttekre furcsán hat, ha kimondja, ő meg élvezi határainak feszegetését?

A film három éven keresztül követi egy szír család útját a háború közepében szenvedő Aleppóból az elhatározásig, hogy innen menekülni kell, egészen a reménybeli új életig, ami azért mégsem olyan álomszerű, mint amilyennek hinnénk. Elárvultan, traumával teli múlttal, idegenként élni – és erre hiszik azt a propagandának bedőlők, hogy a Kánaán. Az egyetlen fizikai kapaszkodó a régi életbe, ami valójában már nem létezik, az okostelefon, az emlékek, a kapcsolatok, a család mind ebbe a bagatell fémdarabba záródott – ami, ugye, szintén a migránsozós propaganda egyik fő célpontja volt. Nehéz elköszönni, hátrahagyni családot és hazát, az az anya mégis nekivág, és megérkezve Németországba – ami a gyerekek szerint épp olyan, mint Szíria volt azelőtt – valamiért mégis csak először látjuk nevetni. Érthető: olyan házat látni, amelyet nem ért bombatalálat, vagy megmutatni a gyerekeknek, hogy többé nem kell félni a repülőgép sziluettjétől az égen, biztosan segít a továbblépésben.

Marcel Mettelsiefen filmje is többször megy a BIDF-en január 23-28. Között, bővebb információ és vetítési időpontok erre.

…és a többiek nagyi-korú prostiktól ördögűzésig

A fenti csak kettő a január 23-án kezdődik és hat napon át tartó BIDF (Budapest International Documentary Festival, Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál) kínálatából, melyben külön szekciót kaptak a gyerekek életéről szóló filmek. A fesztivál idén már negyedjére hoz el közel ötven olyan dokut a magyaroknak, amelyeket máshol, máskor még nem láthattak itthon. Ahogy a szervezők fogalmaznak, ezek a filmek „nem játék”-filmek, ám mindegyik egész estés hosszúságú, és játékfilmes igényességgel elkészített darab, ráadásul mindegyikkel személyes közelségbe is kerülhetnek a nézők, ugyanis az összes vetített film kapcsán lehetőség lesz beszélgetéseken és egyéb programokon találkozni valamelyik alkotóval vagy főszereplővel.

A fesztivál szokásosan verseny is, a tiszteletbeli fesztiválelnök Vekerdy Tamás, huszonöt fős nemzetközi zsűri bírálja a filmeket, melynek tagja például Werner Herzog állandó producere, André Singer is, akinek két filmje, köztük az utóbbi évek egyik legsikeresebb dokuja, Az ölés aktusa is műsorra kerül. De Nyáry Krisztián, Karafiáth Orsolya, Palya Bea, Dolák-Saly Róbert és Janisch Attila is ott van a döntnökök között, és diák- és nyugdíjas zsűri is különdíjat ad át. A diákok bevonása egyébként is kimondott célja a szervezőknek, mint elmondták, azt remélik, egy dokumentumfilmeken is szocializált fiatalt később nehezebb lesz demagógiával, félinformációkkal, hazugságokkal megvezetni, így az, hogy a fővárosi gimnáziumok közül rengeteg jelentkezett be délelőtti vetítésekre, külön öröm. Az életműdíjat Gazdag Gyula kapja, aki jelenleg a UCLA filmes tanszékének professzora, A válogatás című filmje is műsorra kerül. A filmeseknek szakmai programok várják, mesterkurzus, műhelyek és filmre érdemes történetek börzéje is lesz.

A nyitófilm magyar doku, pontosabban magyar-bhutáni, ami történelmi pillanat: ilyen koprodukció még nem volt. Zurbó Dorottya A monostor gyermekei (The Next Guardian) című filmje azonban elsősorban nem ezért különleges, hanem mert egy nagyon elzárt ország nagyon speciális közegét mutatja meg. A Himalája tetején, Bhutánban járunk, ahová általában nem könnyen jutnak be filmesek. A rendezőnek is csak azért sikerült, mert együtt tanult egy bhutáni filmessel, Arun Bhattarai-jal egy nemzetközi dokufilmes képzésben – vele együtt dolgozva három év alatt hozták össze A monostor gyermekeit.

A filmben régmúlt és a technológiával átitatott jelen kapcsolódik össze: főhősei fiatalok, akik a Facebookon lógva pontosan ugyanolyan hétköznapi, mai életet látnak maguk előtt, mint bármelyik „nyugati” tini, focistakarrierrel, saját identitással, szabadsággal, ugyanakkor a közegben, amiben élnek, a tradíció és a kötelesség uralkodik. Apjuk a kétezer éves helyi buddhista monostor őrzője, és az apáról fiúra szálló évszázados hagyomány részeként szeretné, ha fia is minél hamarabb elkezdené megtanulni a feladatot, amit ő örököl majd. Ez már önmagában is épp elég kihívás elé állítaná a családot, ám mindeközben a család lánygyermeke is keresi saját boldogulását: életében először elhagyja szülőfaluját, ha csak kis időre is, miközben saját személyiségét is elkezdi felfedezni. Mit kezd egy ősi hagyományok szerint élő család azzal, ha egyik gyermeke felfedezi, hogy transznemű – amivel még igen haladó gondolkodású szülők is nehezen birkóznak meg?

Természetesen a fenti csak ízelítő, ezek mellett látható lesz például Oscar-jelölt film az amerikai feketékről festett hamis képről, nyolcvanéves prostituáltakról és a modern kori ördögűzésről, mert igen, van ilyen. Részletes információ a BIDF weboldalán és a Facebookon.

Kiemelt kép: RYOT Film

Ajánlott videó

Olvasói sztorik